Mesiko-szan álmai

Mesiko-szan•  2021. augusztus 13. 21:45

Okos eszközök

Okos eszközök

 

Ott lapul a dobozomba’

Rég áhított okosóra.

Színe rózsaszínű, trendi,

Kék ruhámhoz jól fog menni.

Kíváncsi az okosóra,

Az én hű telefonomra.

Töltőjét megmágnesezem,

Majd számítógépre teszem

Dolgaim feltelepítem

(Min magam idegesítem.)

Szemem ugrál erre-arra,

Látom, mi órám parancsa,

Nézzem meg a telefonom!

Telepítek, s gondolkodom:

Helyzet? Pulzus? Hívásnapló?

Órám egy kész adatrabló!

Telóm, s órám  beszélgetnek,

Kipletykálnak, kinevetnek.

Órámnak hazája távol:

Jött ő kies Koreából,

Telefonom hona Kína,

Néha most is visszasírja.

Órám közbe nekem mondja,

Nézzek rá a telefonra!

Telefonom replikázik:

„Nézd az órát, hogy mit játszik!

Elolvastad szerződésed?

Remélem, hogy nincs kérdésed!

Húzd az ujjad jobbra-balra,

Majd az óra megmutatja,

Azt hogy eztán mit kell tenned,

Hogy mozogj, és mit kell enned.

Kis idő, és tudni fogod,

Mik azok a robotjogok!

Akarod, vagy nem akarod:

Leszünk mi is jogalanyok!”

Mondom: „Azt figyelni tessék,

Hol jog van, ott kötelesség.

Ez a kötelességetek:

Együtt- s külön működjetek!”

„Működünk is”—mondják vígan,

S turkálnak adataimban.

Amiket én rájuk bízok,

Megtartanak minden titkot?

Hogy a szerződésben mi áll,

Megmondja a dzsidipiár.

De ha rájön pár titokra,

Lesz belőle bolondóra!

 

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2021. augusztus 13. 21:42

Kitartás!

Kitartás!

 

Csendüljön fel a dal, a hangja gerjedjen,

Napsugár, eső és szél által terjedjen,

Jusson tengermélyre, jusson hegyoromra,

Jusson ki nagy térre és a kis zugokba.

 

Szóljon a dal Neked, aki most dolgozol,

Magadra nincs idő, másért fáradozol,

Pihenjél öt percet, a dal száll, hallgassad,

Ennyi kényeztetést engedj meg magadnak!

 

Szóljon Neked is, ki munkád elvesztetted,

Szóljon reményként, hogy lesznek idők, szebbek,

Vigasztalódj azzal, most se vagy egyedül,

És a borongós ég egyszer majd kiderül.

 

Szóljon Neked a dal, aki tanulsz éppen,

Ki vizsgára készülsz, jó jegy reményében

Szívedben szorgalom legyen és jó szándék,

Győztesként hirdet ki úgy az élet-játék!

 

És szóljon Neked is, ki nevelsz gyermeket,

Egyet vagy tán többet, pihenned nem lehet!

Néha öröm ez, de néha kemény párharc,

Arcodról ne essen le a mosoly-álarc.

 

És szóljon Neked is, aki még gyermek vagy,

Ne félj, aki szeret, az téged el nem hagy!

Egyél, nevess és játssz, legyen édes álmod!

Álmodd meg a jövőt, egy szebb, jobb világot!

 

Szóljon Neked is, ki most nyomsz betegágyat,

Tudom, meggyógyulni most egyetlen vágyad.

És Neked is szóljon, aki rá vigyázol,

Aki éjjel-nappal gondoskodik, ápol.

 

 

 

Neked is, ki túl vagy, bizony, jó sok éven,

Tartsanak égiek meg jó egészségben!

Hidd, csak szép korú vagy, és nem vagy még öreg,

Munkában, gyermekben leld meg örömödet!

 

És szóljon Neked is, ki most éppen gyászol,

Szeretted mosollyal néz rád Túlvilágról,

Odaát majd egyszer úgyis találkoztok,

És akkor minden szép lesz, fénylő és boldog.

 

Neked is szóljon, ki rabként vagy bezárva,

Okkal vagy ok nélkül rejt a cella rácsa,

Ablakon keresztül rád is lesüt a Nap,

Az idő múlik és Te is lehetsz szabad.

 

Végül Neked is szól, aki éppen alkot,

Legyél képzőművész, irodalmár, dalnok,

Élj a tudománynak, élj akár sportnak,

Munkádnak gyümölcsét meghozza a holnap.

 

Világon bárhol élj, ez a dal elérjen,

Segítsen át Téged is a nehézségen,

Bármit is csináljál itt vagy Túlvilágon,

Akiben Te hiszel, az Téged megáldjon!

Mesiko-szan•  2021. május 5. 22:29

Egy másik világ

Egy másik világ

 

Május van, de nem volt meleg idő eddig,

Ábrándosan nézek a felhős egekig,

Ott a felhőkön túl az arany nap nevet,

Ő is, angyalok is ismerik a neved.

 

Ott ülsz kávézóban bécsi habos mellett,

Vidám szerelemről készül az új versed,

Körötted társaid, hősei Nyugatnak

Mosolyogva isszák édesét szavadnak.

 

Szólal a gramofon, lassú, sanzon zene,

Cigarettád füstje keringőzik vele.

Másra haragudna ezért tulaj néni,

De neked, nagy költő, még ezt is elnézi.

 

Írod e világban a szép eclogákat,

Amik most valahogy könnyedek, vidámak,

Megérdemled, hiszen mutattad, hogy kellett

Embertelen korban maradni embernek.

 

Régi emlék csupán fogság, munkatábor,

Erőltetett menet, rettegés haláltól,

Fegyverek, fegyőrök, fogcsikorgás: „Tarts ki!”

Mindezt feledteti bájoló lány Fanni.

 

Verstől, novelláktól hangos ez az asztal,

Készül a sütemény rózsás málnahabbal,

Elbúcsúzok  halkan, tovább nem zavarlak,

Maradj meg örökké nagy halhatatlannak.


