Az élet naplója

Megszólal az ébresztő, reggel 5 óra. Utálom a hangját, nem csörög nem zörög hanem zenél valami idegesítő dallamot. Valaki lever valamit a konyhában összetörik majd hangosan feljajdul.  Öcsim lesz az. Megpróbálom kinyitni a szemeim és úgy teszek mintha nem lennék rá képes . Betegség vagy nem tudom, de megkönnyebbültebben dőlök vissza a párnára.. megvakultam ...  nem kell felébredni. Pár percig elringatom magam ebben a hazugságban de aztán felnővök a feladathoz, és szép határozottan felkelek az ágyból. 4 dolgot kell elvégeznem már megjegyeztem. Első és legfontosabb a hajwax. Második pontként előkotorászom az éjjeli szekrény keskeny fiókjából a fésűm. Utána gyors rápillantok a karfára és felkapkodom a kikészített ruhákat; cipő kabát mindent egyszerre.  Feloldom a telefonom kijelzőjét még maradt 5 percem. Elég lesz. Nem most csinálom először, ösztönszerűen pakolom be a különböző tantárgyi könyveket táskámba, majd még a tevékenység közben kiszaladok a konyhába és a lehető legegyszerűbb de legfinomabb szendvicset összedobom. Egyik fele mehet a szájamba másik fele zsupsz be a háti első zsebébe. Édesapám már a kocsiban vár és készen áll, hogy teljesítse a lehetetlent mert megint pár perc késésben vagyunk. Én nem tudom hogyan, de mindig megcsinálja. Amikor kiesünk a gépjárműből az autóbusz pont akkor siklik be kecsesen a megállóba. Ezúttal azonban rendkívüli módon előbb odaértünk célállomásunkhoz és nem kellet azt a pár méteres sprintet lefutnunk. Kellemes volt nem hazudok, csinálhatnánk mindig így.  Végig nézek az öltözetemen  és megállapítom, hogy ezúttal is jó ízléssel állítottam össze még tegnap. Fekete szolid kabát, alatta márkás piros pulóverrel, a nadrág szintén sötét fekete azonban van rajta két helyen is egy kis vérpiros szakadás, tökéletesen megy a pulcsihoz. A cipő pedig a szokásos, fehér, nagyon megosztó darab, de én imádom pont ezért mert nem hétköznapi, a tetején annál is ott virít a márka betűjele pirosan. Pont passzol, és ez a kicsi piros szín összeköti az egész outfittet. Miután végig csodálkoztam a ruhaimon, megpróbálom elmondani, hogyan is telnek a napjaim. Egész pontosan a napom. Nem, nem bolondultam meg, én  mindennap hétfőn ébredek. 2021. január. 11.-én hétfőn. Nem emlékszem, hogy mi történt az ezelőtti hétvégén, vagy, hogy miért kerültem egy időhurokba. Már mindent megpróbáltam, de az emberek ha elmondom nekik milyen helyzetben is vagyok vagy megijednek tőlem és orvoshoz visznek vagy kinevetnek. Így hát maradt a beletörődés, és mindennap ugyanazt a napot élem át újra és újra. És nem is annyira unalmas mint amennyire elsőnek tűnhet. Például mindennap más ruhát találok kikészítve reggel, mindig alaposan szemügyre veszem valami kis új dolog. Na meg persze az események sem következnek szóról szóra mindig ugyanúgy,  mintha valaki csak nagy vázlatpontokban írta volna meg ezt a napot  és hagyott volna közte egy kis  rugalmasságot. De hát az optimizmust félrerakva próbálok nem beleőrülni. 

Azt mondják minden embernek van valami jellegzetessége. Legalábbis ezt olvastam még az egyik hétfői napon egy francia filozófustól.  És megvan az előnye is annak hogyha egy ilyen hurok-ban vagy és örökké tart a 24 órád. Végtelen mennyiségű időd van. Van időd megfigyelni és igazából közelről megismerni az embereket anélkül, hogy a legapróbb jelleggel is kommunikációba lépnél velük.

Egy nagyot fékez a busz. Kozármislenyi megálló, ez az útvonalon a hetedik. Már ezt is volt időm megfigyelni. Felszáll egy fiatal egyetemista majd udvariasan megkérdi szabad-e a hely mellettem, én csak biccentek.

