Mesiko-szan álmai

Mesiko-szan• 2022. május 27. 12:37

„Miképpen mi is megbocsájtunk…”

–Dicsértessék a Jézus Krisztus!

–Mindörökké, ámen.

–Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében…. gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, hogy legutoljára vagy két hónapja gyóntam. Azóta ezeket a bűnöket követtem el….

– Hallgatom….

–Atyám, én akárhogy igyekszem, nem tudok…– itt megbicsaklott a hangom

–Mit nem tudsz, lányom? – kérdezte az idős, szakállas szerzetes mély hangján

–Nem tudok megbocsájtani. – feleltem lehajtott fejjel

–Hogy hívnak, gyermekem?

–Rozi… Rézműves Rozália… –válaszoltam, miközben lesütöttem a fejemet

–Kedves Rozi, azt tanácsolom, keresd meg magadban a megbocsájtás forrását, és akkor egy új Rozit fog felfedezni magadban. Más bűneid vannak?

–Veszekedtem.. káromkodtam… többre nem emlékszem.

–Rendben van, lányom. – bólintott a pap – Ezért feloldozásul mondj el egy Miatyánkot egy Hiszekegyet… az menni fog?

–Igen.

–Akkor mondj el egy Hiszekegyet is, és hallgasd végig a misét!

–Rendben van, Atyám! Teljes szívből megbántam minden bűnömet….

Azzal kitettem bal lábamat a gyóntatófülkéből, melyen a fehér gyógycipő „normál” fele volt majd a jobbat is, amelyen a fehér gyógycipő másik fele, a magasított talpú volt. Vagy tíz centi van a két lábam közt a bal javára, és csak mostaniban engedhettem meg magamnak, hogy csináltassak olyan cipőt, amiben nem bicegek.

Visszagondoltam gyerekkoromra: a megaláztatásokra, a kiközösítettségre, az örökös gúnyolódásokra, és arra, hogy hiába akartam lerendezni a gúnyolódókat, azok mindig gyorsabbak voltak nálam. Mindig megkaptam, főleg testnevelés órákon, milyen béna vagyok, milyen hülye vagyok, és hogy egyáltalán meg se lett volna szabad születnem.

A drill nemcsak az óvodában és az iskolában ment. Apa mindig rabja volt az alkoholnak meg a nőknek. Valahányszor részegen állított haza, anya is, testvéreim is és én is ijedten menekültünk, ki merre látott. Azazhogy én, a legkisebb, a bicebóca csak menekültem volna, de sántikálva sose jutottam messzire: apám engem ért először utol : azzal szórakozott, hogy jól megvert, aztán, amikor elsírtam magam, elkezdte:

–Brühühű, brühühű, én vagyok a zokogó szamár!

Nem tudtam elfelejteni ellenszenves, rikácsoló hangját, ahogy engem utánzott. Valamikor kértem valamit: egy új ruhát vagy játékot, amilyen Dzsenifer nővéremnek is volt, akkor is ebben a hangnemben ismételte el szavaimat, aztán hisztis nyomoréknak titulált, majd a saját hangján kioktatott:

– Jegyezd meg: egy nyomorék örüljön, ha élhet! És te is örülj, ha egyáltalán enni kapsz! Úgyhogy ne ácsingózz olyan dolgokra, amiket nem érdemelsz meg, hanem ülsz és kussolsz!

Ezalatt a mise folytatódott. A pap az evangéliumot kezdte felolvasni. A gonosz szolgáról volt szó, akinek a király elengedte a tartozását, de ő a szolgatársát megverte, börtönbe záratta, és mikor a többi szolga feljelentette ezt a királynál, a király már nem kegyelmezett: börtönbe csukatta.

–Kedves testvéreim!– folytatta a pap – Meg kell bocsájtanunk mindenkinek, hiszen Isten a nagyobb bűneinket is megbocsájtotta. amiket elkövettünk ellene, mert szeret minket. Aki szeret, az megbocsájt…

Hogy Isten szeret engem? Akkor miért teremtett fogyatékosnak, cigánynak és nőnek egyszerre? Isten, akit szeret, azt tiszta fajú árja, egészséges férfinak teremti. Miért nem teremtett Isten mindenkit egészséges férfinak, ha mindenkit szeret? Mert Szent Pál is megmondta, hogy a nő nem beszélhet , nem taníthat, csak hallgatnia szabad, mert alsóbbrendű a férfinál, hiszen Ádám az első, Éva csak a második.

Éva csak a második… sőt az utolsó, főleg, ha fogyatékossággal él és roma. Ahogy én is az utolsó voltam a családban. Annyira utolsó, hogy amikor apám a nagybátyámmal tétben kártyázott, folyamatosan vesztett.

–Na, még egy utolsó parti, naaaa…. – könyörgött apám, mert nem tudott leállni

–De hát már semmid nem maradt!

–Csak még egy játszmát, Fecó, lécci, hogy mindent visszanyerjek!

–Rendben, Jani!

Fecó, a nagybátyám kevert, osztott, és megint nyert.

–Na, mit adsz, ha már inged-gatyádat is elvettem. Van, ami fölösleges számodra?

Apám egyből hívott engem, nekem oda kellett bicegnem.

–Mit kezdjek ezzel a kis csámpással? – kérdezte a bácsikám

–Amit akarsz– vágta rá az apám

–Há’ jól van! – mondta Fecó nagybátyám, és megvakarta azt a bizonyos részét.

Miután megunta a nálunk való vendégeskedést, megfogott a tarkómnál, és magával vitt útszéli putrijába, ami előtt egy kopár udvar terült el. Régi játékok hevertek szanaszét koszosan: gumibabák, labdák, műanyag kisautók. Fecó továbbvitt a hátsó udvarra. Ott volt Gusztinak, a megboldogult farkaskutyának az ólja előtt a pányvával, azon a lánc.

–Na, kis csámpás, itt lesz a helyed.

Azzal a nyakamba tett egy kötelet, amit a láncra erősített.

–Na, kiskutya, pitizni! – adta a ki a parancsot Fecó

Én engedelmeskedtem neki, mert azt hittem, hogy csak egy játék. Még ugattam is. Erre ő megpaskolta a fejemet, és otthagyott. Én hiába próbáltam lefejteni magamról a kötelet, nem boldogultam vele. Ekkor jöttem rá hétesztendős agyammal: ez már nem játék.

–….miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek.– kántálták a hívek

Én igyekszem megbocsájtani apának, és Fecó bácsikámnak is, amiért ezt tették velem. Bácsikám egyébként akkor vett le a láncról, amikor kellettem neki… hadd ne mondjam mire.

–Ha megharapsz, kiszedem a szemedet!– ordított rám olyankor minden egyes alkalommal. Ha pedig rám unt, visszavitt a kutyaólhoz, és újra megkötött ugyanazzal a csomóval, amit még máig se tudom, hogyan lehet eloldani.

Voltak gyerekei, négy fiú és két lány. Volt, amelyik idősebb, volt, amelyik fiatalabb volt nálam. Azok néha odamentek hozzám, de csak azért, hogy cukkoljanak, és hogy kővel vagy csirkecsonttal megdobáljanak. A csontról néha lerágtam a húst, leszopogattam a zsírt, hiszen mindig éhes voltam. Ilyenkor csúfondáros megjegyzéseket kaptam unkatestvéreimtől, hogy eszik a kutyuli.

–Köszöntsétek egymást a béke jelével.– szólt a pap

–Legyen békesség köztünk mindenkor!

Ekkor odanyújtottam a kezemet a mellettem ülő idős asszonynak, és csodák csodájára ő is megfogta az én kezemet. Valahogy úgy nyújtotta oda jobbját, ahogy az az az idős hölgy a gyámügytől, amikor odajött hozzám két rendőr kíséretében. Akkor már , ahogy emlékszem, csípős, őszi idő volt. Szeptember volt még vagy már október. Én mindenesetre már reszkettem a hidegtől, tiszta libabőr voltam, hiszen alig takarta a testemet néhány koszos rongy. Kiderült, hogy Fecót a legkisebb fia, Peti buktatta le az óvodában, ahogy lerajzolt engem lánchoz kötve, és a legnagyobb természetességgel elmesélte, hogy ez Rozi, a kutyánk, aki egyébként lány. Valószínűleg még a bűz nyomán is odataláltak a hatóságiak, hiszen vécé híján az ól köré végeztem a kis- és nagydolgomat. Láttam, ahogy a gyámügyes hölgy majdnem elájult, amikor megpillantott.