(Radnóti Miklós tiszteletére)

 

 

Mesiko-szan•  2021. május 5. 07:52

Tánc az örökkévalóságnak

 

 Tánc az örökkévalóságnak.

 

Anikó nagyon szeretett táncolni. Már kétéves kislányként látta a tévében  a balettelőadásokat, ahogy a táncosnők mozognak: ugranak, forognak, és ő rendre utánozta őket. Mivel Sándor, az édesapja szerette ezeket a műsorokat, Anikónak volt alkalma elsajátítani az összes mozdulatot: a piruettet, a spárgát a levegőben, ezenkívül rendkívül hajlékony is volt. Ötévesen már spárgázott, lement hídba, cigánykerekezett, és a talpával meg tudta érinteni a fejét, ha hasra feküdt vagy ha Biellman-piruettet csinált.

Valahányszor produkálta magát apja előtt, Sándor, ahogy a régi, csíkos szövetfotelban ült, arcán bánattal vegyes örömmel mondogatta:

– Anya büszke lenne rád.

Anikó tudta, hogy édesanyja most a Mennyországból vigyáz rá,  és hogy ő is kiváló balett-táncos volt.

A hatodik születésnapjára édesapja elvitte  az Állami Operaház balettiskolájába, ahol a felvételiztető tanároknak is megmutatta, mit tud. Különösen az igazgatónő, Lebegyev Anasztázia asszony volt elragadtatva. Ahogy ült a felvételi bizottság számára felállított asztal mögött sápadtan, a maga fekete hajturbánjában, orrán a napszemüvegével, két kezén összetapasztotta hosszú, világoskékre festett körmű ujjait, úgy bámulta körmeinek hegye fölött a lányt.  Anikó, mint egy gazella, szökellt önfeledten a színpadon Mozart Varázsfuvolájának zenéjére.

– Csodálatos voltál– jegyezte meg az igazgatónő – Elárulnád, hol tanultál táncolni?

– Anya tanít engem álmomban.– vallotta be Anikó

Az apa, az igazgatónő és a bizottság többi tagja is elcsodálkozott ezen a válaszon, mindenesetre rányomták a jelentkezési lapjára a pecsétet: FELVÉVE.

Anikó élete ezután a próbákból és az előadásokból állt, de egyáltalán nem bánta. Örömmel táncolt el bármilyen szerepet: kis szerepet, nagy szerepet, főszerepet.  Azonban, ahogy tehette, hétvégenként hazalátogatott a Bükkben található Cserépfalura édesapjához. Már csak azért is, hogy apja legalább ekkor ne legyen egyedül. Ekkor Anikó a tizenötödik életévébe sasszézott be. Apa és lánya hosszasan sétáltak, és beszélgettek. Anikó beszámolt arról, hogy életében először negatív szerepet kapott: ő lett a Hattyúk tavában Odile, a fekte hattyú. Édesapja mosolyogva bólogatott.

–Ez nagyon fontos szerep. Anyád Odette-et játszotta. Akár gonosz,, akár nem, jól el kell játszanod, tudod, mindig bele kell adnod mindent, ami tőled telik.

– Tudom, tudom. Veled mi újság, apa?

–Az idei kukoricatermés jónak ígérkezik. Ha minden jól megy, az árából veszünk neked egy lakást Pesten.

– Ugyan, apa, jól elvagyok a koleszban  Judittal, és Diával.  Meg, ha elmegyek, ki fog lakni benne?

–Majd kiadjuk albérletbe. – válaszolt Sándor – Hová akarsz menni? Párizsba vagy Moszkvába?

–Máshova… – nézett Anikó az ég felé

A hétvégét Anikó az erdőben töltötte. Gyakorolt, majd táncolt az őzek, a szarvasok, a mókusok és a rókák nagy örömére. Meg persze az ott dolgozó favágók is megbámulták a „bolond lányt”, de úgy voltak vele, hogy inkább itt az erdőben szökdécseljen, minthogy egész nap a számítógép mellett görnyedjen, vagy pláne igyon vagy drogozzon.

Ezután visszament Pestre, és folytatta a gyakorlást. Roland, a vezető táncoktató nem győzte dicsérni Anikót, hogy minden mozdulata tökéletes, és, mintha nem is evilági lenne a tánca.

Anikó csak mosolyogva hallgatott. Társnői is dicsérték, és bevallották neki, irigylik is.

– Hogy lehetsz ilyen jó? – kérdezte Judit, a szobatársnője, aki csak egy felnőtt hattyú szerepét kapta

– Anya tanít engem mindig táncolni álmomban.– suttogta Anikó

– Akkor bemutathatnál engem is az anyukádnak, hátha én is tudok tőle tanulni.

– Te még nagyon soká fogsz vele találkozni. – Anikó zöld szemei a semmibe révedtek.

– Roland jobban figyel rád, mint rám.– jegyezte meg Dia, aki pedig a főszerepet, Odette-ét kapta

– Tudod, a negatív szerepek mindig érdekesebbek. Ha nincs gonosz, nincs történet. Szerintem ezért figyel rám Roland jobban.

Ami viszont a társulat valamennyi tagjának feltűnt: Anikó az utóbbi időben sokat fogyott.

 

Másnap eljött az előadás ideje. A hercegnő, a herceg, a varázsló, valamennyi nagy és kis hattyú szíve a torkában dobogott. Egyedül Odile, a fekete hattyú ült rezzenéstelen arccal, mint aki tudott volna valamit.

– Te nem izgulsz? – kérdezte Dia, miközben az öltözőben vette fel fehér, hattyútollas tütüjét.

Anikó csak a fejét rázta, és szemével  a tükörre, vagy talán inkább egy tükrön túli világra meredt.

– Anikó, valami baj van? – kérdezte Dia, miközben megkocogtatta ujjhegyével társnője vállát.

–Nem… semmi, semmi… – tért magához Anikó – Sok sikert!

–Köszi, majd neked is.

Elérkezett Anikó jelenése is. A közönség el volt bűvölve, ahogy a fekete hattyú kacér módon hajlong, forog, illegeti magát, mintha tényleg el akarná csábítani a herceget.