Csapzott haját gyors és ideges mozdulatokkal rendbe hozza, gyorsan kivetkezik az öltönykabátjából ami még nedves a reggeli párától, majd mint aki ráeszmél, hogy nincs hová sietnie teljesen bekábul. Szemem sarkából titkon végig figyelem, hiszen ő valahogy más. Még soha nem láttam. Próbálom megfejteni, szeretem az új kihívásokat.

Mereven bámul egy pontra, követem a tekintetét. A szemben lévő ülőhelyeken nyugszik meg végül. Hát hogyne, egy tinédzser srác és egy velem hasonlókorban lévő leányzó. Nem veszik észre hogy már ketten is nézzük őket, hisz hogy is vennék, az sem tűnne fel nekik ha az egész busz itt ahogy van leállna és a földbe gyökerezne. Ég a szemükben a legvadabb érzés amitől parázslik a kezük és csak a másik tudja lehűteni, a legvadabb érzés amitől megfagy az ajkuk és csak a másik jelenti számukra az olvadást. Szerelem.

Emberem megborzong és felrázza magát gyors levegőt vesz egymás után négyszer-ötször is mintha a gondolata hullámai alól bukna fel. Kutat pár percet a zsebében majd elővesz két mattkék fülhallgatót és erős mozdulatokkal benyomja a fülébe. Megmosolygom, láttam már ilyen embert mint ő, és legszívesebben odaszólnék neki hangosan, hogy nincs az a zene nincs az a hangerő ami eltudná fojtani a lelki viharát. Előrántja telefonját egy másik zsebből, most újra élet van a mozdulataiban majd sietős mozdulatokkal elkezd gépelni. Nee! ahhj, Nee! mostmár tényleg nem tudom mi tart vissza attól hogy ne kiabáljak rá hangosan ne figyelmeztessem. (Ne csináld. Ne írj rá arra a lányra, már régen vége, ne tedd ezt magaddal. ) Talán csak a kíváncsiság.

Lopva lesütöm a szemem és próbálom meglesni mit ír. De nem, huh. Bevallom megkönnyebbültem, nem a messenger van nyitva hanem a jegyzettömb. Hm mégis tévedtem volna? Egy kicsit biztos hogy szemferdülést kapok ebben a pár pillanatban, de sikerül elolvasnom mi áll fehér betűkkel a fekete alapon.

„10 éves öcsém, ma megkérdezte, hogy mivan Arihh-val.

Mert, hogy már olyan régóta nem beszéltem róla .

Erre mit lehet mondani?

Annyit válaszoltam, majd ha nagyobb leszel megérted.

Hazudtam, én sem értem…”

Megérkeztünk. Csikorogva áll meg a busz. A fiatalember mellettem szempillantás alatt tovatűnik. Elment, és vitte magával a történetét is.

            Megszólal az ébresztő, reggel 5 óra. Utálom a hangját, nem csörög nem zörög hanem zenél valami idegesítő dallamot. Valaki lever valamit a konyhában összetörik majd hangosan feljajdul. Öcsim lesz az. 4 dolgot kell elvégeznem már megjegyeztem. Első és legfontosabb a hajwax. Kiszédülök a szobámból.

-Csodálatos hétfő reggelt mindenkinek! -Köszönök oda a családomnak akik már mind a konyhában kapkodnak sürögnek. Gyors visszaszaladok a szobámba azonban nincs sehol a kikészített ruha, sem a nadrág sem a kabát. Csodálkozva nézek körül, de nincs időm gondolkodni. Felrohanok az emeletre ruhaneműt kutatva. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd a nagy sietségben egyenesen neki rontok a vastag tölgyajtónak. Meginogtam és már mennék is tovább amikor a szemem visszatéved az ajtóra. Hatalmas fali naptár rajta. Piros betűkkel a dátum 2023. Január. 10. Kedd.

Felkiálltok, majd a következő pillanatban már csak sötétség.  

……………………………..

Megpróbálom kinyitni a szemeim, de nem vagyok rá képes . Betegség vagy nem tudom, de rémülten dőlök vissza a párnára.. megvakultam ...  nem kell felébredni. Pár percig elringatom magam ebben a hazugságban de aztán felnővök a feladathoz, és küszködve rést nyitok rajtuk. Homályosan anyám és öcsim körvonalait veszem ki. Veszekednek.

