Marosvásárhelyi emlékek

Történetem életem egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, élményekben leggazdagabb korszakából egy szelet.

Egy világhírű biztosítónál dolgoztam területi és oktatási igazgatóként, amikor kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot egyik legkedvesebb volt főnökömtől.

Hagyd végre a biztosítót, gyere hozzám dolgozni a pályázati tanácsadóhoz, nagyon komoly a feladat! Eu-s pályázatokkal foglalkozunk. Igaz, sokat kell tanulni, de meglátod, megéri. És igaza volt. Ismét nyugodtan élhettünk, nem voltak anyagi gondjaink, ráadásul meg is szerettem az új munkát.

 Érdekes volt, mert nap, mint nap konzultációt tartottam az ország minden pontjáról érkező vállalkozóknak arról, hogy mit nyújt az EU-s pályázat, pénzügyi tanácsot adtam arról, hogy hogyan lehet jó hitelhez jutni, és átvizsgáltam a könyvelését, hogy megállapítsam, az ő cége alkalmas-e pályázásra. Közben az emberek meséltek magukról, próbálkozásaikról, felfedezéseikről, innovációjukról. Fantasztikusan éreztem magamat, nagy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy mennyi mindent tanultam, olvastam ahhoz, hogy így eligazodjak ebben a nagyon izgalmas vállalkozói világban. Egyre jobb voltam szakmailag, az emberekkel is jól tudtam bánni, hisz előző szakmámban is ügyfeleztem folyamatosan. 

Aztán főnököm előállt egy akkor elég bizarrnak tűnő ötlettel: 

- Maya! Csináljuk meg Erdélyben is a pályázatfigyelést! 

És elmondta, hogy Marosvásárhelyre tervezi a székhelyet, mert az EU-s csatlakozás hamarosan ott is meglesz, és akkor kellenek majd a pályázatok. Azért gondolt rám, mert szakmailag teljesen megbízik bennem, de emberileg is meg kell bíznia abban, akit kiküld, és nem tudott senki megfelelőbbet, mint engem. Mondanom sem kell, nagyon meghatódtam, és büszke is voltam ekkora megbecsülést érezve.

Én mindig szerettem újat létrehozni, több cég alapításában részt vettem, hát most sem tudtam ellenállni a kísértésnek. 

Megbeszéltem a gyerekekkel, akik őrültnek tartottak, hisz nem voltam már igazán fiatal, és igent mondtam. Ezt a lépésemet soha meg nem bántam, mert annyi élményben volt részem a rengeteg munka mellett, hogy azt soha nem feledem.

Első lépésként az adminisztrációhoz szükséges összes anyagot elkészítettem, majd egy erdélyi származású ismerősömmel lefordíttattam. Megcsináltam a munkafolyamat leírását, kidolgoztam a várható tervhez szükséges ráfordítandó munka mennyiségét, és az ehhez szükséges létszámtervet. Először itthonról próba telefonokat intéztem, felhívtam az erdélyi magyar vállalkozókat, és a saját magam alkotta marketing szöveggel meggyőztem őket a lehetőségről. Amikor láttuk, hogy ez működni fog, toborzásba kezdtünk. Természetesen még azt is itthonról, telefonon. Az általam megszövegezett toborzó hívásra rengetegen jelentkeztek, akiket a legexkluzívabb marosvásárhelyi szállóba hívtunk meg cégbemutatóra. Rengeteg anyaggal készültem, minden szereplő beszédét megfogalmaztam, már csak utazni kellett.

A sors fintora: mindenki kijutott, de én nem, mert az erős havazás miatt kimaradt a járatom, a busz pedig csak másnapra ért volna ki velem. Pont a megnyitón, az első találkozón nem vehettem részt! 

Mindegy, a továbbiakban viszont már teljes gőzzel bevetettem magam, és megkezdődött egy kemény küzdelem a cégalapítás ezer problémájával.

 Repülővel érkeztem elkövetkezendő életem új színhelyére.

Marosvásárhely románul Tirgu Mures. Az első bírói kiváltságot Mátyás király ajándékozta a városnak, amit később  egy vásáros kiváltság is követte.

Marosvásárhely fő látványosságai közé tartozik a Rózsák tere a számtalan  barokk, szecessziós épülettel, mintha Magyarország egyik nagy városába tévedtem volna.

A városközpontban gyönyörű épületek sorakoznak. A tér közepén terebélyesedik a Keresztelő Szent János Templom.

 A túloldalon  Barátok templomának híres tornya, a Közigazgatási palota és a Kultúrpalota. 

A 17. századi hangulat megteremtője a négybástyás vár, melynek délnyugati részén kiemelkedik a Vártemplom tornya. 