– Őstehetség. – jegyezték meg többen is a közönség soraiból

Mikor vége lett a szólójának, Anikó visszafelé tartott az öltözőbe, amikor Lebegyev igazgatónő vállon veregette.

– Lenyűgöző voltál! – jegyezte meg, de Anikó egy szót se tudott kinyögni, olyan légszomja volt

– Úgy látom,  mégis izgultál. Fújd ki magad, hiszen még párbajoznod kell Odette-tel a hercegért!

Mikor lenyomta az öltöző kilincsét, Anikó úgy érezte, elszáll minden ereje. A szeme előtt kéken és zölden fénylő karikák csillogtak, ahogy a székre rogyott.

– Anya! – nyögte félhangosan, önkívületi állapotban – Anya, adj még egy kis erőt!

Vagy öt perc pihenő után annyi erőre kapott, hogy zúgó fejjel kitámolyogjon a mosdóba, igyon pár kortyot. Megtörölte az arcát, visszament az öltözőbe, rendbe hozta a sminkjét, és ennyit mondott:

– Minden rendben.

A párbaj a Hattyúkirálynővel annyira jól sikerült, hogy a herceg is szívesebben választotta volna a fekete hattyút párjának. Véget ért az előadás, és valamennyi szereplőnek a színpadra kellett vonulnia meghajolni. A közönség vastapssal és tetszést nyilvánító füttyökkel fogadta őket. A tapsorkán falát azonban sziréna sikítása vágta ketté: a fekete hattyú ugyanis eszméletlenül feküdt a földön.

–Függönyt le! Függönyt le! – ordította a rendező

Anikó a Honvéd Kórház onkológiai osztályán ébredt.  Ágya mellett Lakatos Angéla főorvosnő beszélgetett édesapjával. Mindkettőjük arcán szomorúság ült.

– Ilyen még nem volt a praxisomban. – jegyezte meg a doktornő– És az egyetemi tankönyvünkben is csak két mondat volt róla.  Elsődleges szívrák. Rendkívül ritka eset…

– Az édesanyjának is ez volt. – csuklott el Sándor hangja

– Esetleg a szokásos sugárkezeléssel és kemoterápiával…– jegyezte meg a doktornő, aki derékig érő, dús, fekete haját mókusfarok-szerű copfban hordta – De akkor is kicsi…

– Nem, nem kell a kemó.– suttogta Anikó – Tudom, hogy mennem kell.

Sándor tanácstalanul nézett a roma származású főorvosnőre, aki bólintott.

– Ugyan orvosi kötelességem az lenne, hogy mindent megtegyek élete meghosszabbításáért, de ezzel csak a szenvedését hosszabbítanánk meg. A népem pedig úgy van vele, hogy akinek mennie kell, az menjen. Nem azé a madár, akitől, elrepül, hanem azé, aki megfogja.

Anikó könnyes búcsút vett társaitól a kollégiumban. Mindenki minden jót, gyógyulást kívánt neki. Édesapja már várta őt régi, sötétzöld Toyota terepjárójával.

Az idő már március vége felé járt, de nem akart kitavaszodni. Cserépfalun is novemberes, hideg szelek fújtak. Anikó, aki egyre sápadtabb és soványabb lett, ideje nagy részét a szobájában töltötte, és számítógépén Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művét nézte és hallgatta.  Néha  felkelt az ágyból, és utánozta a Kiválasztott lépéseit.

Azon a bizonyos pénteki napon Anikó felvette balettcipőit, és kiment az Ördögtoronyhoz eltáncolni utolsó szerepét. Az erdő valamennyi lakója szomorúsággal vegyes ámulattal nézte, hogyan adja bele maradék erejét, lendületét a fiatal lány a táncába. Mintha egy angyal röpködött volna körülöttük.  Utolsó lépések, még egy forgás, és a Kiválasztottból elszáll az élet. Ahogy belőle is. Testére délután a munkából hazamenő favágók találtak. Ezek az erős, kemény emberek megdöbbenten álltak, sokan zokogtak is, hogy elvesztették az „ő kis bolondjukat.”

 

 

Másfél hét telt el. Anikó temetésére rengetegen eljöttek. Judit és Dia, két volt szobatársa egyik zsebkendőt sírta teli a másik után. Eljött Lakatos doktornő is, aki hosszú, dús haját fiúsan rövidre vágatta. Lebegyev igazgatónő beszédet mondott arról, hogy Anikó milyen tehetséges volt, és hogy most már az angyalok előtt táncol. Sándor szeme azonban száraz maradt: sírt már eleget lánya, és korábban az édesanyja miatt, akit Annának hívtak. Ahogy a lány koporsójára az utolsó rögöt is rádobták, a nap is melegen kezdett sütni. Úgy látszott, Anikó áldozata nem volt hiábavaló.

Néhány hónap múlva, ott, ahol Anikó elbúcsúzott az élettől, egy furcsa facsemete nőtt ki. Törzse ugyanis olyan volt, mint egy balerina teste, aki karjait és jobb lábát a magasba emeli. Ezt a természet által alkotott szobornak a műértők  a Tánc az örökkévalóságnak címet adták.  A környékbeliek viszont csak az Anikó-fácskaként emlegették. Sándor gyakran kijárt ehhez a kis fához,  és ahogy az ég felé nézett, látta, ahogy Anna és Anikó, anya és lánya együtt balettoznak. A fehér és a fekete hattyú.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mesiko-szan•  2021. május 2. 09:36

Anyák napi mese

Méztudó

A tízéves Vova a hátán egy batyuban cipelte húgát, a négyéves Manykát, úgy ment az erdő szűk, fákkal sűrűn szegélyezett ösvényén. A kislány bátyja hátán olyan édesdeden aludt, mintha nem most zavarta volna el őket mostohaanyjuk  a háztól.  Hiába, az ő három nagyfiának kellett a meleg hely meg az étel, amiben igencsak szűkölködtek. A nyár aszályos volt, a tél pedig kegyetlenül hidegnek ígérkezett. Mostohaanyjuk, Jelizaveta Ivanovna pedig úgy volt vele, hogy ha az ő három dolgos nagyfiának, Iljának, Koljának és Jemeljának nincs elég kenyér, akkor a férje hasznavehetetlen gyerekei miért pusztítják azt a keveset…

--Ne félj, Manyka, majd csak lesz valahogy! –suttogta Vova.