Fecó nagybátyám így került börtönbe két évre, én pedig állami gondozásba – olyan gyerekek közé, akik tényleg nem kellettek senkinek. Borzalmas volt látni azokat a torz, végtaghiányos, vízfejű fiúkat és lányokat, akikkel egy szobába kerültem. Emlékszem, sírtam, amikor rám csukták az ajtót az ápolók, miközben egyik megrándította a vállát, mondván, hogy majd úgyis megszokom.

Végül is megszoktam, hiszen nem volt más választásom. Sőt: örülhettem, hogy itt kapok enni, kapok ruhát, és járhattam vécére, ha rám jött a szükség. Mert sokan közülünk nem tudtak úgy kimenni a mellékhelyiségre, ahogy én: azoknak én is segítettem az ágytálat a popójuk alá dugni, és, ha végeztek a dolgukkal, kitörölni nekik, és elvinni tisztítani az ágytálat. Ezért az ápolóktól egy-két hálás szót is kaptam néha. Azt gondolták, hogy én is jó ápoló lennék.

Engem azonban az egészségügyi szakma nem vonzott. Sokkal jobban szerettem varrni. Ez a tehetségem egy rajzórán mutatkozott meg, amikor régi rongyokból játékállatokat kellett varrnunk. Én egy kék, nagy szemű cicát készítettem magamnak, olyat, ami csak arra várt, hogy megszeretgessék. Ő volt az első játékom. Cilikének hívtam, mint a volt szomszédunk tarka cicáját. Ezenkívül hímeztem terítőket, párnahuzatokat, népviselethez való kötényeket, zsebkendőket. Ez lett a szenvedélyem, ez adott értelmet az életemnek.

Jól tanultam, de az iskolában nem voltak barátaim. Még a többi roma gyerek se akart szóba állni velem egyrészt, mert sánta voltam, másrészt, mert állami gondozott voltam. Csámpás Rozinak, Roki Rozinak vagy egyszerűen csak az Államinak neveztek a hátam mögött. Pedig én is olyan gyerek voltam, mint ők, engem is anya szült, még ha nem is törődött velem. Hogy legyen társaságom, mindig magammal vittem Cilikét, a rongycicámat, akihez beszélgettem, és aki egy nap, a nagyszünet után, mikor bementünk az iskola udvaráról, eltűnt. Emlékszem, eltört nálam a mécses, amikor az osztályfőnökünk „vigasztalólag” így förmedt rám:

–Ne bőgj amiatt a rongydarab miatt, te kis majom! Nem vagy már gyerek, hogy ilyesmikkel játssz!

Az a rongydarab az én legkedvesebb játékom, a társam volt, a többiek pedig megvetően néztek rám, amiért a játékcicám miatt itatom az egereket. Talán nekik volt igazuk: egy tizenkét éves lány már nem játszik ilyesmikkel.

– A szentmise véget ért, menjetek békével! – kántálta a pap

–Istennek legyen hála! –énekeltük mi, a hívek.

Ahogy léptem ki a templomból, az ég felé emeltem a szememet. Tiszta kék volt az égbolt, egyetlen felhőt se lehetett látni rajta.

„Jézusom!” – gondoltam magamban –„Oké, te is sokat szenvedtél azon a keresztfán, téged is megkorbácsoltak, téged is csúfoltak és bántottak. De a te szenvedésednek volt értelme: megváltottad vele a világot. Ráadásul te önként vállaltad a szenvedést, nekem meg ez csak úgy jutott.”

Ahogy testnevelés órákból is kijutott. Akkor kaptam meg mindig, milyen béna vagyok, hiszen a sántaságom miatt lassabban futottam, mint a többiek, és ügyetlenebbül nyúltam a labda után. Mert csak ebből állt az összes tesióra: két kör futás az iskola körül, aztán kapitánylabda, amit mi kiütőcskének hívtunk, mert az volt a lényege, hogy a labdával jól találjuk el az ellenfél játékosait, minél nagyobbat, minél erősebbet dobjunk, és az áldozatnak minél jobban fájjon. Mindenki véresen komolyan vette ezt a játékot, és amikor én maradtam egyedül a pályán, az ellenfél csapatából pedig egy párhuzamos osztályba járó fiú. A srác éppen eldobta a labdát, amit el akartam kapni, de olyan ügyetlenül nyúltam hozzá, hogy kiejtettem a kezemből.

–Ezért kár volt megszületned! – ordította nekem a csapatkapitányunk, egy apró termetű, szőke fiú.

Akkor bezzeg nem volt kár megszületnem, amikor az én dolgozatomról kellett puskázni. Folyton hallottam a pusmogást „Rozi! Rozi!! Ez mennyi lett neked?” Ilyenkor tiszta ideg voltam. Azért segítettem mindenkinek, mert féltem, hogy meg fognak verni. Gyakorlatilag, hogy elfogadjanak, mindenkinek a csicskása voltam.

A jegyeim alapján gimnáziumba vettek fel. Azt hittem, ott lesznek barátaim, lesznek, akik segítenek, és akiknek talán én is segíthetek – tévedtem. A többség puccos úrilány volt hozzám képest, és mind gőgösen fordította el a fejét, valahányszor akár rájuk tekintettem. A tanáraim se bántak sokkal különbül velem: a jegyeimet lerontották, ötöst érő dolgozatomra gyakran kaptam négyest vagy gyengébb osztályzatot. Emlékszem az egyik angol fordításra, és annak az érdemjegyére: négyest kaptam, és felette láttam egy foltot, amit a tanárnő javítófestékkel ejtett. Én a dolgozatomat a nap felé fordítottam, és akkor láttam, hogy a javítófesték egy ötöst takar.

–Tanárnő, – kezdtem – Eredetileg milyen jegyet akart nekem adni?

–Eredetileg is négyest, csak rosszul írtam le. – vonta meg vállát az osztályfőnököm.

Ekkor a dolgozatomat megmutattam az előttem ülő fiúnak. Ő is a nap felé tartotta, és látta az eltakart jelest.

– De ez ötös… – mondta a fiú is

– Jó, eredetileg az lett volna. – mondta osztályfőnököm – De akkor is négyest kapsz. Alexának is eredetileg négyest akartam adni, és háromnegyedet kapott.

„Azt persze könnyebb átírni!” – gondoltam, de nem szóltam semmit.

Mentem tovább az úton. Nem hazafelé tartottam, hanem úgy gondoltam, lemegyek a Zagyvához, ahol a Tápió beletorkollik. Nem volt más tennivalóm, a munkáimat befejeztem időre, már csak a hétfőt kellett várnom, hogy a megrendelők elvigyék a ruháikat. Ahogy mentem, láttam ahogy a házak előtt árvácskák nyílnak. Kedvem támadt szedni belőlük, de tudtam, hogy ezek nem az enyémek, és hát itt a hetedik parancsolat: ne lopj!

Én sose loptam. Apám volt börtönben lopásért, néhány bátyám is, de én mindig vigyáztam, hogy sose lopjak el semmit. Isten látja lelkem! Akkor se én voltam, amikor Vivien osztálytársamnak eltűnt a pénztárcája. Emlékszem, ott kiabált és sírt, hogy benne van a bankkártyája meg ötvenezer forintja. De, Istenem! –Ennyi pénzt minek hord a suliba? Osztályfőnököm persze rendőrt állítatott az iskola bejárati kapuja elé, és mindenkinek átvizsgálták a táskáját. Mikor én is vissza akartam menni a kollégiumba tanítás után, nekem is ki kellett nyitnom a táskámat, kivennem a könyveimet meg a többi holmimat, és – ott volt benne a pénztárca!

–Tudtam!– visította Vivien, aki éppen a hátam mögött állt –Tudtam, hogy ő lopta el!

Én sírtam, és égre-földre megesküdtem, hogy nem loptam el, és hogy fogalmam sincs, hogy került a pénztárca az én táskámba.

–Aha,– kezdte Vivien, miközben hosszú, rózsaszínre festett körmös mutatóujjacskáját rázta felém –Azt akarod bemesélni, hogy a pénztárcám magától repült be a táskádba?