Nekem a Rózsák terén bérelt cégem egy két szobás összkomfortos, felújított lakást a második emeleten, pont szemben a leendő irodával. 

Ez nagyon fontos szempont volt, hisz a beüzemelésig, majd az első akadályok elhárításáig sokszor éjjel kettőkor mentem haza.

Később azért örültem a központi elhelyezkedésű lakásnak, mert így minden fontos eseményt, melyet a város rendezett, páholyból nézhettem, a saját erkélyemről.

Imádtam ezt a várost, itt éreztem először, hogy magyar vagyok.

 Az erdélyi magyarok sorsát közvetlen a kollegáimtól, a barátaimtól ismerhettem meg. Sokat meséltek szenvedéseikről, hogy soha nem törtek be, csak alkalmazkodtak, hisz ez a föld az otthonuk, és itt akarták jól érezni magukat.

Nyáron meghívtam a gyerekeimet pár napra, hogy lássák ők is azt a sok szépséget, ami nap, mint nap körül vesz engem. Időközben egész jól berendezkedtem, a konyhám is alkalmas volt vendégfogadásra. A két szobában pedig kényelmesen elfértünk. Boldog voltam, hogy körülöttem voltak, hisz már nagyon hiányoztak nekem.

Először Marosvásárhely-et mutattam meg nekik, majd egy ottani barátnőm elvitt minket egy csodás kirándulásra, hogy ízelítőt kapjunk maros megye látványosságaiból.

Megmutatta a sóbányát, melyet 1690.ben nyitottak meg. A sót először harang formájú nagytermekben emelték ki, később trapéz formájú aknákban folytatták a kitermelést.

Egy órát töltöttünk lenn, Lalita kisunokám meg is volt illetődve a mélységtől, de a sok játék, és érdekesség feledtették vele a félelmét. 

Aztán kocsiból csodáltuk meg a Gyergyói havasokat, felmentünk a Pongrác tetőre, ahol lenge nyári ruhában hógolyóztunk egyet. Miután jól kifáradtunk, végigkocsikáztuk a Maros menti partokat, és e csodálatos tájtól elvarázsolva megérkeztünk Szászrégenbe, ahol a barátnőm lakott. Igazi erdélyi magyarokra jellemző szívélyes vendéglátásban volt részünk. Gyerekeim ma is emlegetik ezeket a szép, feledhetetlen napokat. Nagyon sajnálom, hogy megszakadt velük a kapcsolatom, de hát a sors máshogy rendezte.

Kicsit később Lalitámat külön is kivittem magammal egy hétvégére repülővel. Akkoriban a Wizz Air járatával utaztam. Nagyon jól érezte magát, imádta a repülést, csak a füle megfájdult, ezért egy kis kellemetlen emléke is lett ebből a kirándulásból.

Ezek a ki és haza utazások! Mennyi kalandom volt! Sokszor nevető, sokszor sírógörcsöt kaptam a lehetetlen helyzetek miatt. Kipróbáltam a vonatot, a buszt, végül a repülő volt az egyetlen közlekedési eszköz, mely aránylag időben szállított munkahelyemről Pestre, és vissza. Több mint egy évig, hetente kétszer tettem meg ezt az egy órás utat, igaz néha olyan késések voltak, hogy egy napig ücsörögtem a reptereken. A vámosok már messziről üdvözöltek, a sok kimaradt járat és késés miatt a reptéri büfések is barátként üdvözöltek, és percenként adták a friss infót a további várakozásokról. 

Történt egyszer, hogy egy kimaradt járat helyett busszal szállítottak minket a marosvásárhelyi reptérre, majd ott kitettek minket, mehetett mindenki ahova akart . A reptér zárva volt éjszaka, csak reggel, az első járathoz nyitották ki a kapukat.

No, brávó! Se a nyelvet nem tudtam, se telefonálni nem lehetett senkinek, pedig volt állandó taxi sofőröm, de hát éjszaka volt!

- Mit tegyek? Töprengtem rettenetesen aggódva, hogy mit fogok csinálni egész éjjel az utcán.

Akkor észrevettem, hogy pár ember csoportosulni kezd a reptér előtti autóúton, én is odamentem, vártam, mi lesz. És akkor jött egy kisbusz. Az emberek kezdtek felszállni, akkor annyit kinyögtem:

-  Tirgu Mures? Mire a buszsofőr intett a kezével, hogy szálljak fel. Pár lejért bevitt a városba minket, ott már el tudtam igazodni, és nagy keservesen hazajutottam. Nem mondom, hogy nem izgultam.

Másfél év múltán, amikor kineveltem a helyi utódomat, vége lett ennek az álom munkának.Itthon volt rám szüksége a cégnek, Debrecenben kellett kiépíteni egy pályázat figyelő céget, de ez már egy másik történet.