-Fiam csak egyetlen egy dolgot kértem tőled, a ruhák.. hogy felejthetted el. -Sír…

-De anya miért kell mindig ezt csinálnunk, hiszen bolond. -Édesanyám válaszát alig hallom. Maga elé suttogja könnyeshanggal, de azzal a végtelen anyai szeretettel.

-Nem is olyan bolond ő.

Ma otthon ülök, nem mentem be melózni, beteg vagyok

Köhögök fáj mindenem lázat is mértem reggel.

Senkinek nem tűnik fel a hiányzásom, meglepődést színlelek

Hangosan csipog a messengerem, hm valaki írt..

"Hogy vagy Nem láttalak ma reggel minden rendben van?

Lehet hogy naív vagyok de talán válaszolsz"

Ő írta...  hát persze

Egyedűl ő.

Lehet átkozott vagyok lehet.

Most szeretném hogy egy picit idefigyeljenek hölgyeim es uraim nagyon alaposan. A legkisebb alapanyag lehet a legfontosabb hozzávaló és egy pislantás és már tova vész, lemaradtak a kihagyhatatlan csoda összetevőről. Márpedig ha nincs meg minden egyben nem lehet  tökéletes az alkotás. Fiatal háziasszonyok, serénykedő nagymamák, kedveskedő férjek és mesteri séfek ezennel szeretném nektek bemutatni a hónap receptjét, európai szinten elismert alkotást a receptet avagy: Hogyan válj szürke emberré.

Psst csendet, kezdődik 

Az egész egy narancssárga notesszel kezdődött egy kis alapú szeméttel. Csak egy ártatlan kis füzetkének tűnhet, de ha tudnátok a történet. Eh miért is tartanám magamban.  Ezzel a narancssárga jegyzetfüzettel öltek. Ő tette az első vágást az ütemesen dobogó vércafat felé. Kezdetben két szentet imádott és egy naiv csendesen rajongó kódex szerzetes írta napról napra, én.

Az nem volt egyértelmű, hogy minden egyes vércseppel amit piros tintával adományoztam oda minden egyes oldallal amit a véremmel itattam omlóssá az elvérzésemhez vezethet, hogy is lett volna az.  Közel egy évig működött ez így, majd eltelt egy nyár majd megint, és egy istennő tudott csak maradni, majd kicsi lett neki a hely és folytattam egy lehetlnyig ugyanolyan narancsba a saját lassú öngyilkolásomat. Hogy betekintést nyerhessetek egy naiv szinte még gyermekien érzékeny és szerető világba megosztok a noteszemből egy kis részletet.. Istenem de hiányzik sokszor az a régi énem a színek az érzések milyen szépek és gyilkosan egyszerűek voltak, ahj

"Bálint rendes volt, megtörtént, hogy valaki közzétette, hogy ami köztem és éden között történik az már már több mint barátság, ilyenkor mindig pártomat fogta és segített tagadni a tagadhatatlant, mert annak ellenére, hogy sokan látták mi történik, mi mindketten tagadtuk.

...

Ekkor még nem volt bátorságom, így hát leültem mellé, de egy udvarias távolságot tartva. Majd megtörtént amire kimondatlanul is de vágytam. Határozott mozdulattal közelebb húzódott hozzám és újra ugyanúgy ott ült mellettem, vállamra hajtotta a fejét azt hiszem teljesen elengedte magát. Éreztem ahogy a melle le-föl emelkedik annyira hozzám bújt. Így voltunk csendben a sötéttel egybe olvadva, néha suttogva egymás füléhez hajolva szót váltottunk. Majd elszakított minket egymástól az idő az idő..."