–Én ilyet nem mondtam! – zokogtam– Csak azt, hogy nem én loptam el!

Ekkor bevittek a rendőrségre, és az ügyeletes tisztnek is elmondtam, hogy nem én tettem. Végül is az ujjlenyomat-vizsgálat tisztázott engem. A pénztárcán ugyanis nem voltak az én ujjlenyomataim. Vivien ekkor bekiabált:

–Biztos kesztyűben csinálta!

–Kesztyűben? –hördültem fel – Ebben a melegben? Őrmester úr, nem is hoztam kesztyűt!

Az őrmester valószínűleg sejtette, mi az ábra. Kellő bizonyíték híján elengedett, Viviennel azonban nem tudott mit kezdeni, lévén, hogy az apja országgyűlési képviselő volt. Osztályfőnököm megengedte, hogy a tanulmányaimat a gimnáziumban folytathassam, és a kollégiumból se tettek ki. Vivien azonban elterjesztette rólam, hogy tolvaj vagyok, azt mondta mindenkinek, látta, hogy loptam el a pénztárcát, és az iskolatársaim hittek neki. Ezután még annyira se beszéltek velem. mint azelőtt, még csak nem is gúnyoltak vagy utánozták a járásomat: egyszerűen megszűntem számunkra létezni. Ahová mentem, onnan mindenki tágult, ha leültem , onnan elültek: egyszerűen úgy kezeltek, mintha leprás lettem volna.

Akkoriban mindössze egyetlen támogatóm volt: Irma néni, a kisvárosunk varrónője. Sokszor húztam meg magam nála, és tőle tanultam meg ruhákat készíteni. Ő tanított meg kézimunkázni, buggyos ujjú blúzt és ruhát varrni, hímezni, kötni, de még csipkét horgolni is. Tehetségesnek bizonyultam, és megígérte, hogyha nyugdíjba megy, akkor enyém lehet a műhelye. A munkámért cserébe még a ballagási egyenruhámat is megvarrta tök ingyen. Sok lány nem tudta, de én varrtam meg a ballagási kosztümjüket.

Eljött a szalagavató napja is. Osztályfőnököm elintézte, hogy én ne táncoljak a bálon, de nekem úgyis mindegy volt. Én magam varrtam meg a báli ruhámat. Selyem volt a bélése, világoskék tüll fedte, melyre Irma néni segítségével csipkét is horgoltunk. A ruhám éke a mellére tűzött piros selyemrózsa volt, a hajamat pedig csinos, trükkös kontyba tűztük. Azt is megoldottuk, hogy ne bicegjek: bal lábamra balerina cipőt húztam, a jobbra pedig egy magasított talpú tűsarkút. Így egészen normálisan, mi több hercegnő módjára lépdeltem. Valahogy úgy éreztem magamat, mint Carrie, Stephen King hősnője a ballagási banketten. Ő is maga varrta meg a báli ruháját…

…és őt is megalázták az osztálytársai. Engem azonban nem disznóvérrel és belekkel öntöttek le, ahogy Carrie-t, ennyi fantáziája és szervezőkészsége az én osztálytársaimnak nem volt. Miután kitáncoltam magam, el kellett mennem a mosdóba. Mikor kezet mostam, megpillantottam magam a tükörben, és egy helyes, nagy szemű, szív alakú arcú, szépen ívelő szájú lány nézett vissza rám, sűrű, hullámos, fekete hajjal és barna bőrrel. Ha nem lennék cigány, hanem indián vagy indiai, talán egzotikus szépségnek is gondoltak volna.

Eközben elértem a torkolatot, ahol a két folyó egymásba fut. Leültem a partra, és néztem a vizek fodrozódását, hallgattam a szél susogását és a madárcsicsergést.

Tehát kiléptem a mosdóból, ott Vivien és vagy öt barátnője közrefogott.

–Szóval, – kezdte Vivien, miközben szőke hajtincsét sodorgatta – hogy jutottál ehhez a ruhához?

–Magam varrtam! – mondtam én – Szeretek varrni.

–Hazudsz! Valld be, ezt a ruhát loptad!

–Dehogy loptam! – kiáltottam.

–Az ég kék. –kapcsolódott be Alexa is – A kutya ugat, a cigány lop.

Erre nekem estek: ütöttek, vágtak, karmoltak, és letépték rólam a ruhámat. A szépséges báli ruhámat, amit vagy egy hónap alatt készítettünk el nagy gonddal, osztálytársaim pillanatok alatt szétszaggatták. Én ott álltam négykézláb egy szál kombinéban, körülöttem a kék tüll, és selyemdarabok, valamint a piros selyemrózsa.

–Egyik lábán balerina a kis csalónak, a másikon meg tűsarkú! – jegyezte meg Vivien – Így csalt, hogy ne sántítson!

–Milyen szánalmas! – sziszegte Alexa is

Azzal egy harmadik lány, Mónika még oldalba is rúgott amolyan búcsúajándékként, úgy hagytak ott. Én remegtem a hidegtől és a dühtől, úgy álltam fel. A járókelők nem törődtek velem, csak egy fiatal srác volt, aki rám dobta a zakóját. Helyes fiú volt, ahogy elnéztem. Csillogó szemekkel tekintettem rá, amikor barátnője belekarolt, és féltékenyen tovavonszolta.

Megbocsájtani… megbocsájtani mindazt, amit velem tettek. Megbocsájtani az apámnak, a nagybátyámnak, a tanáraimnak, az osztálytársaimnak… nem kis feladat. Hogyan kezdjek neki? Felidézem magamban az örömöket? Vagy, hogy én is hibás voltam? Igen, amikor megátkoztam az osztályfőnökömet, azt tényleg megbántam. Ő mondta, hogy:

–Rozi, neked nem ajánlom, hogy továbbtanulj. Itt a többiek értelmiségi pályára készülnek, te pedig nem vagy értelmes.

Elnéztem gnómszerű, ráncos arcát, cigarettától sárga fogait, és kedvem támadt felpofozni. Ehelyett dühösem elfordultam tőle, tettem vagy három lépést, majd megfordultam, és rámutattam:

–Hogy a rák enné ki a vesédet! – ordítottam

Stephen King Carrie-jének az volt a képessége, hogy a gondolatával tárgyakat mozgatott. Nekem az átkom fogott. Két hétre rá osztályfőnökömnél veserákot diagnosztizáltak, és, miután leérettségiztünk, mindannyiunknak el kellett mennie a temetésére. A többieknek valahogy a fülébe jutott, hogy megátkoztam, és ekkor kaptam a Rozi boszi nevet. Ekkor már nem csak azért kerültek a többiek, mert megvetettek, hanem azért is, mert féltek tőlem. Nem, nem a stressz vagy az állandó cigarettázás vitte el a tanárnőt! Az én átkom!

Leérettségiztünk. A többiekből orvos, ügyvéd, mérnök vagy pszichológus lett, én maradtam varrónőnek. Ezt nem is bántam: sokkal jobban élek, mint sok volt osztálytársam, akik pedig diplomát kaptak. Sok a megrendelőm, nem győzöm gyártani az estélyi ruhákat, a kosztümöket és a jelmezeket. Persze meg is fizetik. A műhelyemnek is ez lett a neve: Rozi boszi varrodája. Most már én tanítom be a szakmunkás tanoncokat.

Szóval az élet mégis szép! Köszönöm neked, Istenem, hogy megerősítettél, neked is Jézusom, amiért megmutattad, hogy van értelme a szenvedésnek, és neked is, Szentlélek, amiért sose hagytál cserben!

Itt keresztet vetettem, majd újult erővel felálltam. Még csak huszonhat éves vagyok, előttem áll az élet, és talán férjem és gyerekeim is lehetnek!

Ahogy mentem visszafelé az úton, a kocsma mellett kellett elmennem. Láttam, ahogy a férfiak a teraszon iszogattak, amikor meghallottam a hangot.

–Ott az a kis kurva, aki miatt először lecsuktak! Ő tett tönkre!

Fecó bácsikám volt az, teli tetoválásokkal, hosszú hajjal, állán és ajka fölött többnapos borostával. Mint valami veszett vadkan, csörtetett elő az első asztal mögül, kezében egy vagy húszcentis pengéjű vadásztőrrel.

