Az élet naplója

Délután fél kettő van, elegem van abból, hogy mindennap sötét, hogy a nap ugyanakkor kell fel mint amikor nyugszik és elegem van a mínusz fokoból is a hőmérőmön. Szombat szóval semmi dolgom. A legutóbbi pár szombatra egyáltalán nem emlékszem szerintem volt, hogy az egészet átaludtam ha meg nem akkor se mozdultam ki a kellemesen pattogó kandalló mellől, hisz miért, kiért?  De ahogy már mondtam nagyon elegem van. Ideje nadrágot felvenni, kék póló sárga kardigán majd még egy végül, hogy még ízlésesebb legyen egy mocskos szürke cipzáros kabát, eh előre tiltakozik a mellkasom ez ellen a három cipzár csat nyomító vas szorongása ellen. Sapka, sál kötött holmik amíg még élt a nagyi sokat csinált. Egyujjas kesztyű, hogy végképp elveszítsem az összes koordinációs képességem. Neki indulok a sötét dermedt délutánnak. Hogy minek bolyongok céltalanul Stockholm kihalt kövein még annyi fogalmam sincs mint a leheletem előttem kavargó lila párájának.

Egyszerűen csak muszáj, hogy már végre valami más legyen, muszáj mert az életem egy ideje már csak kétségbeesett kormány rángatás, hogy elkerüljem a pszichiátriát. Olyan üresen bambulnak vissza a zsúfoltig rakott kirakatok, kaparom a havat csizmám kopott orrával és várom, hogy, belerúgjak mondjuk egy mesebeli palotába vagy valami ilyesmi. Random veszek egy balost, rúgok, hát nem palota de tábla, "garázsvasár alacsony árak bóvli holmik". Hm rámarkolok üres zsebemben a saját markomra, és magamba nevetve felteszem a kérdést 'ennyire olcsón mit adtok'?

Azért körül nézek mintha érdekelne is úgy ez az élet, a lét, nah a vásár. Szemem az egyik polc jobb sarkára téved és hangosan megdöbbenek vagy megdobbanok belül a szívem. Kipukkadó léggömb hangja van. Ott lóg felakasztva a világítóan piros Adidas kabát, hátulján a hatalmas nagy három csíkkal. Közelebb lépek címkéjet firtatva keresem, és de. Ott van benne a monogram. K.K

Hogy, hogyan? Ez az övé. És pont most az az elvetemült univerzum elém küldi a kabátot a rengeteg beszívott emlékkel, most amikor mindenre vágyok kivéve az emlékére. Ki is Kk? Barátnőm. hehe volt. Még pár napja. Valaki Múlt. Jéh de fura ezt kimondani valakire ilyen kevés idő elteltével. De nem hiányzik egy picit se hiányzok, a szeretve érzés igen, a közös setálások igen, a jövő a hit a remény az értelem. phu lehet mégis hiányzik.

Gyorsan ki innen el innen, vissza a száguldó kanyargó kövekre. Egyre erősödő zaj valami lassuló megáll. Felszállok a citromra. Ülőhelyet keresek de persze még ilyen kihalt napon is tele van az emberekkel. Legtöbb ember fülében fekete vagy fehér gombok, hogy elnyomjak a zajt hangosabbat hallgatnak, és megnyugtatja őket a tudat, hogy ez az ő választásuk ezért valamivel jobb. Hogyne.

Kezem véletlen rácsúszik egy szőrös férfi kézre a kapaszkodón, borzongva rántom el, de ő mintha észre se vette volna. Bámulva mered egy két sorral odébb álló ülésre, egy túlsúlyos köpcös 40 körüli ember az utasa, furcsának találom, hogy így felkeltette az érdeklődését emberünknek, nem az a megszokott szédítő tekintet vonzó fiatal hölgy. Döccenünk. Megállunk. A köpcös ember nem kapkod összehajtja újságját fejel lefelé. 