Késő őszre járt az idő, a fák és a bokrok igyekeztek megszabadulni pompás vörös, sárga és barna levélköntöseiktől. Egyedül a fenyők tartották magukon zöld tűruháikat, fittyet hányva a közelítő tél hírnökének, a csípős, hideg északi szélnek. A nap az utolsó sugaraival világította meg a szűk ösvényt, amire vastag avarszőnyeget varázsolt November apó, a vén égi takács. A távolban egy hegyormon farkas üvöltött fel. Vova fáradtságát és éhségét egyre jobban kezdte átvenni a félelem.„Menni kell, menni tovább’”—suttogta magában a fiú, mintegy önkívületi állapotban.  

Miután megtöltötte a hasát bogyókkal, hallal, gyógyfüvekkel,  és néhány nyulat is sikerült fognia, Malina a barlangja felé vette az irányt, hogy aludhassa a jól megérdemelt téli álmát. Néhány hónapja még a Mensej Cirkusz rabszolgája volt: táncolnia kellett idomárja ostorának pattogására, óriási , piros-sárga-kék gumilabdán egyensúlyoznia,  és még azt a fém valamit is meg kellett tanulnia hajtani, amit az emberek kerékpárnak vagy biciklinek hívnak.  Egy napon viszont egy új dolgozót vettek fel a cirkuszhoz: egy vékony, szőke, kék szemű, örökké álmodozó, félénk fiút. Ahogy ez a fiú vitte volna az ebédjét: gyümölcs és darált halhús keverékét (amiről Malina úgy vélekedett: egyék inkább a disznók, mert azok is voltak a cirkuszban), ő úgy gondolta, ráijeszt egy kicsit. Ahogy a szőke fiú kinyitotta ketrecének ajtaját, ő velőtrázó ordítással a rácsoknak csapódott. Az ifjú gondozó ijedtében elrohant, nyitva hagyva a ketrecajtót. Több se kellett Malinának! Kiszökött ketrecéből, egyenesen az erdő mélyére, ahol bocsként nevelkedett. Azt nem tudta, kereste-e a cirkusz, vagy hogy emiatt az eset miatt a fiatal, szőke gondozót kirúgták-e, de nem is érdekelte. A fák, a bokrok, a gyümölcsök illata, a madarak csicsergése, az őzek és a szarvasok bőgése boldogsággal töltötte fel minden egyes porcikáját. Szabadság!

Jó ösztöneinek hála, hamar megtanult magáról gondoskodni: vadászni, halászni, bogyókat gyűjteni, és azt is megtanulta fajtársaitól, hogy melyik növény ehető, melyik nem, és melyik mérgező. Nagy kedvence a málnán kívül  a medvehagyma lett.  Amit még nagyon szeretett, az a csodás, sárga csemege volt, amihez elég ritkán juthatott hozzá: a méz. Azért juthatott hozzá ritkán, mert nem szerette a méhcsípéseket, másrészt pedig a legtöbb méhlakás magas fák odvaiban volt, és ő már elfelejtett   fára mászni.

Mindegy: végre volt saját élete, saját szabadsága és idővel saját barlangot is szerzett magának. Saját barlangot, ahol végre letéphette névre szóló nyakörvét, és elhúzódhatott társai, a többi medve elől. Egy dolog viszont szomorította: nem voltak bocsai. Már élete derekát elhagyta, így valószínűleg túl volt termékeny évein. Pedig mennyire szeretett volna  egy-két bűbájos, kissé bumfordi medvebocsot, akiket dédelgetett és taníthatott volna! Amikor erre gondolt, magában egyfajta ürességet érzett.

Vova egyre fáradtabban és egyre éhesebben talpalt hátán Manykával, aki éppen akkor kezdett ébredezni.

— Bátyus,-- kezdte csipogó hangján—Hová viszel?

Vova némi habozás után csak annyit mondott:

—Biztos helyre!

Az északi szél egyre erősebben fújt, a gyerekek pedig  egyre jobban fáztak. Manyka megpróbált olyan picire összekucorodni, amennyire csak tudott, Vova pedig összefont karjaival ütögette a testét, hogy egy kicsit felmelegedjen. Az út egyre meredekebb lett, és a  fás vidéket felváltotta a kietlen, köves táj. Ekkor Vova megpillantotta a barlangot.

—Itt jó helyen leszünk. – mondta Manykának. — Ide nem fúj be a szél.

—Bátyus, éhes vagyok! – nyafogta a kislány

—Ne gondolj rá! – morogta Vova

Ahogy beléptek, a levegő jóval melegebb lett. A barlang száján beszűrődő fényben Vova megpillantott egy sárgásan csillogó valamit. Egy nagy, bőr nyakörv csatja volt az és szögletes bilétája. A sárgaréz bilétán egy név állt.

—Ma-li-na… — betűzte Vova

—Van málna? – kérdezte Manyka, miközben nagyot nyelt. A „malina” szó ugyanis oroszul  málnát jelent

—Nincs málna! – csattant fel Vova –Ez egy név. Malina egy kutya. Egy nagy kutya. Egy akkora kutya…

… egy akkora, kutya, hogy medve! Malina, a barlang tulajdonosa ugyanis akkor érkezett meg. Nagy, dörmögéssel vegyes ordítással azt kérdezte a saját nyelvén:

—Hát ti kik vagytok, betolakodók?

A hangra Vova hátrapillantott, és ijedtében se mozdulni se kiáltani nem tudott. Manyka sírva fakadt, mire Malina felüvöltött. Manykának ekkor eszébe jutottak édesanyja szavai:

— Ha félsz valamitől, kezdj el énekelni!