Én futásnak eredtem, és a cipőmnek hála, egész jó iramot diktáltam egy darabig. Hanem, amikor megbotlottam egy kőben, elestem, ő utolért, hátulról elkapott, és éreztem a nyakamon a penge hidegét, a fájdalmas szúrást, ahogy elönti a torkomat a vér. Minden elsötétült, majd mindent vakító fényesség vett körül. Megtértem az Úrhoz.

5 hozzászólás

Novella

Mesiko-szan• 2022. április 15. 21:39

Sir Nyúlszőr

Bolyhos egy nyúlcsalád legfiatalabb tagja volt. Kedves, bájos, apró, szürke nyuszilegény, nagy, kerek, kék szemekkel. Mivel a tíz nyuszicsemete közül ő volt a legkisebb, és nagyon fiatalka volt még, se a bátyjai, se a nővérei nem akartak játszani vagy foglalkozni vele, így az ideje nagy részét unatkozva töltötte az üregében. Egyetlen szórakozása az volt, hogy néha futkározott a kerek réten, de ezt is hamar elunta.

Egy nap, mikor bátyjai az apjuknak segítettek üreget fúrni, nővérei pedig az anyukájuknak vadrépát és gombát gyűjteni, ő úgy gondolta, sétál egyet a mezőn. A mezőn éppen akkor ült egy nyolcéves-forma, barna hajú kislány, akit Dórinak hívtak. Dóri nagyon szeretett olvasni. Most is ott ült a rét közepén egy kockás pléden, a teáskulacsa társaságában és egy Szent György lovagról szóló mesekönyvet bújt, ami nagyon tetszett neki. Ahogy felnézett a könyvből, felsóhajtott.

–Olyan kár, hogy már nincsenek lovagok!

Ahogy éppen újra elkezdte volna a betűket falni, megpillantotta Bolyhost.

–De aranyos kis nyuszi vagy! – mosolyodott el a kislány

Bolyhos megijedt az embergyerektől, de kíváncsisága az ijedtségénél is nagyobb volt. Nem is annyira a kislány érdekelte, sokkal inkább az a fehér lapokból álló valami, amin fekete bogárszerű nyomok és színes képek voltak.

–Ez egy könyv. – magyarázta a kislány a nyuszinak – Szent Györgyről szól, aki lovag volt. Legyőzte a sárkányt, és megmentette a királykisasszonyt. György lovag nagyon bátor volt és erős. És nagyon jól tudott karddal vívni.

Bolyhos belepillantott a könyvbe, meglátta benne György lovag daliás, páncélba bújt alakját, és egyből megtetszett neki. Ezt Dóri is észrevette rajta.

–Tán te is lovag szeretnél lenni?– kérdezte a kislány, mire a nyuszi bólintott.

Ekkor Dóri letépett egy hosszú pitypangot, lefújta fehér pelyheit, és a szárával meglegyintette a nyuszi fejecskéjét.

–Én, Dorotea királynő a rám ruházott hatalmammal lovaggá ütlek. Legyen a neved ezentúl… legyen a neved ezentúl Sir…. szőr… Sir Nyúlszőr!

Ezen a mókás elnevezésen a kislány kacagásban tört ki.

– Sir Nyúlszőr! – nevetgélt – Ég veled Sir Nyúlszőr, te bátor lovag. Anyáék már biztos hiányolnak

Bezzeg Bolyhos, vagyis Sir Nyúlszőr nem nevetett, bár ő is örült. Büszke volt magára, hogy lovag lehet.

Mikor hazaért, el akarta újságolni, hogy lovaggá ütötték, szülei és testvérei azonban ügyet se vetettek rá. Az össze családtag el volt foglalva a maga dolgával. Az apukája a nagyobb fiúknak magyarázta, hogy melyik útvonalon kell menekülni a rókák elől, anyukája pedig nővérei segítségével az aznapi répasalátát készítette.

Bolyhos így megint magára maradt. Másnap, mivel tudta, hogy úgyse törődik vele senki, elsétált az erdőbe, dacára annak, hogy tudta: az erdő veszélyes hely. Farkasok, rókák, medvék és más állatok lakják, akik nem vetik meg a nyúlhúst. Unalmában fogott egy faágat, kinevezte kardnak, majd egy nagy őzlábgomba kalapját lerágta, és azt használta pajzsnak. Így gyakorolta a bajvívást magában a többi állat mulatságára, míg le nem ment a nap.

Ahogy ment hazafelé, a piros ég alatt, hangos, kétségbeesett bégetésre lett figyelmes. Bolyhos, vagyis Sir Nyúlszőr nem ijedt meg. A hang irányába ment, és megpillantott egy hófehér báránykát. Valószínűleg elveszett vagy elkóborolt a nyájtól.

–Ne aggódj, barika. – mondta neki – Megtaláljuk a szüleidet! Lovagi becsszó!

Azzal felugrott a kisbárány hátára, hogy együtt megkeressék a birkanyájat. Az út szélén szederbokrok álltak, és hoztak ízletes, sötétlila terméseket, amiből a bárány jóízűen falatozott.

–Szereted a szedret? – kérdezte a nyuszi – Finom is az! Ezért legyen Szederke a neved!

–Beeee!– helyeselt a bari

Ahogy mentek az úton, Bolyhos arra gondolt, hogy egyre jobban kezd hasonlítani egy igazi lovagra: van fegyvere, van pajzsa, és már hátasa is, akit el kell vezetnie a nyájhoz.

Szerencsére Bolyhosnak, mint a nyulaknak általában, jó hallása volt, így meghallotta Szederke anyjának kétségbeesett bégetését, és Jancsinak, a juhászfiúnak a pityergését, amiért apjának nem tudott elszámolni a legkisebb báránnyal. Ahogy azonban meglett Szederke , a fiú arca egyből felderült, és örömmel szaladt apjához, hogy megvan a teljes nyáj.

Késő estére járt az idő, mire Bolyhos hazaért a nyúlüregbe. Szülei és testvérei már az igazak álmát aludták. Leheveredett fekhelyére, és arra gondolt, milyen lehet igazi lovagnak lenni.

Álmában lovagi tornán vett részt, legyőzte a rókákat, a farkasokat és minden állatot, melyek a nyulakat veszélyeztették. Peckesen ült Szederke hátán, miközben a szép nyuszihercegnők dobáltak felé virágokat és sárgarépákat.

Ahogy felvirradt a reggel, szülei és testvérei elmentek, ki-ki a maga dolgára, ő pedig kiment a rétre, megkeresni Szederkét, játszópajtását és hátasát, hogy együtt játszhassanak és kalandozhassanak a képzelet világában. Aznap Jancsi és Dóri együtt őrizték a birkákat: Jancsinak ez volt a feladata, Dóri pedig önként vállalta, hogy segít a fiúnak.

Dóri éppen arról mesélt Jancsinak, hogy mikor kint volt a réten olvasni, találkozott egy nyúllal, megmutatta neki a könyvét, aztán lovaggá ütötte egy pitypangszárral. Jancsi ezen jót derült, majd megkérdezte.

–Aztán mi lett ezzel a nyuszival?

–Nem tudom…– felelte a kislány, mikor megpillantották Bolyhost, ahogy Szederke hátán parádézik.

–Odanézz! – kiáltotta Dóri –Ott az én Sir Nyúlszőröm!

–Ha ezt elmondom apának, úgyse hinne nekem!– rázta a fejét Jancsi mosolyogva – Birkagoló nyuszi!

Ezen mindkét gyerek jót kacagott.

–Nemsokára itt a húsvét. – jutott eszébe Dórinak –Az iskolában tojást fogunk festeni. Apukád idén is küld tojásokat?

Jancsi a fejét rázta búsan.

–Sajnos, nem tojnak a tyúkok. – sóhajtott – Apa azt mondta, hogy úgy kárálnak, úgy viselkednek, mintha tojnának, de aztán mintha eltűnne az összes tojás. Ez olyan furcsa!

Bolyhos mindezt meghallotta éles nyúlfülével. Megtalálni az elveszett tojásokat? Ez valódi lovagnak való feladat!

