Az élet naplója

Azt hiszem nagyon erős immunrendszerem van, mármint nem abban az értelemben... lélek meg ilyenek.
Ha valakit kezdek megszeretni vagy ha valaki kezd túl közel kerülni hozzám, taszítok, azonnal taszitok 

mármint ez az immunrendszerem, érdekesnek tűnhet másnak, de szerintem nagyon okos kis vedekezorendszerem van. 

Tudja, nem szabad, túlságosan szeretni nem szabad valakit túl közel engedni. Ha megtortenik létre jön a függés a kiszolgáltatottság, és az veszélyes, nagyon az. A lélek vedtelenne válik, bármikor bekovetkezhet a halál.
Ezért taszitok el magamtol mindenkit akit már túlságosan szeretek, de ők ez nem értik nem erthetik meg soha.

Öngyilkos ámokfutás :)

Elvárás, elvarasok... minden pici dolog számít, nem hiszed? Akkor még nem eltel eleget.  

Rádül és nyom, taszít lefelé.. te meg próbálod a víz fölött tartani fejed.
Néha vizet nyelsz úgy érzed elég, nem érdekel semmilyen kotelezo mit mások támasztottak feled, 

olyankor egy picit mintha megállna a világ jól érzed magad, de ez csak egy ideiglenes valami talán azért hogy ne haljunk meg túl gyorsan,

ne haljunk meg még mielőtt eleget nem szenvedtünk volna.

Irreálisan magasra lett rakva már a léc, és mégis mindenhonnan csak azt halljuk hogy meg kell ugrani különben nem érsz semmit.

Elhisszük? Még szép hogy el. Miért van annyi rom élet, csonka ember?  Ne kérdezz már ennyit csak ugorj, vagy halj meg. 

Sokszor gondolkozok rajta, hogy csak szimplán menjek-e szembe a következményekkel, és éljem meg a pillanatot, megeri-e?

Őszintén boldog akarsz lenni?  negatív hozzaték nélkül úgysem fog menni.
Mindenki korlátok között él, es elfogadjuk a legtöbben bele sem gondoltak abba milyen lehet ennelkul, 

sőt saját magunkat  plusz korlátok közé eroltetjuk bele, mert fárasztó onallon gondolkozni stb...

Nem merek szembe menni a kovetkezmenyekkel kilepni a hajtott libasorbol, de a mai nap után helyesbítek. 

Múlt időve vedlik át minden.
Nem mertem megelni a pillanatokat onfeledeten, eddig. Mindig ott volt a HA. Meg az hogy mi lesz EZUTÁN. 

Meglattalak, hívtál, egy kérés volt az egész  velem akartál lenni, elporladtak bennem a kerdesek, nem érdekeltek a kovetkezmenyek. 

Egy pillanatig sem merült fel bennem a kérdés hogy megerte-e... tudom rá a választ.

Hallgatag csend burkol körül, úgy érzem hogy megragad és szinte magába szív.
Szürke mint a hétkoznapjaim, megfesteném, de már megvakultam
Egyszer mikor behívtalak hozzám fényes voltál, a szemem volt az ára de azt mondom még így is megérte.. magányos lelkemet pár hétig tartottad életben, párosban jót tett nekem. De a szorny nem alszik, neked többe kerult mint a szemed, lelked lett jotetted vámja. Azóta dalolom monoton egyfolytába: `Az élet szép, az élet szép, nincs neki ára.`

Lassan nyalogatta a macskanyelvet, látszott rajta hogy mennyire átéli az ízek minden egyes finom részletét.

 Közben el-el bóbiskolt, és gondolkozott a holnapon.... Mennyire merjen bátor lenni?

 Vajon nem neheztel meg a fiú ha oda áll elé és bevallja érzelmeit? Vagy inkább várjon még tovább és szenvedjen a találgatásokban?

 Nem, nem fog határozta el magában, majd felkelt a padról és megindult...