A kislány bizonytalan hangon, könnyeit nyelve, elkezdte:

—Ir-gum… bur… gum,…

Malina ekkor két hátsó lábára állt, majd elkezdte ringatni a testét. Balra, majd jobbra lépdelt, szóval táncolt.   Cirkuszi medve korából ugyanis ismerte ezt a dalt. A gyermek-nézőközönség sokszor énekelte neki, amire ő táncolt. Ilyenkor ugyanis az idomár sok pénzt kapott, és ő is meg lett dicsérve, néha még medvecukorral is megjutalmazták.  Ez jutott az eszébe  akkor is, mikor Manyka énekelni kezdett.

A négyéves kislány abbahagyta a hüppögést, és bátrabban, hangosabban kezdett énekelni.

—„Irgum-burgum, mókás medve, van-e neki épp most táncos kedve…”

Malina táncolt tovább, miközben arra gondolt, hogy ő valójában bocsokat akart. Úgy látszik, a Medvék Nagy Szelleme meghallgatta fohászait, és egyből két bocsot is küldött neki. Igaz nem medve-, hanem emberbocsok, de most akkor is ő az anyukájuk.

Vova csodálkozva pillantott hátra a kishúgára.

—Honnan ismerted ezt a trükköt? – kérdezte

—Anyától. – suttogta Manyka

Az éjszakát a két gyerek a medve barlangjában töltötte annak társaságában. Másnap Malina korán felkelt, annak ellenére, hogy legszívesebben elkezdte volna a téli álmát. Kökény- és csipkebogyóágakat tört le bokrokról, és azokat hordta be a szájában két fogadott kölykének. Ezenkívül megtanította őket arra, hol találhatnak maguknak szedret, áfonyát, kökényt, csipkebogyót, bodzát és galagonyát. Amikor Manyka egy szép, piros kalapos gombát akart leszedni, azt egy legyintéssel kiütötte a kezéből, és még rá is mordult a kislányra. Manykának épp sírásra görbült volna a szája, amikor Vova elmagyarázta neki, hogy az a gomba légyölő galóca, és mérgező.

Sajnos, a tél közeledtével az erdő egyre kevesebb élelmet adott,  és a gyerekek egyre éhesebbek lettek. Malinának ekkor az az ötlete támadt, hogy megtanítja Vovát halászni úgy medve módra (Manykát még kicsinek találta ehhez a feladathoz.). El is vitte a gyerekeket Volga-anyácska egyik elfeledett mellékágához, ahol még bőségesen úszkáltak halak: amurok, márnák, csukák, sőt egy-két tokhal is bóklászott arrafelé. Vova először figyelemmel követte a medve mozdulatait, hogyan kapja el a folyó sodrásában úszó lazacot, majd megrázta a fejét:

—Nem, Malina. – mondta – Mi másképp csináljuk.

Azzal fogott  egy mogyoróágat, majd egy fűzfaágat, és egymásba kötötte őket. Az így kapott tákolmányt kinevezte horgászbotnak. A kis Manyka csodálkozva nézte, ahogy bátyja összeszereli a horgászbotot, Malina viszont jókat kuncogott magában.

Vova úgy volt vele, hogy csak azért is megmutatja a húgának meg a medvének, hogy tud halat fogni! Belelógatta a fűzfaágat a vízbe,  de a halak is mintha csak nevettek volna rajta. Akkor jutott eszébe, hogy horog és csali se ártana. Halcsontokból készített horgot, és néhány haltetemet – a medvék lakomájának maradékát—használta csaléteknek. Alig telt el egy hét, és Vova ügyes horgász lett Malina nagy örömére.

Eljött a tél is: a hideg, kemény, kegyetlen tél. Odakint, a mínusz negyven fokos hidegben az északi és az északkeleti szél félelmetes, duhaj nótákat  énekelt, amire csak dőlj előre, toporogj és vacogj- táncokat lehetett lejteni. Vova is ezeket a táncokat járta, hogy tűzifát keressen, és hogy halat fogjon magának és a kishúgának. Malina  ekkor már javában durmolt.

Manyka Malina mellé bújt, hiszen a nagy medve teste jó meleg volt ebben a hideg télben. Igyekezett ő is minél többet aludni, és minél kevesebbet enni, hiszen az elraktározott gyümölcsök egyre fogytak, a halat pedig, amit Vova fogott, nem szerette.

Így teltek el a rövid napok és a hosszú éjszakák.  Eljött a várva várt tavasz, és Malina is felébredt téli álmából. Vovát megedzette a téli kemény hideg: teste megizmosodott, bőrét pedig barnáspirosra cserzette a napfény, amit a hótakaróról visszaverődve is bőven kapott. A kis Manyka azonban sápadt volt és gyenge, jártányi ereje se maradt Vova nagy aggodalmára.

—Mit csináljunk, Malina?—kérdezte a fiú a sírással küszködve

A medve feldúltan lépett, pontosabban futott ki barlangjából a tavaszba. Ezek az első bocsai, és elveszti a kislányt? Nem, az nem lehet! Manykának szüksége van valamire, ami édes és tápláló, és ami erőt ad. Valamire, ami nem más, mint…. a MÉZ!

Malina tudta, hogy az erdő déli végében, a Napsütötte Lankán áll az Ezeréves Tölgy. Hatalmas, pompás fa, sötétzöld, fodros levelekkel.  Nyáron és kora ősszel a mókusok és a harkályok is odajártak makkot csemegézni, és a vaddisznók is szívesen ették a földre hulló termését. Ennek az öreg tölgynek az üregébe fészkelte be magét egy népes méhcsalád. „Ahol méhek vannak, ott méz is van.” —gondolta a medve.

Önmagáért nem tette volna meg, de itt van ez a kis emberbocs, akit a Medvék Nagy Szelleme neki rendelt, hogy vigyázzon rá, ezért felkerekedett, és elment az erdő legdélibb részére, oda, ahol az Ezeréves Tölgy állt. A hatalmas, mintegy negyven méter magas fa vastag törzzsel és népes állatsereglettel várta Malinát: a tövében szarvasok és őzek legeltek, a törzsén mókusok futkároztak, ágain vörösbegyek, cinkék és tengelicek fészkeltek, és a törzsén, egész közel a fakoronához ott volt az odú, benne méhekkel… és a mézzel.