Eljött az éjszaka. Bolyhos érezte, hogy megint át kell alakulnia Sir Nyúlszőrré. Felkelt a fűből vetett puha ágyából, és egyenesen Jancsiék tanyájára vette az irányt fülére és orrára hagyatkozva. Ahogy odaért, halk neszre, majd suttogásra lett figyelmes.

–Pszt, Sunyi! – kezdte az egyik hang – Ugyanúgy, ahogy eddig?

–Igen, Sompoly.– válaszolt a másik –Bemászunk a kerítés alatt, át a hátsó udvaron a baromfiólig, aztán megint elcsórjuk a tojásokat.

Bolyhos a kerítés végébe nézett, és két róka árnyképét pillantotta meg. Egy percet se habozott: átfúrta magát a kerítés alatt, és inaszakadtából iszkolt a juhakol felé.

–Ébredj, Szederke!– költögette bárány-barátját az akolban – Veszélyben vannak a tojások!

A kis bárány felnyitotta a szemét, mire a nyuszi a hátára ugrott, és indulásra buzdította.

Ahogy Szederke kivágtatott az akolból hátán Bolyhossal, vagyis Sir Nyúlszőrrel, a két róka feléjük rohant. Minek nekik a tojás, ha nyulat és birkát is ehetnek?

Bolyhos támadásra bíztatta hátasát, Szederke azonban elfutott, nyomában a rókákkal.

–Szederke, mit csinálsz?– suttogta idegesen a nyuszi-lovag Támadnunk kell, nem menekülnünk!

A bárány azonban tudta, hová szalad: A hátsó kert végében volt egy kutyaól, benne Hattyúval, a vén kuvasz kutyával. Szederke bégetésével felébresztette a kuvaszt. Öreg volt már Hattyú, de az ereje megvolt még ahhoz, hogy két tojástolvajjal elbánjon! Úgy megkergette a két rókát, hogy azok utána még a tanya környékére se merték tolni a vörös képüket!

Miután Hattyú elűzte a rókákat a tanyáról, csak ennyit morgott:

–Igazi hősök vagytok mind a ketten! De most már ideje aludnotok!

Így menekültek meg a húsvéti tojások a gyerekek nagy örömére, akik másnap az iskolában mindenféle színűre és mintájúra pingálták azokat. A tanító néni Dóri és Jancsi műveit is megnézte, és csodálkozva látta, hogy mindketten bárányon lovagló nyuszit rajzoltak a tojásra.

–Ez hogy jutott az eszetekbe? – kérdezte a gyerekektől, mire Dóri így válaszolt

–Tanár néni úgyse fogja elhinni!

Szólj hozzá!

Mesiko-szan• 2022. március 28. 17:15

Vastagbőr és ecset

Az abrakvárosi Szavanna Múzeumban nagy tömeg gyűlt össze. Emberek, állatok az állati királyság minden pontjáról összesereglettek, hogy megtekinthessék az újonnan kiállított tárlatot – és magát a művészt. Riporterek mikrofonnal, operatőrök kamerákkal, fotográfusok fényképezőgéppel a kezükben, mancsukban, patáik vagy csülkeik közt sorakoztak fel a konferenciateremben, miközben a vendégek megcsodálták az ünnepelt festő- és grafikusművész egy-egy képét.

–Milyen légiesen könnyed ecsetkezelés!– nézte szemüvegén át egy pápaszemes medveasszonyság az egyik képet, mely egy vízre szálló tiszavirág-kérészt ábrázolt

–Út Tündérvárosba.– olvasta egy másik színpompás mű címét egy fiatal gazella srác – Ez a tündér a sárga fényúton olyan, mint a volt barátnőm. Csak ugrott egyet, és mintha ott se lett volna.

–Ez valami hatalmas! – jegyezte meg egy csimpánz, amint megállt a Noé bárkáját ábrázoló nyolcszor négy méteres olajfestmény előtt a fejét fogta – Én is szoktam festeni, de ezt a művészt legfeljebb majmolni tudom.

– Nem vitás, – mondta egy mandrill, miközben elmélyedt egy, a Csizmás Kandúrt mutató mesekönyv- illusztrációban – a mi Vízi Lacink egy igazán színes egyéniség.

– És már jön is! – rikácsolta Arara Aurél, a zöld színű papagáj, az Esőerdő Hangja nevű műsorcsatorna riportere – Íme, Vízi László, a mester!

Nagy taps és örömujjongás fogadta a testes, vastagbőrű művészt, ahogy komótosan becammogott a konferenciaterembe. A szervezők a főhelyre ültették, mire ő leült (bizony, három széket is elfoglalt a kicsinek nem nevezhető ülepével), kitátotta hatalmas, karószerű fogakkal ékesített száját, és jóízűen beletömött egy maroknyit az asztalra kikészített cukornádból, amit nagy csámcsogással elropogtatott. Rózsaszínes-szürkés ábrázatán kedélyes mosollyal végignézett a tarka társaságon, melynek tagjai fényképezőgépekkel, telefonokkal és kamerákkal vették fel, mit csinál.

– Üdvözlet a kedves jelenlévőknek és azoknak is, akik a tévé képernyőjén keresztül követnek minket! –kezdte Arara Aurél – Itt vagyunk, Abrakváros egyik legnagyobb nevezetességének, a Szavanna Múzeumnak a konferenciatermében. A festészet egy csodálatos művészeti ág. Művelőjének precíz megfigyelőképességre, emlékezőtehetségre, szín- és formaérzékre, valamint fantáziára van szüksége, hogy nagyszerűt tudjon alkotni. De ezt jobban tudja nálam ezeknek a káprázatos képeknek a megalkotója. Szeretettel üdvözlöm Vízi László festő- és grafikusművészt, számos mese- és útikönyv illusztrátorát…

– aki mindezen kívül még víziló is! – mosolygott a nem kissé túlsúlyos festőművész – Szia, Ari, és üdv a Nagyérdeműnek!

– Szia, Laci! A kedves közönségnek elmondanám, hogy a művész úrral közeli jó ismerősök vagyunk, de erről később ejtenénk egy-két szót. Kezdjük az elejéről! Laci, mesélj nekünk, kérlek magadról! Mivel telt a gyerekkorod?

– Sírással…– felelte a víziló, és egy elmorzsolt egy könnycseppet tömpe ujjai közt. A hallgatóság döbbent csendben állt és ült. Ez az örökké mosolygós, víg kedélyű művész sírással töltötte a gyermekkorát?

– Ezt, ezt magyarázd el, kérlek, a kedves közönségnek! – Arara Aurél is zavarban volt

– Elég csak rám nézni! – válaszolt Vízi László – Mindig is ilyen, enyhén szólva… molett voltam. Molett?– tette hozz kesernyésen nevetgélve – Hájpacni! Dagadék! Ahogy elmentem az iskola folyosóján, nem győztek beszólogatni nekem: „Vízi lúúúúú! Vízi lúúúúú-zer!” Aztán nem győztek kacagni rajtam.

– Sajnos, még mindig vannak ilyen esetek…– jegyezte meg halkan a riporter – Mesélj tovább, kedves Laci, mi volt még?

– Ahogy mondtam, nehéz gyermekkorom volt. Mint ahogy magam is jó nehéz voltam. Amikor középiskolába kerültem, súlyom elérte a nyolcszáz kilót. Az iskolapadban leghátul ültem – egyedül. Ugyan, ki ült volna mellém, hiszen el se fért volna tőlem senki. Egymagam két széket foglaltam a mázsás sejhajommal . Tanulni egész jól tanultam, mindig igyekeztem, hogy a négy és feles átlagom meglegyen, a tornaórák viszont számomra magát jelentették a poklot. Miközben társaim szélsebesen száguldottak a pályán, én lihegve totyogtam utánuk, fényévnyire elmaradva tőlük. Rózsástollú Arabella tanárnő, aki a flamingók közt is prímabalerina volt, mindig korholt engem. Valahogy így: „Jaj, Lacikám, este lesz, mire célba érsz!”

– Szóval a flamingó tanárnővel nem volt rózsás a viszonyotok?