Majd leszáll. Felpillantunk a merengő emberünkre, aki változatlanul esküszöm, hogy pislogás nélkül ugyanúgy arra az ülésre szegezi tekintetét. Idegesít és unatkozok is szóval oldalba bököm a könyökömmel. Nem reagál. Megismétlem ezúttal már emberiesebben. Elkapja tekintetet és rám mered. 'HM??' Feszültség remeg a hangjában. Én pedig mint akit ezért fizetnének elkezdem kérdezősködni, hogy mégis mi különleges van abban a helyben amit ennyire kitartóan pasztáz a szemeivel. Csendesen maga elé mered majd megerednek a betűi. A végállomásig utazok hiszen úticélom nem lévén csak vágtatok a sárgán keresztül a városon. Válasza szakadozottból folyik át folyamatossá. Egy lányra vár, több napja akivel egyik útja folyamán többször is összeakadt a tekintetük. Nem értem. Ennyi? Miért olyan különleges ez a valaki? Mitől olyan fontos? Nem tudja megmagyarázni, de azt mondja érzi, ő nem egy olyan lány mint a többi, nem is ‘csak’ egy valaki más. Ő az, akit egész életében keresett, ő az igazi. Amikor ránézett nem csak egy kék izgató szempárt látott hanem a jövőjét, a boldogságát, mindenét. Nagy szavak, én pedig hitetlenkedve csóválom a fejem.Megremeg. ‘Piros pulcsi volt rajta, halványba átmenő kapucnival.’ Phu.

Honnan tudja, hogy még egyszer megismétlődik az a találkozás? Nem tudja, de reménykedik.Szinte már beteges kétségbeeséssel. Ostromolja magát kegyetlenül, amiért akkor ott, azon a délutánon nem ment oda, elvesztette.

Azóta minden áldott nap görcsösen várja, hogy meglássa még egyszer még egyszer a lányt azon az ülésen.

Döccenünk. Megállunk. Kezem izzadva tapad a jeges acél csőhöz, szemem parázslik és a mínuszokba melegem van. Leszállok. Már régen elvesztem és nem csak a zavartan kattogó fejemben, a város ismeretlen épületekkel merevedik fölém. Egy hosszú egyenes sétány, bal kanyar majd még egy bal és újra bal, csak sürgetően lépkedek a lábam után. Kimerülten leülök egy padkára és csak túrom magam előtt a piszkos havat. Mielőtt nagyon elmerülnék a cselekményemben, egy koromsötét árnyék tornyosul felettem. Összerezzenek, de csak egy egyetemista diák srác, barátságosan megszólít.

• Hát te?

• Csakúgy, csakúgy…. vagyok. - Bátortalanul csuklik szét a hangom.

• Zavarok? - Kérdezi olyan közvetlenséggel mintha már régről ismernénk egymást.

• Á nem, dehogy. -Mellém guggol zsebéből dohányt kaparászik elő, rágyújt, és csak hallgatunk. Megkínál, de udvariasan elutasítom, nem dohányzom.

• Megrántja a vállát. Nem kérdezek, kíváncsian néha rápillantok, de csak csöndben, halkan.

• Hm hol is kezdjem öcsi? - Töri meg a némaságot.

• Szar az élet kurva szar, ugyanazok a pörgő megfojtó hétköznapok, de hidd el nekem, nem volt ez mindig így, nemhát.

• Volt az a csaj, csakegy csaj azzal a hülye faszom frufrujával. - hehe keservesen maga elé nevet.

• Elbasztam, de te ígérd meg nekem tesó, hogy nem fogod, ne tedd, nem teheted

• Az egész az egyetemen kezdődött szkeptikus de naiv, más csávó voltam akkor, más srác. Aztán megismertem őt.

• - Nagyon hosszasan mesél és a maga primitív stílusában, de nagyon szépeket, az évekről,

• ahogyan beleszeretett abba a frufrus lányba, a romantikus pillanataikról.

• Valahogy teljes volt minden olyan nagyon teljes, egész. Nem hiányzott semmi, a legapróbb részletektől kezdve semmi, tökéletes volt.

• Aztán elbaszódtak a dolgok, ő cseszte el tudom, egyre kevesebb perc volt a ‘mi pillanatunk’ hullottak a darabok.

• Aztán jött egy másik faszi, lelépett, összetörte a szívem, kitépte, de nem csakhogy kitépte porba tiporta,

• széttaposta, apró mocskos darabokra szaggatta, leköpte és ott hagyta.

• De tesi hidd el annyira gecire hiányzik ez az érzés küzdöttem érte haldokoltam megszenvedtem, de éreztem.

• És ha mégegyszer átélhetném levágnám itt helyben előtted a fél karom csakhogy csakhogy mégegyszer tesó.

• Soha ne engedd el bárki is legyen az életedbe ne engedd el még mielőtt túl késő. Mert ilyen lányt csak egyet fogsz ismerni.

• Azóta már végig basztam a fél várost a lelkem darabjait kutatva, de soha nem találtam belőle semmit, mert az bizony valahol nála maradt, egészen. 

• És volt az a kötött piros pulóvere. -Hangosan felnevet.

• Istenem de imádta, volt, hogy még nyáron is abba járt. Hülye akkora hülye tudott lenni néha.