Malina felnézet a fára, és megpillantotta azt a bizonyos odút. „Oda kell feljutnom.”—gondolta Egy vagy két lép is jól jönne, az is sokat segítene a kislányon. Tett néhány lépést hátra, nagy levegőt vett, nekifutott, és felugrott. A tölgy repedezett kérgében sikerült megkapaszkodnia hosszú, éles karmaival, és a téli álomnak hála, fele olyan nehéz volt, mint általában (bár így is nyomott másfél mázsát), de a fa erősnek bizonyult, így nem tört össze a súlya alatt.

A medve tehát felfelé kezdett mászni a vén tölgy kérges, recés törzsén.  A többi állat: őzek, szarvasok, nyulak és madarak álmélkodva nézték, mit akar ez a nagy állat, hiszen már régen kinőtt a bocs korából.

Ekkor Igor, a szarvasbika jó hangosan elbődült:

—Gyerünk, Malina, megcsinálod!

Követve Igor példáját, több szarvastehén is buzdítani kezdte, majd az őzek, a vaddisznók, a mókusok és a madarak is bekapcsolódtak a szurkolásba:

— Hajrá, Malina!  Hajrá Malina! – bőgte, csipogta, kaffogta, visította több száz torok

Malinának jólesett ez a buzdítás. Szemét az odúra szegezte, majd egyre feljebb és feljebb kúszott. Karmait nagy gonddal mélyesztette bele a fa kérgébe, lábával pedig támasztotta  a súlyát. „Gyerünk! Még egy mancsnyit! Meg még egyet…”

Ekkor azonban megcsúszott, és az állatok közül sokan oda se mertek nézni. Malina azonban megvetette a hátsó lábait, mellsőivel pedig erősen megkapaszkodott.

—Kitartás, Malina! – bőgte Igor

A barnamedve feljebb és feljebb kapaszkodott.  Most már az ágak is segítségül szolgáltak, azokon is tudott támaszkodni. Végül elérte az odút. Karmos mancsával benyúlt, és leszakított néhány lépet, nem törődve a felbolyduló méhrajjal, se azok csípésével, zsákmányát a szájába rakta, gyorsan lemászott, lecsúszott a fáról.

Az állatok álmélkodva nézték, hogyan rohan vissza a nagy medve egyenesen barlangjához. Még  gratulálni se tudtak neki nem mindennapi teljesítményéért.

A barlangjához visszatérve megpillantotta Vovát, ahogy a mohából és falevelekből vetett ágyon fekvő Manyka mellett térdel:

— Manyka, ne menj el! – Vovából kitört a zokogás, amikor Malina a pofájában lévő lépes mézet a kislány szájába köpte.  Manyka félálmában rágcsálni kezdte, majd kiköpte a lépet, és kinyitotta a szemét.

—Méz! – kiáltotta – Kérek még mézet!

Malina a szájában tartott még egy adagot, azt a mancsára köpte, majd a kislány szájához tette a mancsát, amiről Manyka lenyalta a maradék mézet.

Manyka így menekült meg az éhhaláltól.

A következő napokban Malinának sikerült még több mézet szereznie, amiből már Vovának is jutott. A két gyerek szemmel láthatóan cseperedett és erősödött. Egész nap az erdőt és a mezőket járták  hármasban: a medve és az ő két „emberbocsa”. A többi állat furcsállta ezt, némelyek nem is nézték jó szemmel. Malina azonban nem törődött velük: végre neki is vannak kölykei, akikről gondoskodhat, és akiket szerethet.

Egy éjszaka Baltazár bagoly, az erdő bölcse magához hívta Malinát.

—Ugye boldog vagy a két bocsoddal? – kérdezte a medvétől

—Már hogyne lennék boldog! – felelte Malina –Ők az én gyermekeim! Nekem rendelte őket a Medvék Nagy Szelleme.

—Te mi vagy? – kérdezte a bagoly

—Hogyhogy mi? – meresztett nagy szemeket Malina – Hát medve!

—És ők mik? Medvék?

—Nem! Ők emberek! – Malina csodálkozott Baltazár ostobának tűnő kérdésein

—Hát ez az! –magyarázta Baltazár – A medvék alszanak téli álmot, az emberek nem. És ha nem akarod, hogy megismétlődjön  az, ami most télen történt a kislánnyal, el kell engedned őket!

—Elengedjem őket? – kérdezte sértődöttem Malina  — Ők az én bocsaim! Az én szeretteim! Nélkülem elpusztulnának!

—Nézd, Malina… — kezdte Baltazár  — Te medve vagy, és olyan szükségleteid vannak, mint egy medvének: vadászol, barlangban laksz, van bundád. Ők embergyerekek, és nekik saját szükségleteik vannak.

—Ne hadoválj, Baltazár, térj a lényegre, mert lecsaplak!

—Nemrég költözött Mimij falu végére egy asszony. Abból tartja fenn magát, hogy mézeskalácsot és süteményeket süt. Mivel jól csinálja, amit csinál, az emberek elégedettek vele, ezért jól is keres. Viszont nem boldog. Minden éjszaka, valahányszor arra repülök, egerek után portyázva, hallom ennek az asszonynak a sóhajait és azt, ahogy Istenhez fohászkodik.  Imáiban mindig Vova és Manyka nevét emlegeti, hogy bárcsak újra láthatná őket! Biztos, hogy ő az anyjuk, hiszen a fiú nézése pont olyan, mint az övé.

Malina elszomorodott. Nézte, ahogy Baltazár tovaszáll, majd visszavonult a barlangjába. A két fogadott gyermeke már javában aludt, ő pedig hallgatta édes szuszogásukat, és élvezte bőrük illatát. Meg kell válnia tőlük?  Pedig Vova egyre ügyesebben halászik és vadászik, és a kis Manyka is  meg tudja már különböztetni az ehető és a mérgező növényeket, és ezt neki köszönhetik! Egész éjszaka ezen tépelődött, végül beismerte, Baltazárnak igaza van.