Na ennyit elégnek tartok kimásolni, visszavágyok azt mondtam az előbb, de hazudtam hiszen a belefulladnék a naivságba egy picit mindig is szégyelli az ember hogy miből is vált azzá aki most, de egy picit mindig is jobb volt a tudatlanság, mindig is. A kapcsolatunknak nevezett valami(..hm.. szinonimát keresek talán a bálványimádat lesz a legjobb) úgy 4 évig tartott, kimerült az egymás testének kostolgatásában de a leggyengédebb értelemben, én átadtam magam az új érzelmeknek és élveztem hogy felborzolja az addigi megszokott világomat. Élveztem hogy saját magamat kényeztetem és mindehez semmi visszajelzésre nem volt szükség semmi élőre, beteltem egy képzelt műanyag darabbal is. A kreált szituációkból felépülő életemet már teljesen elhittem. Úgy gondoltam szerelmes vagyok. Utálom azokat az embereket akik egy könyvnek rögtön kezdésként elolvassák a legutolsó oldalát, na most hadd kényszerítselek mindnyájatokat ebbe a szerepbe. Ez a 4 év alatt mondhatni folytak a dolgok, volt hogy utáltam volt hogy imádtam legtöbbször utóbbi, voltak érintések voltak tekintetek voltak szép szavak voltak kézfogások és voltak hazugságok jah azok is. Egy barátnak sírtam ki érzelmeimet, neki rajongtam róla sokszor, el is ázott a nyáltól, de ez ilyen édes gyermeki nyál volt, még aranyos is. Említettem az idézet szövegben, Bálintnak hívták. Igenh hívták. Hosszú unalmas és fárasztó az ő története is és nem sokban képezi a recept részét, ez most nem róla szól. Soha semmi sem szólt róla talán ezért is végzett az életével talán mert így akarta talán mert nem is. Szóval nincs tanúm a történeteimre így úgy csavarom ahogy akarom, ha akarnám, de ez most nem az a történet.

A spoiler része: sose vallottam be tisztán az érzéseimet édennek. Egyszer amikor ilyen félig kihűlt szenvedéllyel voltam már iránta és már befejeztem a narancssárga kódex  másolatokat. Megtörtént a vallomás ahol érzéseimet múlt időbe helyeztem egy pici biztonságot nyújtva ezzel a még teljesen zsenge kisszívemnek.  Nagy puff lett a vége, nem értette amit pedig értett azt tagadta. Elmondta hogy soha semmit nem érzett irántam soha semmit sem csinált azért hogy azt higgyem. Úgy emlékszem azt is elmondta, hogy szüksége volt egy kis szeretetre, szüksége volt mert szeretethiányos, nehéz időket élt át akkor és én jó hogy ott voltam neki, sokat segítettem, de nagyon sajnálja hogyha ezeket a használásokat félreértettem nála a csók is belefér egy barátságba. (habár eddig sose jutottunk el hál Isten.) Akkor fájt ha emlékezetem nem csal, és lehet hogy csak a távlatból rövidül meg az idő, de egész hamar kihevertem pár hét kellett esetleg pár hónap.  Nem sérültem különösebben hiszen ott volt a mindent megmentő mindent felfogó naivság köd burka. A szívem változatlanul szép piros maradt a vérem észrevehetetlenül lett csak hígabb viszont a védő burok mint az ózonréteg pukk és már soha többé nem jött vissza. Akkor még nem képzeltem bele, hogy mennyire is szükségem lesz  rá a későbbiekben.

Tudom hogy egy picit offtopic így blogban, dehogyha irok egy egészen hosszu szoveget értsd ezt tobb oldal 

akkor hogy érdemes feltolteni olvasoi nezetbol nezve? Mert félek attol hogy egyben az egész túl nagy falat lesz és magambol kiindulva nem venném ra a faradsagot

hogy vegig kuszkodjem magam rajta, viszont ha meg reszekben toltom fel félek hogy elvesztem azokat az erdeklodo embereket is akik kezdetben raszantak volna

az idejuket viszont nem talaltak vissza a folytatás/ok/hoz.

köszonom a valaszokat eloreis :)

Hányszor tud még bantani? Megalázó, és a kisegom utalja ha megtépázzák, márpedig ő már nagyon sokszor bántotta szoval a kisegom gyuloli ot, 

és teljesen jogosan. Merse pedig hallgat a kisegojara hiszen eddig o volt az egyetlen aki sosem hagyta cserben

o miatta lett az aki. O miatta ert el mindent amit. 

Bizonytalanságban élni a legszarabb dolog amit eltudok képzelni, de muszáj most már eltávolitanom ot az eletembol

az egom koveteli, mert tudja hogyha még egy picit hagyom hogy bántsa, hogy rombolja eltorik, meghal, beszakad es akkor na akkor

jobb ha sose tudjuk meg mi lenne akkor mi lenne mersevel a kisegoja nelkul. lenne-e egyaltalan merse hm..

Lehetetlennek tunik elengedni most mar olyan sokadjara es lehetetlennek tunik hogy ez most mar tenyleg vegleges legyen de tudom

az lesz. mert annak kell lennie. a tulelesemert, magamert es azert a kis szivdarab roncsert ami meg megmaradt ott belul a megtepazott agyongyalazott kisegom mellett.