A KIS BOTOND ÉS A GRIFFMADÁR

(mese tőlem Karácsonyra)

Egyszer volt hol nem volt,
ez talán nem is mese,
de hát mégis így kezdem, mert
Ki tudja, mi az igazság?

Még az is előfordulhat veled,
vagy velem, arra ébredhetünk egy nap,
hogy amit átéltünk, valójában
az is csak egy mese volt, és igaz sem volt.
Na, de ne menjünk annyira bele
az ilyen töprengésbe, inkább folytatom.

Volt egyszer egy gyermek, Botond volt a neve.
Elég az hozzá, nyugtalan egy fiú lehetett,
mert se apja, se anyja nem volt vele megelégedve.
Mindig mondták neki:
- Botond fiam, ne így és ne úgy tedd,
légy egy kicsit figyelmesebb!
Annak aztán mondhatták, meg sem hallgatta
...na, ha nem, hát nem, de meg is bánta később.
Úgy nyolc-tíz éves volt már akkor,
s egy nagy baj történt körülötte.

Ő meg csak kapkodta a fejét, hogy mi történt,
mi ez a nagy lárma? Kik azok az emberek,
akik gyújtogatják a házak zsindelyét?
Miért ölnek embereket? Nem tudta kitalálni,
persze, nagyon megijedt. Vitte a félelem,
és futott, futott bé a nagy rengetegbe.
Hát mindjárt el is bújt, nehogy ott is
megtalálják azok a gonosz és ijesztő
külsejű emberek. Akárhogy is félt, mégis
csak jobb volt ott neki, a vadállatok közt is,
mint a rossz emberek közelében.

De hiányoztak nagyon a szülei, és amint
ott bujkált, menekült egyedül, elkezdett
gondolkodni. Mindjárt eszébe jutottak
édesanyja szavai, édesapja intelmei, de hát
még nagyon kis gyermek volt. Hiába bánta,
hogy nem nagyon figyelt rájuk, nem sokra ment.

Egyik nap még imádkozott is,és érezte,
hogy a jó Isten bizony meghallgatja kérését.
Még el sem jött a dél idő, hát egy nagy madár
szállt le a közelében és megszólította:
- Botond, Botond, ismerlek én téged.
Ne fuss el előlem, mert a barátod vagyok,
tősgyökeres királyi madár, griffek földjéről.
- Na azt elhiszem, - mondta Botond - mert ilyen
nagy madarat életemben nem láttam.
- Nem is látsz ezután sem, mert én már megyek is.
- Hé, te griffmadár, ne hagyj itt, ha már
megszólítottál. - kiáltotta a gyermek és szaladt
a madár után, de az mintha nem is hallotta
volna, csak el kezdett a levegőbe emelkedni,
Botond meg csak nézte, nézte szomorúan.

Már le is mondott róla, de nem jól gondolta,
mert a madár hirtelen leereszkedett, a
hátára kapta és odakiáltotta neki:
- Botond fogózz csak meg, nehogy leessél,
mert nincs időm veled is foglalkozni, csatába
indulok. - és repült, repült éppen oda, ahol
Botondék háza állt.

Hát az udvar tele volt idegen arcú emberekkel.
Ott bámultak felfelé és mihelyt meglátták,
nyilaikkal célba is vették őket, de azok
nem érték utol a griffmadarat. Akkor a
griffmadár elment egy sziklás helyre és
felmarkolt lábával amennyit csak bírt, és
repült dobálta le az ellenségre. Botond pedig
biztatta: - Úgy, úgy, ne sajnáld a gonoszokat.

Hát amint kiabált, a szülei mindjárt meghallották
és mondták egymásnak:
- Megjött a mi fiúnk, a kis Botond.
Segítségül hozta a griffmadarat. Ne féljetek
emberek, ő megmenti a falut.

Hát úgy is lett. Mikor látták azok
a gonosz fegyveresek, gyújtogatók,
és rablók, hogy a madár képes nagy
szikladarabokkal agyoncsapdosni valamennyiüket,
gyorsan lóra ültek és elvágtattak.
Még a zsákmányt is hátrahagyták. Na, de hiába
mentek el, a falu emberei meg sem bírtak
moccanni, mert mind le voltak kötözve.
Akkor Botond apukája felkiabált a magasba:
- Hé Botond fiam, gyere le, ha tudsz
és oldozd el köteleinket!
Botond mindjárt szólt a madárnak
és a griffmadár szófogadót neki.
Nyomban letette és már ment is a dolgára.
Mielőtt elrepült volna, még annyit mondott:
- Ügyes légy, ne félj Botond, még visszajövök.

Jól van, Botond szaladt szüleihez, elvágta
köteleiket, utána apukája mindenkit
kiszabadított. Hej, pedig volt köztük egy áruló,
na azt nem kellett volna, de sajnos Botond
apukája ezt nem tudta. Nem is töprengett
ezeken, hogy ki a jó és ki nem, hanem
örült, hogy a falu megmenekült. Az áruló félni
kezdett, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy ő
az ellenség embere, és ő küldi a faluról
a híreket nekik. Addig-addig,  egyszer csak
este lett, s az áruló elkötött egy lovat,
és máris a gonosz emberek után iramodott.
Másnap megtalálta őket, és elárulta nekik,
hogy elment a griffmadár, nem kell tartani,
jöhetnek vissza. Már jöttek is mint a
fergeteg. Nagy porfelhő látszott messziről.
Botond  rögtön mondta az apjának:
- Nézd meg édesapám, az ott ni, nem egy 

lovascsapat? Nekem úgy tűnik, visszatérnek

 a fosztogatók,
most mi tévők legyünk?

- Fiam, nekünk nincs fegyverünk, a falu
védtelen, hívd újra a griffmadarat!
Botond úgy is tett, elkezdett nagyon halkan
imádkozni. - Ne olyan halkan fiam. - szólt rá
az édesapja, de ő azt felelte:
- Édesapám a jó Isten nem süket, ne félj,
mert visszaküldi a griffet. Igaza is lett, na,
de most egészen másként jött a madár. Tüzes
leheletet fújt a lovasokra. Meg is bánták,
hogy meg merték tenni, hogy visszatérjenek.
Akkor leszállt a griffmadár és odagyűltek
az emberek, és hálálkodtak neki.

- Ne nekem hálálkodjatok, hanem a kis
Botondnak köszönjétek, mert a Jó Isten
megszánta és engem küldött, hogy helyreál-
lítsak itt mindent. Botondnak meg a jfennvalónak
köszönjétek. Csodálkoztak is nagyon,
hogy ez a kisfiú milyen jól tud
imádkozni. Elhatározták, hogy megtanulnak
ők is tőle, gyermeki hittel kérni
a bajban Jézus segedelmét. Később Botond
felnőtt és úgy élt mint mások. Akárhova ment
és bárhogyan élt tovább, arról már nem szól
ez a mese, csak azt tudni, hogy még ma is
emlegetik, mert megmentett egy falut és
mint mondják, ő tudott csak a griffmadárról
mesélni, más meg sem próbálta volna,
amíg ő élt. Arról, hogy meghalt volna,
senki nem tud. Lehet, hogy most is él,
ha meg nem halt.