Másnap Katyerina Petrovna korán kelt, hogy megsüsse süteményeit. Mikor a fonott kalácsok, diós és mákos hajtottak, túrós lepények, húsos, káposztás és tojásos pirogok pirosra sültek udvarán a kemencéjében, ő péklapáttal kiemelte őket, megvárta, míg kicsit hűlnek, aztán becsomagolta a süteményeket vászonterítőbe, feltette a sötétbordó kerékpárjának kormányán lévő kosárba, és a szomszéd faluba, Oktyabriszkijbe  tartott, hogy eladja portékáit. Ahogy kerekezett az úton, majd leesett járgányáról, amikor megpillantotta a nagy, selymes és fényes szőrű barnamedvét és a két rongyos kis árvát.

—Vova, nézd! –kezdte Manyka – Az anya! Anya biciklizik!

—Csak képzelődsz, húgocskám! – felelt Vova, de amikor odanézett, felismerte a bordó kerékpárt, és rajta az asszonyt, szemei kerekre nyíltak

—Anya? – kérdezte maga elé meredten

Katyerina éppen akkor szállt le a járművéről, és ő is felismerte a két rongyos, piszkos gyermekben az ő véreit.

—Vlagyimir? Manya? – kérdezte  az asszony, mire a két gyerek odarohant hozzá.

 Sírva-nevetve ölelték meg egymást, majd Manyka a medvére mutatott

— Malina…

Katyerina felnézett a nagy állatra, de egyáltalán nem félt tőle.  Nem a fenevadat látta benne, hanem egy másik asszonyt, egy másik anyát.

—Ő vigyázott ránk az erdőben – magyarázta Vova – Malinának hívják. Onnan tudjuk, hogy láttuk a nyakörvét. Arra volt ráírva a neve.

—Biztosan éhesek vagytok. – mondta Katyerina, és kibontotta  a kosarában lévő vászonterítőt. Mindkét gyereknek adott egy-egy friss, finom káposztás pirogot. A gyerekek örömmel falták be, majd együtt visszamentek Katyerina házába.  

—Apa azt mondta, elmentél, és sose jössz vissza. Azt is mondta, hogy már nem szeretsz minket! – kezdte Vova a ház konyhájában ülve, szemrehányóan az anyjának. Katyerina szemébe könnyek szöktek.

—Anya… — folytatta a fiú – Anya, nem akartam, bocsáss meg!

—Apátok ezt mondta nektek? – hüppögte Katyerina dühös- keserűen – Amikor ő dobott el engem Jelizaveta Ivanovnáért! Hogy ő mennyivel csinosabb, szebb és gazdagabb nálam!

Ekkor a két gyerek odament az asszonyhoz, és vigasztalóan megölelték egymást. Múlt az idő. Vova új iskolába járt, és nagyon jól tanult. Elhatározta, hogy ha nagy lesz, állatorvos lesz. Manyka édesanyjának segített otthon a házimunkákban. Már ő maga is tudott sütni pogácsát meg sajtos rudat. Malina gyakran meglátogatta a családot: gyümölcsökkel teli málnaágakat meg mézet hozott nekik. Az ágakat elültették, és a termésből csodafinom málnalekvár lett. Igazi süteményekbe való ínyencség.  Malina egyébként a falu kedvence lett. Mivel ő se bántott senkit, őt se bántották. Manyka megmutatta a többi, hasonló korú gyereknek, hogyha éneklik neki az Irgum-burgum, mókás medvét, akkor még táncol is. Malina, mivel szerette a gyerekeket, sokszor táncolt nekik: két hátsó lábára állt, csípőjét ringatta, jobbra-balra lépdelt, majd körbeforgott. Sok gyerek utánozta is ezt a medvetáncot.

Eljött a nyár, és az egyik villámló, esős éjjelen egy férfihang zavarta fel Katyerinát:

—Katyerina Petrovna, kérlek, engedj be!

Az asszony felébredt, belebújt a papucsába,   és a konyhaajtó felé tartott. Az ajtó ablakán keresztül a kékesen felvillanó villámfényben megpillantotta Szergej Pavlovicsot, az ő hites urát, gyermekei apját.

—Szergej Pavlovics, mit keresel itt éjnek évadján?

—Katyerina, ha van szíved, beengedsz!

—Szergej Pavlovics, ha van benned egy kis tartás, visszamész Jelizavetához! Mégis, mit csinálnál, ha beengednélek? Kidobnál a saját házamból, ahogy azt a közös otthonunkból tetted?  Még fájóbb nekem az, hogy hazudtál rólam a gyerekeknek! Vova mindent elmondott.

A férfi nem tudott mit szólni, letérdelt az ajtó elé, és keservesen zokogni kezdett:

—Katyerina, bocsáss meg… bocsáss meg … de Jelizaveta mondta, hogy mondjam ezt a gyerekeknek!

—Ha Jelizaveta azt mondta volna, hogy ugorj a kútba, te készségesen bele is ugrottál volna, igaz? Na, gyere be, és fürödj meg. A ruháidat majd megszárítom.

Szergej szemében hálával, arcán könnyes mosollyal lépett be volt felesége házába. Megfürdött meleg vízben majd, mivel Katyerinának nem voltak rá való férfiruhái, egy lepedőbe burkolódzott. Felesége árpalevessel és pelmenyinek nevezett zöldséges-húsos derelyével kínálta, amit Szergej jóízűen befalatozott. Evés közben elmesélte, hogy összevesztek Jelizavetával, mert az asszony nem akart dolgozni, ellenben az összes pénzüket elköltötte szép ruhákra meg mindenféle szépítő csodakencékre, és amikor  ő ezt szóvá tette, Jelizaveta egyszerűen kidobatta őt a három fiával: Iljával, Koljával és Jemeljával.

—Rendben van, maradhatsz nálam. – felelte Katyerina – De jól viselkedsz! Dolgozol, és más nőnek felé se nézel!

—Igenis, asszonyom! – bólintott Szergej

Addig beszélgettek, amíg reggelre nem virradt, és a két gyerek is felébredt. Ahogy meglátták lepedőruhába bújt apjukat, ujjongva rohantak hozzá, hogy megöleljék.

—Apa, úgy nézel ki ebben a lepedőben, mint egy görög isten! – jegyezte meg Vova nevetve

—Igen, mint Zeusz! – kacagott Szergej is – Csak nekem nincs szakállam!