–Nem igazán…– ingatta a fejét Vízi László –De voltak keményebb esetek is. Itt volt az osztályfőnököm, Fogas Ferenc tanár úr, minden páviánok legharapósabbika. Még az oroszlán-osztálytársaim se mertek vele ujjat húzni. A dühkitöréseitől mindannyiunkat a hideg rázott. Olykor eleresztett egy-egy poént, amin szinte kötelességszerűen nevettünk. Fizikát tanított nekünk, és éppen a lift működési elvét magyarázta, amikor felnyújtottam a kezem, és megkérdeztem, hogy az iskolánkban lehet-e lift? Erre ő kikacagott, és azt mondta: „Te szalámigyuri! Nincs az a lift, ami elbírná a habtestedet! Neked akkor a lépcsőn kéne menned, hogy leadd a mázsáidat!” Erre a többiek mind nevettek. Iszonyú kínosan éreztem magam, fülem tövéig elvörösödtem. Az egyik gazella-osztálytársnőm óra végén odajött hozzám, és megjegyezte, hogy Fogas tanár úr csak jót akar nekem, mert a túlsúlytól csak egészségügyi problémáim lesznek. Sorolta is, hogy magas vérnyomás, cukorbetegség, agyvérzés… Bizony, akkorra a testsúlyom már a másfél tonnához közelgett. Amúgy a mostani testsúlyom egy tonna nyolcszáz kiló … nettó.

A közönség mosolygott, miközben Arara Aurél újabb kérdést tett fel:

– Elmondanád, hogy ismerkedtél meg a festészettel?

– Nos, pont azon a napon kezdődött az egész. Miután Fogas tanár úr így megszégyenített, testnevelés óra következett. „Jó kis nap ez!” – gondoltam magamban. Rózsástollú tanárnő kivezényelt minket az Izzasz-tóhoz, ehhez a meleg vizű tóhoz, hogy fussuk körbe háromszor. Mindenki nagyon jól futott– kivéve engem. A tó mellett illatos magnóliabokrok álltak, rózsaszín és fehér virágokkal. A többiek már a harmadik kör végén tartottak, amikor én csak a második körbe kezdtem. Úgy gondoltam, nem töröm magam: lefeküdtem az egyik magnóliabokor alá, és ott csendben elszenderedtem. A bokrok körül tarka szárnyú pillangók röpdöstek, így én is pillangóvá változtam álmomban. Virágról virágra szálltam, és csodálatosan színesnek láttam a világot. Nem is gondoltam volna, hogy a sárga, a piros, a rózsaszín hány ezernyi árnyalatban tud pompázni: még a fehér és a fehér közt is óriási különbségeket láttam. Szóval gyönyörű virág-világ tárult elém!. Mikor felébredtem, mindent szebbnek láttam. Még Rózsástollú tanárnő tollazatát is pompásabbnak láttam, mint valaha a maga csodás rózsaszín árnyalataival, pedig vagy fél órát most a fejemet azzal, hogy mit képzelek magamról, meg hogy azért megtisztelhetném őt és a többieket, hogy legalább úgy tennék, mintha élnék. Valahogy azonban sikerült ezeket a szitkokat elengednem a fülem mellett. Nem törődtem a vízilúzerezéssel, a hájdagadékozással, semmivel, ami osztálytársaim száját elhagyta, és ami miatt eddig úgy bőgtem, mint a záporeső. A következő óra rajz lett, és egy kolibrit kellett lerajzolnunk. Ékszer Xerxész tanár úr, az ékszerteknős odacammogott hozzám, megpillantotta a rajzomat, és nem akarta elhinni, hogy ez az én művem.

–Márpedig én rajzoltam, tanár úr! – erősködtem

Erre Ékszer tanár úr, maga teknőci sebességével elviharzott, és Foltos Letícia igazgató asszonnyal tért vissza. Az igazgatónőnek még Fogas tanár úrnál is élesebb fogai és kellemetlenebb hangja volt.

–Ő is pávián volt?– kérdezte Aurél

–Félelmetesebb: hiéna. Megnézte a képemet, és összehúzta amúgy is szúrós szemeit. Sarkon fordult, és intett, hogy kövessem az irodájába

–Ugye, tudod, hogy én csalókat szoktam reggelizni? – kezdte immár az irodájában

A régi énem megszeppent volna a félelmetes nőstényhiéna láttán, Ez az új Vízi Laci azonban mosolyogva a szemébe nézett, és csak ennyit mondott:

–Túl nagy falat lennék az igazgatónőnek!

Erre ő leültetett az íróasztalához, és papírt, grafitceruzát meg radírt vett elő a fiókjából, majd rámutatott az ablakában álló kaktuszra, hogy rajzoljam le. A kaktusz rideg és éles tüskéjű növény volt, olyan rideg és tüskés, mint az igazgatónő. Ezért gondoltam egyet, és a kaktusznak is szúrós szemeket, hiénaorrot és éles fogakat rajzoltam. Mikor végeztem, az igazgató asszony erélyes mozdulattal elvette tőlem a művemet, majd elviharzott a tanáriba, és telefonálni kezdett.

–Mit éreztél akkor? – kérdezte Aurél

–Bevallom, egy kissé meg voltam ijedve, hiszen az igazgatónő haragjától nem csak a diákok, hanem a tanárok is féltek. Vártam az irodában az íróasztal mellett, hogy most mi lesz, majd vissza akartam menni az osztályterembe, amikor összefutottam az igazgatónővel, akit egy faarcú, fekete keretes szemüveget viselő zsiráf kísért barna öltönyben, zöld nyakkendővel.

– Hová, hová, művész úr? – kezdte az igazgató asszony – Be se mutatkozik a dékán úrnak?

Én felnéztem a zsiráf-dékán nagy, barna szemeibe, majd odanyújtottam a jobb mellsőmet.

–Jó napot kívánok! – kezdtem – Vízi László vagyok, és itt tanulok a Szavanna Gimnáziumban.

–Örvendek fiam.– rázta meg a mellsőmet a dékán – Nyakas Adorján vagyok, foltos nyakorján, vagyis, közérthetőbben: zsiráf. Én vagyok az Ezerszínű Toll Művészeti Főiskola dékánja. Az igazgató asszony telefonált, hogy egy különös rajztehetség van az iskolájában. Igaz ez?

–Én csak… – kezdtem mondani

–Igen, igen!– szakított félbe (már nem szó szerint ) Foltos igazgatónő – Ő lenne az, a mi Lacink !Nézze! –mutatta a dékánnak a kaktuszos rajzomat– Ezt is ő rajzolta.

–Hmmmm.– ráncolta az orrát a zsiráf-dékán, majd megnyalta a nyelvével a fülét – Nagyon ötletes.–Ekkor hozzám fordult – Fiacskám, nem akarsz a főiskolánkon továbbtanulni?

Nekem felcsillant a szemem „Művész leszek!– gondoltam

– De igen! – válaszoltam nagy bólogatva – Festőművész szeretnék lenni.

Ekkor megkezdődött a felkészülésem a felvételi vizsgára. Ékszer Xerxész tanár úr különórákat adott nekem festészetből és rajzból: megtanultam, mi az aranymetszés, hogyan kell pontosan árnyalni, és külön órákat szánt a mellső végtagok ábrázolására: emberi kéz, majomkéz, leopárdmancs, zebrapata, zsiráfpata, és így tovább. A műszaki rajzokat kissé unalmasnak találtam, viszont mikor színes dzsungeleket, virágoskerteket vagy madarakat kellett festenem, azt nagyon élveztem. Azelőtt úgy tekintettem magamra, mint egy tohonya dagadékra, azután pedig úgy, mint egy tohonya dagadékra, akinek van életcélja. Ezzel az önbizalmam is megnőtt. Emlékszem, mikor Musztáng Márk, a fehérszőrű vezércsődör a lóbarátaival elment mellettem a folyosón, és megjegyezte, hogy én nem ló vagyok, hanem vízidisznó, a többiek kacagtak. Én, ahelyett, hogy szepegve elmentem volna, odamentem hozzájuk, popómat fejéjük fordítottam, és akkorát szellentettem, hogy majd’ leszállt a fejükről pompás sörénykoronájuk.

A büszkeségében megsértett musztáng ekkor telefonált apucinak, hogy szóljon az igazgatónőnek, aki penderítsen ki engem a suliból.

–És? Kipenderítettek? – tette fel a kérdést Aurél

– Nem ők rúgtak ki, én magam mentem. Felvett az Achmed Elefánt Vastagbőrű Gimnázium, ahová hozzám hasonló, nem igazán vékony alkatú diákok jártak: elefántok, orrszarvúak, jávai, szumátrai és indiai vízilovak. Én magam a nílusi faj csapatát erősítem. Az órák itt érdekesebbek voltak, mint a Szavanna suliban. Az órák többsége vízközelben vagy magában a vízben zajlott, így néha láttunk egy-két fókát és bálnát is, ahogy hallgatták osztályfőnökünk, Ormányos Otília tanárnő történelemleckéit. Ormányos tanárnő szeretett engem, és szerette, ahogy illusztrálom a történelmi eseményeket. Onnan jeles érettségi bizonyítvánnyal mentem az Ezerszínű Tollba.

–Kik voltak ott a hallgatótársaid?– fordította Aurél a mikrofont a vastagbőrű festőművésznek.

–Mindenféle élőlény: emlősök, főemlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, még egy kis csiga is volt köztünk. Hasláb Huba. Őt nagyon csíptem: Úgy festett, hogy belemászott a festékes üvegbe, aztán végigmászott a vásznon. Nagyon érdekes képeket alkotott: egyfajta kubista és szürrealista látomások voltak. Velem amúgy még most is tartjuk a kapcsolatot. Emlékszem, tanítás után együtt mentünk a közeli Kokó-Mangó bárba benyakalni egy-egy jó pofa sört. Akkor éreztem, hogy kiteljesedek. Egy-egy pohár sör nem ártott meg, sőt, még segített is az alkotásban. Huba viszont már egy kortynál kidőlt, mély álomba szenderült. Lehet, hogy ezek az álmok ihlették a festményeit és a rajzait.

–Milyennek érezted a főiskolai éveidet?– kérdezte Aurél

–Nagyon boldog voltam az első két évben. Kiemelt ösztöndíjat kaptam, szóval ment a szekér. Sikereimet az Abrakvárosi Egyházközösségnek is köszönhettem, akik a Noé bárkáját rendelték tőlem. Festettem még számos bibliai jelenetet is, például a tékozló fiúról, hogy milyen rossz sora van idegenben, hogy még a moslékba szánt kenyeret is megenné, vagy ahogy a teve átmegy a tű fokán. Cirmos Cecil atya, a templom macska-plébánosa még restaurálási feladatokkal is megbízott: imádtam újjávarázsolni régi, kopott képeket. Mikor vasárnaponként misére mentem, nem győztem mutogatni a képeket, hogy ezt is én restauráltam, azt is én restauráltam. Anyagi gondokkal nem küzdöttem, a szüleim támogatására se szorultam rá.

–És mi történt azután? – kérdezte több riporter is

– Elkövettem a legnagyobb hibát, de így utólag még büszke is vagyok rá.

A közönség szemmé vált a csodálkozástól. „Folytasd!” „Folytasd!”– suttogták mindenfelől.

Vízi László tehát folytatta.

–Emlékeztek még Musztáng Márkra? Na, ő volt a régi gimnáziumunk büszke paripája. Büszkeségét tovább növelte az a tény is, hogy 2025-ben elnyerte az Állatvilág Szépségkirálya címet, ami nemcsak óriási, ötmillió lapulevél értékű díjjal, de hírnévvel is járt. Mindenféle lóalkatú kanca legyeskedett körülötte: lovak, szamarak, öszvérek, de még zebrák is. Elismerem: nem ok nélkül lett szépségkirály a fehér csődör: minden porcikája, a kiállása, a mozdulatai, a fénylő, dús sörénye: szóval minden pompás volt rajta. Ezért az apja, Musztáng Mihály felhívta iskolánkat, hogy örökítsük meg fiát festményeinken vagy készítsünk róla szobrot.

Ahogy Márk belépett műtermünkbe, egyből kiszúrt engem. Én azt hittem, hogy az évek során érettebb, kedvesebb és megértőbb lett, ezért mosolyogva odaköszöntem neki:

– Helló, Márk! Gratulálok a sikeredhez!

Erre ő elfordította minden ízében tökéletes fejét, és csak prüszkölt egyet.

– A vízilúzer! – morogta elég jól hallhatóan – Hogy ez mit keres itt? A fingáshoz ért, de a festéshez nem konyít, az is biztos.

–Nézd, Márk! Öt év is eltelt, és ….

–Azt mondod, bocsánatot akarsz kérni?

–Igen, bocsánatot kérek….

–Térdelj le előttem, és hangosan kérj bocsánatot! Ismerd el a tökéletességemet és a felsőbbrendűségemet, és mondd el magad mindenféle semmirevaló, hitvány alaknak, hiszen te mindig is az voltál! Na, mi lesz, hájpacni?

Erre én nem szóltam semmit, csak visszavonultam a festőállványom mögé, és elég gyorsan kész lettem a művemmel. Mikor a hallgatótársaim bemutatták a festményüket: ki klasszicista stílusban, ki szecessziósan rajzolta le a szépségkirályt, végül rám került a sor.

–Nos, Laci, te jössz!

Erre én elkezdtem.

–Én most a minimalista stílust választottam, abból a célból, hogy megragadjam a modell lényegét, valódi belső énjét.

Akkor megfordítottam a képet, mire az oktató és a hallgatótársaim megdöbbentek. Volt, aki elpirult, volt, aki kuncogott, és volt, aki hangosan felkacagott. A „múzsának” azonban egyáltalán nem volt ínyére a festményem. Én ugyanis festettem egy jó nagy, ágaskodó… lótestrészt, amit akkor mondunk valakinek, amikor az illető szerintünk nem érdemli meg, amit követel…

–Hát ez… – habogott az oktatónk

–Undorító!– nyerítette Musztáng Márk– Van bőr a képeden, te agyatlan zsírpacni, így megalázni?

–És neked? – replikáztam fojtott dühvel a hangomban – Van képed engem megalázni?

–Még nem fogtad fel, kivel állsz szemben! – kezdte az ifjú mén a nagyáriáját– Az apám a vezércsődör, a Pata Parlament elnöke, Őfelségének, XII. Leonard királynak a legfőbb tanácsadója! Egy szavába kerül, és tönkreteszi a karrieredet meg a családodat! Na, most letérdelsz előttem, bocsánatot kérsz a lehető legalázatosabb módon, és talán elfelejtjük azt az incidenst.

Válasz helyett én odamentem hozzá, a szájába tömtem a képemet, és sarkon fordultam. Hallottam Márk átkozódását és fenyegetőzését, hogy feljelent, és hogy életem végéig börtönben fogok csücsülni a többmázsás kufferomon.

–Ezután mi történt? – tette fel a kérdést Aurél – Tényleg tönkretett vagy csak blöffölt?

– Az történt, hogy akármilyen vastagbőrű is lettem az utóbbi időben, nem mertem visszamenni a fősulira. Egész nap az utcán bolyongtam, egyik kocsmából a másikba mentem meginni egy-egy kisfröccsöt. A szüleimhez se mertem visszamenni, mert féltem tőlük is. Apa, ha bedühödött, akkor kő kövön nem maradt, nála pedig csak anya haragja volt rettenetesebb. Azzal tartottam el magamat, hogy az utca állatairól készítettem portrékat vagy karikatúrákat. Az italnak hála, az is egyre kevésbé ment jól. Jó két év telt el így, mire valami visszahúzott a Szavanna gimi közelében található Izzasz-tóhoz. Belevetettem magam a meleg vízbe, és ordítva dagonyáztam. Nyár volt akkor, forró, száraz nyár, és én fuldokoltam a hőségtől, de valahogy éreztem, hogy megtisztulok az iszapos víztől. Miután végeztem a dagonyával, megint lefeküdtem az egyik magnóliabokor alá, és elnyomott az álom. Szivárványszín tündérszárnyakon repültem a szivárvány ívének útján. eszembe jutott akkor, milyen lenne elmenni innen, elköltözni Tündérországba. Mivel Tündérország nem létezett, úgy gondoltam, magam teremtem meg a saját Tündérországomat. Megmaradt pénzemből papírlapokat, festővásznat, ecseteket és festéket vettem, és kevesebb pia ment le a torkomon. Ebből a korszakomból való az Út Tündérvárosba akvarellem. Megpróbáltam olyan könnyed lenni, mint egy tündér vagy mint egy pillangó az ecsetkezeléssel, és jobban ment, mint hittem. Éppen az egyik tündérországos festményemen ügyködtem, amikor éreztem, hogy a lábam szárán kúszik fel valami furcsa, nyálkás érzés. Lenéztem, és megpillantottam Hasláb Huba barátomat.

–Huba! Hát te…?

–Csak meg akartalak keresni. Miért nem jöttél vissza a suliba?

–Bevallom: féltem, és félek még most is.

–De hiszen nem történt semmi! A tanári kar elismerte, hogy az a Musztáng gyerek valóban az volt, aminek te lefestetted, ahogy veled viselkedett, és ezt az apja is megértette. Úgy látom, a festészettel nem hagytál fel.

– Nem bizony! – válaszoltam – Sőt: új ihletet kaptam a varázslatos magnóliabokrok hatására. Tündéreket festek!

–Tündéreket festesz? – kérdezte a kis csiga– De hát azok csak a mesében léteznek! Apropó, mese! A Tiritarka Kiadó mesekönyv- illusztrátori pályázatot hirdet a klasszikus Grimm-mesék kategóriájában. Tudod: Hófehérke, Csipkerózsika és társaik.

–De hát ezek a mesék mind lerágott csontok!– válaszoltam

–Nekünk talán igen, de a mai gyerekeknek egyáltalán nem az! És szép kis summát fizetnek a nyertesnek.

Mikor Huba tovacsúszott, én elgondolkodtam. Ekkor porkrétát fogtam, és azzal festettem egy színes hátteret magnóliabokrokkal, előtérbe pedig egy kackiás bajuszú, zöld szemű, cirmos kandúrt, lábán piros csizmával, amint a batyujában fogolymadarat visz a királynak. Mivel még mindig féltem, hogy bajom eshet, ha bármit is festek, így álnevet választottam: így lettem Nílusi Ramszesz. Ezen a néven közönségdíjas lettem

A közönség mosolygott a fura álnév hallatán.

– Nyertél más díjakat is? – kérdezte Aurél

– Igen, nyertem pár első, második és harmadik helyezést, sőt néhány különdíjat is.

– És melyik díjadra vagy a legbüszkébb?– folytatta a kérdezősködést a papagáj

– Hogy melyikre? – mosolygott a művész– Az én Amálkám szívére. Ahogy a tündér- portfóliómon dolgoztam az utcán, mázsás lépések hangját hallottam, és megütötte a fülemet egy édes, mély női hang-

– Az ilyen képek festése gazdag lelki világra vall– mondta

Hátranéztem, és megpillantottam álmaim asszonyát: rengő pocakját, ellenállhatatlanul gömbölyű sonkáit, tokáját. Higgye él a kedves nagyérdemű: szerelem volt első látásra. Bemutatkozott, hogy Zsíros Amáliának hívják, és nílusi víziló, akárcsak jómagam. Azonkívül még pszichológus is. Beszédbe elegyedtünk, és ez olyan volt, mintha már gyerekkorunk óta ismertük volna egymást. Elmondta, hogy gyerekkorában – hozzám hasonlóan – őt is sokan csúfolták, és rájött arra, hogy a gúnyolódó gyerekek a saját kisebbségi érzésüket, a saját gyengeségüket akarják leplezni. Ekkor elmeséltem én is az esetemet Musztáng Márkkal, és ő azt mondta, hogy Márknak kisebbségi érzése lehetett velem szemben. Mire én:

– Mire fel? Tökéletes külső, gazdag, befolyásos szülők, jó érdemjegyek. Bár megtudtam, hogy tanulnia se kellett, és mégis négyeseket-ötösöket szerzett az egyetemen is.

– Látod: épp ez az! Hogy neki semmiért nem kellett megküzdenie, minden adott volt számára. Tudta magáról, hogy belül üres, és feleannyit se ér, mint te. Lehet, hogy most még szép, és sok lány álmodozik róla, de az évek múltával a szépség megkopik, és ő is csak egy rozzant gebe lesz. Neked viszont hírneved van, és az utókor is emlékezni fog rád.

– Jó festőnek tartanak, az igaz. De hogy tudnék igazi nagy művész lenni szerinted?

– Szerintem úgy, hogy több állattal, sorssal, életúttal ismerkedsz meg. Erre pedig a legjobb út, ha újságoknak kezdesz el dolgozni.

Hát így lettem az Esőerdő Hangja illusztrátora és karikaturistája. Itt ismerkedtem meg veled, kedves Aurél.

–Úgy bizony! Akkor még csak egy kezdő firkász voltam, és nem tudtam miről riportot készíteni. Laci mondta nekem, hogy „ha jó témát keresel, az utcán hever.” Ekkor körberepülttem az utcát, és megpillantottam egy páviánt az utcán heverni. Lefényképeztem, és elküldtem Laci barátomnak. Ő felismerte benne egykori tanárát, Fogas Ferenc urat.

–Igen, és nagyon megsajnáltam volt osztályfőnökömet, akármilyen rosszul is bánt velem annak idején. –tette hozzá a víziló-művész – Mentőt hívtam neki, majd mikor a kórházban kijózanították egy jó alapos gyomormosással és injekciókkal, elmondta, hogy a mostani diákokkal egyszerűen nem lehet bírni.

–Visszafeleselnek, nem figyelnek, sőt, még fenyegetőznek is. Ha meg szóvá merem tenni a szülőknek, hogy neveljék a gyerekeket, akkor meg én vagyok a gonosz. Képzeljétek: egyszer egy varacskos disznó-házaspár még jól meg is vert.

Így született meg az első újságcikked a pedagógus pálya veszélyeiről.

– Így bizony! – bólogatott Aurél – És miért is hagytál ott minket? Tán nem érezted jól magad nálunk?

– Szó se volt erről. Azért hagytam ott az újságot, mert úgy éreztem, nektek nem volt már szükségetek rám, másrészt meg mást akartam csinálni. Művésztelepet akartam létrehozni, hogy másoknak is megmutassam, milyen jó dolog festeni. Amálkám nem győz ajánlani engem a pácienseinek, hiszen a művészet a legjobb lelki gyógyír. Mindenkinek azt mondom, ragadjon papírt és ceruzát vagy ecsetet, és alkosson! Még ha nem is tökéletes a mű, akkor is sokat segít, és ki tudja? Lehet, hogy valaki vevő lesz rá?

–A múzeumban a tanítványaid képeit is meg lehet csodálni, igaz?

–Ahogy mondod – bólintott a víziló – És azt ajánlom a kedves közönségnek, nézzék meg azokat is!

– Köszönöm szépen a riportot! – zárta a papagáj – kedves nézők, Vízi László festőművészt láthatták és hallhatták. A szó a stúdióé.

Vége lett a hosszúra nyúlt riportnak, és Vízi László elbúcsúzott Arara Auréltól. Rajongók vették körbe, hogy írja alá vendégkönyvüket vagy papírcetlijüket. Ő örömmel tett eleget a kéréseknek, majd összefutott Rózsástollú Arabellával, volt testnevelő tanárával, és megköszönte neki, hogy ha akkor nem futtat vele köröket az Izzasz-tónál, nem fekszik leg a magnóliabokor alá, és nem lesz belőle híres festő. Aztán elefánt-gyerekek vették körbe, és megkérdezték tőle, mikor ad legközelebb órát. A legidősebb elmondta, hogy nagymamájuk, Ormányos Otília tanárnő üdvözli őt. Foltos Letícia igazgatónő is megjelent: a hiéna-asszonyság semmit nem változott az elmúlt mintegy harminc év alatt.

Ezután elhagyta a múzeum épületét, majd útja egy építkezésen keresztül vezetett. Hallotta is a borz-műszakvezetőtől a harsány kiáltást:

– Gyere már, Márkó, azzal a talicskával, hát beesteledik, mire ideérsz!

– Ne sürgess! – nyerített vissza dühösen a fehér gebe – Én voltam a 2025 –ös év szépségkirálya!

Hát ez lett Musztáng Márkból! Egy közönséges segédmunkás. A büszke paripából egy rozzant gebe, aki alig bírja vonszolni a talicskát. „De legalább van munkája.”– gondolta hősünk, majd hazament feleségéhez és gyermekeihez.

Szólj hozzá!

Mesiko-szan• 2022. március 15. 13:50