Tánc az örökkévalóságnak

 

 Tánc az örökkévalóságnak.

 

Anikó nagyon szeretett táncolni. Már kétéves kislányként látta a tévében  a balettelőadásokat, ahogy a táncosnők mozognak: ugranak, forognak, és ő rendre utánozta őket. Mivel Sándor, az édesapja szerette ezeket a műsorokat, Anikónak volt alkalma elsajátítani az összes mozdulatot: a piruettet, a spárgát a levegőben, ezenkívül rendkívül hajlékony is volt. Ötévesen már spárgázott, lement hídba, cigánykerekezett, és a talpával meg tudta érinteni a fejét, ha hasra feküdt vagy ha Biellman-piruettet csinált.

Valahányszor produkálta magát apja előtt, Sándor, ahogy a régi, csíkos szövetfotelban ült, arcán bánattal vegyes örömmel mondogatta:

– Anya büszke lenne rád.

Anikó tudta, hogy édesanyja most a Mennyországból vigyáz rá,  és hogy ő is kiváló balett-táncos volt.

A hatodik születésnapjára édesapja elvitte  az Állami Operaház balettiskolájába, ahol a felvételiztető tanároknak is megmutatta, mit tud. Különösen az igazgatónő, Lebegyev Anasztázia asszony volt elragadtatva. Ahogy ült a felvételi bizottság számára felállított asztal mögött sápadtan, a maga fekete hajturbánjában, orrán a napszemüvegével, két kezén összetapasztotta hosszú, világoskékre festett körmű ujjait, úgy bámulta körmeinek hegye fölött a lányt.  Anikó, mint egy gazella, szökellt önfeledten a színpadon Mozart Varázsfuvolájának zenéjére.

– Csodálatos voltál– jegyezte meg az igazgatónő – Elárulnád, hol tanultál táncolni?

– Anya tanít engem álmomban.– vallotta be Anikó

Az apa, az igazgatónő és a bizottság többi tagja is elcsodálkozott ezen a válaszon, mindenesetre rányomták a jelentkezési lapjára a pecsétet: FELVÉVE.

Anikó élete ezután a próbákból és az előadásokból állt, de egyáltalán nem bánta. Örömmel táncolt el bármilyen szerepet: kis szerepet, nagy szerepet, főszerepet.  Azonban, ahogy tehette, hétvégenként hazalátogatott a Bükkben található Cserépfalura édesapjához. Már csak azért is, hogy apja legalább ekkor ne legyen egyedül. Ekkor Anikó a tizenötödik életévébe sasszézott be. Apa és lánya hosszasan sétáltak, és beszélgettek. Anikó beszámolt arról, hogy életében először negatív szerepet kapott: ő lett a Hattyúk tavában Odile, a fekte hattyú. Édesapja mosolyogva bólogatott.

–Ez nagyon fontos szerep. Anyád Odette-et játszotta. Akár gonosz,, akár nem, jól el kell játszanod, tudod, mindig bele kell adnod mindent, ami tőled telik.

– Tudom, tudom. Veled mi újság, apa?

–Az idei kukoricatermés jónak ígérkezik. Ha minden jól megy, az árából veszünk neked egy lakást Pesten.

– Ugyan, apa, jól elvagyok a koleszban  Judittal, és Diával.  Meg, ha elmegyek, ki fog lakni benne?

–Majd kiadjuk albérletbe. – válaszolt Sándor – Hová akarsz menni? Párizsba vagy Moszkvába?

–Máshova… – nézett Anikó az ég felé

A hétvégét Anikó az erdőben töltötte. Gyakorolt, majd táncolt az őzek, a szarvasok, a mókusok és a rókák nagy örömére. Meg persze az ott dolgozó favágók is megbámulták a „bolond lányt”, de úgy voltak vele, hogy inkább itt az erdőben szökdécseljen, minthogy egész nap a számítógép mellett görnyedjen, vagy pláne igyon vagy drogozzon.

Ezután visszament Pestre, és folytatta a gyakorlást. Roland, a vezető táncoktató nem győzte dicsérni Anikót, hogy minden mozdulata tökéletes, és, mintha nem is evilági lenne a tánca.

Anikó csak mosolyogva hallgatott. Társnői is dicsérték, és bevallották neki, irigylik is.

– Hogy lehetsz ilyen jó? – kérdezte Judit, a szobatársnője, aki csak egy felnőtt hattyú szerepét kapta

– Anya tanít engem mindig táncolni álmomban.– suttogta Anikó

– Akkor bemutathatnál engem is az anyukádnak, hátha én is tudok tőle tanulni.

– Te még nagyon soká fogsz vele találkozni. – Anikó zöld szemei a semmibe révedtek.

– Roland jobban figyel rád, mint rám.– jegyezte meg Dia, aki pedig a főszerepet, Odette-ét kapta

– Tudod, a negatív szerepek mindig érdekesebbek. Ha nincs gonosz, nincs történet. Szerintem ezért figyel rám Roland jobban.

Ami viszont a társulat valamennyi tagjának feltűnt: Anikó az utóbbi időben sokat fogyott.

 

Másnap eljött az előadás ideje. A hercegnő, a herceg, a varázsló, valamennyi nagy és kis hattyú szíve a torkában dobogott. Egyedül Odile, a fekete hattyú ült rezzenéstelen arccal, mint aki tudott volna valamit.

– Te nem izgulsz? – kérdezte Dia, miközben az öltözőben vette fel fehér, hattyútollas tütüjét.

Anikó csak a fejét rázta, és szemével  a tükörre, vagy talán inkább egy tükrön túli világra meredt.

– Anikó, valami baj van? – kérdezte Dia, miközben megkocogtatta ujjhegyével társnője vállát.

–Nem… semmi, semmi… – tért magához Anikó – Sok sikert!

–Köszi, majd neked is.

Elérkezett Anikó jelenése is. A közönség el volt bűvölve, ahogy a fekete hattyú kacér módon hajlong, forog, illegeti magát, mintha tényleg el akarná csábítani a herceget.

– Őstehetség. – jegyezték meg többen is a közönség soraiból

Mikor vége lett a szólójának, Anikó visszafelé tartott az öltözőbe, amikor Lebegyev igazgatónő vállon veregette.

– Lenyűgöző voltál! – jegyezte meg, de Anikó egy szót se tudott kinyögni, olyan légszomja volt

– Úgy látom,  mégis izgultál. Fújd ki magad, hiszen még párbajoznod kell Odette-tel a hercegért!

Mikor lenyomta az öltöző kilincsét, Anikó úgy érezte, elszáll minden ereje. A szeme előtt kéken és zölden fénylő karikák csillogtak, ahogy a székre rogyott.

– Anya! – nyögte félhangosan, önkívületi állapotban – Anya, adj még egy kis erőt!

Vagy öt perc pihenő után annyi erőre kapott, hogy zúgó fejjel kitámolyogjon a mosdóba, igyon pár kortyot. Megtörölte az arcát, visszament az öltözőbe, rendbe hozta a sminkjét, és ennyit mondott:

– Minden rendben.

A párbaj a Hattyúkirálynővel annyira jól sikerült, hogy a herceg is szívesebben választotta volna a fekete hattyút párjának. Véget ért az előadás, és valamennyi szereplőnek a színpadra kellett vonulnia meghajolni. A közönség vastapssal és tetszést nyilvánító füttyökkel fogadta őket. A tapsorkán falát azonban sziréna sikítása vágta ketté: a fekete hattyú ugyanis eszméletlenül feküdt a földön.

–Függönyt le! Függönyt le! – ordította a rendező

Anikó a Honvéd Kórház onkológiai osztályán ébredt.  Ágya mellett Lakatos Angéla főorvosnő beszélgetett édesapjával. Mindkettőjük arcán szomorúság ült.

– Ilyen még nem volt a praxisomban. – jegyezte meg a doktornő– És az egyetemi tankönyvünkben is csak két mondat volt róla.  Elsődleges szívrák. Rendkívül ritka eset…

– Az édesanyjának is ez volt. – csuklott el Sándor hangja

– Esetleg a szokásos sugárkezeléssel és kemoterápiával…– jegyezte meg a doktornő, aki derékig érő, dús, fekete haját mókusfarok-szerű copfban hordta – De akkor is kicsi…

– Nem, nem kell a kemó.– suttogta Anikó – Tudom, hogy mennem kell.

Sándor tanácstalanul nézett a roma származású főorvosnőre, aki bólintott.

– Ugyan orvosi kötelességem az lenne, hogy mindent megtegyek élete meghosszabbításáért, de ezzel csak a szenvedését hosszabbítanánk meg. A népem pedig úgy van vele, hogy akinek mennie kell, az menjen. Nem azé a madár, akitől, elrepül, hanem azé, aki megfogja.

Anikó könnyes búcsút vett társaitól a kollégiumban. Mindenki minden jót, gyógyulást kívánt neki. Édesapja már várta őt régi, sötétzöld Toyota terepjárójával.

Az idő már március vége felé járt, de nem akart kitavaszodni. Cserépfalun is novemberes, hideg szelek fújtak. Anikó, aki egyre sápadtabb és soványabb lett, ideje nagy részét a szobájában töltötte, és számítógépén Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művét nézte és hallgatta.  Néha  felkelt az ágyból, és utánozta a Kiválasztott lépéseit.

Azon a bizonyos pénteki napon Anikó felvette balettcipőit, és kiment az Ördögtoronyhoz eltáncolni utolsó szerepét. Az erdő valamennyi lakója szomorúsággal vegyes ámulattal nézte, hogyan adja bele maradék erejét, lendületét a fiatal lány a táncába. Mintha egy angyal röpködött volna körülöttük.  Utolsó lépések, még egy forgás, és a Kiválasztottból elszáll az élet. Ahogy belőle is. Testére délután a munkából hazamenő favágók találtak. Ezek az erős, kemény emberek megdöbbenten álltak, sokan zokogtak is, hogy elvesztették az „ő kis bolondjukat.”

 

 

Másfél hét telt el. Anikó temetésére rengetegen eljöttek. Judit és Dia, két volt szobatársa egyik zsebkendőt sírta teli a másik után. Eljött Lakatos doktornő is, aki hosszú, dús haját fiúsan rövidre vágatta. Lebegyev igazgatónő beszédet mondott arról, hogy Anikó milyen tehetséges volt, és hogy most már az angyalok előtt táncol. Sándor szeme azonban száraz maradt: sírt már eleget lánya, és korábban az édesanyja miatt, akit Annának hívtak. Ahogy a lány koporsójára az utolsó rögöt is rádobták, a nap is melegen kezdett sütni. Úgy látszott, Anikó áldozata nem volt hiábavaló.

Néhány hónap múlva, ott, ahol Anikó elbúcsúzott az élettől, egy furcsa facsemete nőtt ki. Törzse ugyanis olyan volt, mint egy balerina teste, aki karjait és jobb lábát a magasba emeli. Ezt a természet által alkotott szobornak a műértők  a Tánc az örökkévalóságnak címet adták.  A környékbeliek viszont csak az Anikó-fácskaként emlegették. Sándor gyakran kijárt ehhez a kis fához,  és ahogy az ég felé nézett, látta, ahogy Anna és Anikó, anya és lánya együtt balettoznak. A fehér és a fekete hattyú.