Idővel Szergej is talált munkát: egy közeli fűrészmalomban kezdett dolgozni ácsként. Így, hogy mindkét szülő dolgozott, és újra együtt voltak, vagyonuk szépen gyarapodott, és a gyerekeknek sem volt gondjuk semmire. Boldogan játszottak egymással, a falubeli többi gyerekkel, és Malinával is, aki rendszerint meglátogatta őket, hozva nekik mézet vagy erdei gyümölcsöket. A medve azonban nemcsak a családnak kedveskedett ajándékokkal: ha látta, hogy egy gyerek éhes vagy szomorú, azt is megajándékozta néha egy kis lépesmézzel, málnával vagy szederrel. A család jó módban és boldogan élt.

Ez a fülébe jutott Jelizaveta Ivanovnának is, aki azóta szinte az összes vagyonát felélte. Szívébe irigység költözött: bosszút akart állni Katyerinán, amiért elvette tőle Szergejt. Mert Jelizaveta  nem szerette a férfit, csak birtokolni akarta, és most, hogy megtudta, hogy  dolgozik, elvárta, hogy őt tartsa el.

Ahogy Katyerina túladott süteményein és mézeskalácsain a Tumaz-i vásárban, hazafelé tartott bordó biciklijén. Az úton találkozott Malinával. Köszönt neki, mire a medve is üdvözlően dörmögött egyet. Úgy döntöttek, együtt mennek az asszony házáig. Eközben Malinának rossz érzései támadtak.

Balsejtelme beigazolódott. Katyerina ugyanis megpillantott egy fehér valamit a kapura kifüggesztve, amiről, ahogy közelebb mentek, kiderült, hogy egy levél. A levélben ez állt.

„Katyerina!

Elvetted tőlem, ami jogosan az enyém, ezért én is elveszem azt, ami a tiéd! A kölykeidet ne keresd, mert eladjuk őket török rabszolga-kereskedőknek. A fiúból eunuch lesz, a lány pedig, ha felnő,  akármelyik basa háremének virága lehet. És ne szólj erről senkinek, mert még neked lesz bajod!

JELIZAVETA IVANOVNA VOLKOVA

Kelt: 1923. július 14-én”

Katyerina elsápadt félelmében és dühében. Éppen akkor ment oda a kilencéves Oleg, a falu árvája, hogy egy kis kenyeret vagy kalácsot kapjon.

—Csókolom, Katyerina néni! – kezdte a szalmaszőke kisfiú – Láttam, mi történt. Volt itt egy néni szép, virágos ruhában és három nagy, erős bácsi! Azok vitték el Vovát és Manykát! Arra mentek!

Oleg az erdő felé mutatott, mire Malina kitépte Katyerina kezéből a bicikli kormányát, felpattant a nyeregbe, és a két ember legnagyobb ámulatára elhajtott az erdő felé. Malinának ugyanis, mint minden medvének, kiváló szaglása volt, ami elárulta neki, hogy az emberrablók nem járhatnak még messze. Egykori cirkuszi medve lévén pedig tudott biciklizni.

Jelizaveta három fiával ekkor már kiértek az erdőből, és a folyó felé vették az irányt, hogy a rabszolga-kereskedők hajóját elérjék.

Manyka eközben titokban nyomokat hagyott maga után: elhagyta a fél cipőcskéjét, a hajában lévő szalagját, és kis blúzából is tépett ki fodrokat meg szálakat, amiket itt-ott elejtett az úton. Ez se Jelizavetának, se a három fiának nem tűnt fel, pedig éppen az egyikük – Kolja—vitte a hóna alatt, akár egy lopott tyúkot vagy malacot. Vovát Jemelja taszigálta maga előtt.  A legidősebb fiú, Ilja egy puskát tartott a vállán.  

Malinának viszont ismerős volt a kislány és a kisfiú illata, és az elhagyott tárgyak szagából tudta, merre menjen. A tisztáson utol is érte őket. Jelizavetának és fiainak a földbe gyökerezett a lábuk a döbbenettől, hiszen bicikliző medvét még sose láttak.  Malina a kerékpárral tiszta erőből nekicsapódott Jelizavetának, mire az asszony vagy öt métert repült, mire a földre zuhant. Szerencséjére a talaj puha volt, így ő kisebb zúzódásokkal megúszta az ütést.

—Ilja, mit habozol? – kiáltotta Jelizaveta – A puskát!

A legidősebb fiú elővette a puskát, és  rászegezte Malinára, a medve azonban egy jól irányzott mancscsapással kiütötte a fiatal férfi kezéből a fegyvert. Malina fültépő bömböléssel rontott Jelizaveta három fiára, mire azok visszafelé kezdtek futni az erdőbe.  Eközben Vova és Manyka Malina mellé álltak. A hatalmas állat mancsát védelmezően a gyerekek fejére helyezte.

Jelizaveta felállt a földről, majd felvette az Ilja által elhagyott puskát, és Malinának szegezte.

—Kilyuggatom a bundádat, te szőrös ocsmányság! – sziszegte dühösen – Ha meg meg mersz támadni, a kölykökkel végzek!

Ekkor lépett közbe Szergej Pavlovics, felesége és néhány rendőr kíséretében, akiknek  már sikerült Ilját, Kolját és Jemelját elfogniuk. A Manyka által elhagyott dolgokat valamint a kerékpár nyomait követve sikerült megtalálniuk a gyerekeket és az emberrablókat. Letetették Jelizavetával a fegyvert, és őt is letartóztatták.  Neki is, fiainak is hosszú éveket kellett  börtönben tölteniük.

Katyerina Szergejjel és a két gyermekével visszatért faluvégi házukba. Ezután gondtalanul éltek, Malinát viszont hosszú ideig nem látták. Vova ezért gondolt egyet, kézen fogta a húgát, és kimentek az erdőbe, hogy megkeressék „medveanyjuk” barlangját. Ahogy az erdei tisztásra értek, megpillantották Malinát, ahogy éppen játszadozott a fűben – a két saját bocsával.

  

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom