Mester László blogja

Ha elromlik minden, mint megesik néha,

Ha utad csak hegyre föl vezet a célba,

Ha kevés, mit kapsz, de sokkal tartozol,

Nevetnél bár, de sóhajtozol,

Ha úgy érzed, a sok gond leterhel,

Pihenj, ha kell – de soha ne add fel.

 

Az élet furcsa dolgokra képes,

Ilyesmit párszor mindenki érez,

Számos hiba épp azért történik,

Mert feladtuk, s nem tartottunk ki végig.

Ne add fel hát, ha lassan is haladsz,

A siker talán már csupán egy arasz.

 

A cél sokszor nem oly távoli,

Mint tétova ember balgán képzeli,

Sokszor a küzdő nem várja meg,

Hogy megnyerje a serleget,

És túl késő, mire belenyilall,

Hogy mily közel volt a diadal.

 

A siker a kudarcnak fordítottja –

Kétség fellegének ezüst árnyalatja –

És nem tudjuk, mily közel a siker,

Tán orrunk előtt van, de nem hisszük el;

Küzdj hát tovább, ha ér sok csapás –

Ha húz még az ág is, harcolj tovább!

 

Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha,

Remény, csalódás, küzdelem, bukás,

Sírig tartó nagy versenyfutás.

Keresni a mindig a jót, a szépet,

S meg nem találni, - ez az élet.

 

Keresd az életben mindig a szépet!

Ragadd meg azt is, amit más észre sem vesz!

S ha cudar is sokszor az élet,

Mindig találni benne kedveset, szépet!

 

Ne nézz vissza a múltba soha,

A múlt mindig mostoha!

Csak nézz bátran előre,

A bátornak van jövője!

Mikor lefekszek aludni, éjjelente Veled álmodok,

Mikor felkelek boldogan kezdem a napom,

Mert tudom Te Velem vagy és ez nem változik,

Míg élek szerelmünket szívemben  fogom őrizni.

 

Nincs az a pusztítás és katasztrófa,

Mi kettőnket valaha szétválasztana,

Mert szerelmünk halhatatlan,

S tűze soha el nem aludhat.

 

Úgy szeretlek,mint a Villy a csokit,

Nélküled üres a tér, megáll az idő is,

Mikor meglátom az első csillagot az égen,

Arra gondolok hogy, milyen jó lenne most veled,

Hisz nélküled nem lehetek teljes ember,

Te adod nekem a boldogságot és a szerelmet.

 

Érzem és tudom hogy, te is szeretsz engem,

Szerelmed tűze fűtti lelked s tested,

Te adod a reményt egy szomorú napon,

Te adod a boldogságot ha búslakodom,

Érzem hogy, melletted más ember vagyok,

Nagyon szeretlek, remélem tudod.

Titkok vezetnek a teremtéshez,

S ez mindenki számára ismeretlen,

Van-e Menny, létezik-e Isten,

Aki segít az embereknek.

 

És hogy mi vár a halál után,

Talán a túlvilági bíróság,

Amely dönt felettünk,

Hogy bünös-e lelkünk.

 

De hitünket ne veszítsük,

Mert oda minden reményünk,

Éljünk hát szeretetben,

Mert erre teremtettek.

Mint láncra vert rab; úgy szenvedek,

A sötétben magányosan könnyezek,

Szívem haldoklik e pillanatban,

A pokolban vagyok gondolatban.

 

A fájdalom darabokra szaggat,

S nincs, ki újra összerakhat,

Sajnos nem láthatom a jövőt,

De számomra nem kedvező.

 

Lelkem a boldogságért könyörög,

De a fájdalom tovább gyötör,

Egy életre elvesztettem a reményt,

Mert a magány nagy ellenfél.

 

A sors életem végéig kínozni fog,

És a legvégén a pokolba sodor,

Hol a mostani fájdalmamhoz képest,

Az a Mennyország lesz.