• De tesó most nagyon erősködök, nem számít mennyire bánt téged valaki nem számít hányszor öl meg hányszor bőgsz miatta éjjelente.

• Ha valaki fontos számodra azt ragadd meg fogd jó erősen kapaszkodj belé, és kurvára ne engedd el soha.

• Vágod öcsi, SOHA. - Eltűnődik, majd ugyanúgy, ahogy érkezett feláll feltűri a bokáján a szakadt feszes farmert és tovább sétál a kongó ürességbe.

Jó társaság vagyok, állapítom meg büszkén magamról. Mennyi idegen és mindegyik cipel a hátán egy tonnányi terhet a múltat a jelent és a szerencsésebbek a jövőt is.

Én is feltornászom magamat a padkáról, és próbálok haza jutni haza. Villogó forgalmi lámpák sokasága, amit egyensúlyoznak a parki lámpák sárga fénye,  labirintus sugárutak, ami keresztül kasul vezet mindenfelé csak pont arra nem amerre kéne. Nem érzékelem az időt a hidegtől már kezdek szédülni elmúlt a izzó izzadás érzés, csak a nedves ruhám tapadnak a bőrömhöz, és olyan gondolatok kergetőznek a fejemben, hogy vajon mikor áll be egy fagyott embernél a hullamerevség? Hisz az már akkor is merev mikor még ver az a szíve.

Valahogy hazaesek átfagyott végtagjaimat dörzsölgetem felrakom Mozart egyik lemezét és pipaszár lábaimmal próbálom követni a brácsa szólam ritmusát. Pár perc folyamatos kudarc után erőt veszek magamon, kezemmel szép lassan belehelyezem lábaim a tartóba majd belehuppanok a kerekesszékembe. Átgurulok vele a szomszéd szobába majd a halba, ahol vén ivócimboráim már elfoglalták magukat. Távolról nézem az asztalnál dúló heves kártyajátékot, és kiszolgálóm magam egy pohárkával. Egy idős ismeretlen oda botorkál mellém, soha nem láttam még, biztos valaki +1 főnek hozta magával.

Elkezd tátogni fél percig csak a szája mozog majd hang is kijön a kiszáradt ajkai közül.

• Ha emlékezetem nem hagy megint cserben mint mostanában megannyiszor nem ismerjük egymást ugye?

• - Teszi fel első kérdését. Fátyolos hangja van hallatszik rajta, hogy annak idején nagyon sok füst ment át a tüdején,

• de valahogy azzal a apró ércességgel megnyugtató.

•  Én is úgy hiszem. - Felelem, majd bemutatkozunk egymásnak.

• Elkezdjük tárgyalni az aktuális világ helyzetet, jó társaság mindketten már öreg csökönyösek vagyunk,

• és egymást tetézve dicsérjük majd szidjuk a politikusokat, a világkatasztrófákat és a megoldási javaslatokat.

Miután pár órában ezt kitárgyaljuk, ellep minket a nosztalgia, ilyen korban már egyre gyakoribb visszajáró vendég. Elmesélem neki az életem, és a mostanában gyötrő emlékképeim amik éppen aktuálisak, majd buzdítom, hogy ne tartsa magában ő sem. Így hát mesélni kezd

.

• teenage amor usque ad mortem. Nemrég olvastam egy könyv előlapjaiba vésve, és azóta nagyon szöget ütött a gondolati világomban ez a kis mondat.

• Nem tudom tanultál-e valaha latint de valahogy úgy fordítanám, hogy Fiatal szerelem a végzetekbe nyúlóan. Kedves ugye?

• A halál az elmúlás gondolata nagyon sokat emészti szívemet mostanában, de hát Carpe Diem, idősödő hajkoronával is lehet e-szerint élni.

• Keresztény vagyok, de ilyen nem megszokott módon, úgy gondolom, hogy a mi feladatunk ezen a földön az,

• hogy olyanokat alkossunk amik aztán elkísérnek minket a túlvilágra is.

• Egy dologra vagyok büszke az egész eddig életemben és az M.M. ő egy olyan asszony akit már több mint 30 éve szeretek,

• nem mondom voltak nehézségeink, ha egy mai fiatalnak elmesélnem az egészet, el se hinné.

Diákok voltunk, még épphogy csak elkezdett a legény toll pelyhedzeni az államon, Aztán tudod, hogy működik ez a gyerek felnőtteknél dirr-durr csit-csat és bumm már csak azt veszed észre, hogy fülig szerelmes vagy. Nagyon sokat küzdöttem azért, hogy egyáltalán megkapjam a figyelmét, aztán szerelmesek lettünk. Ahogy a mai nyelvezeten szóljak nem tartott sokáig mert 'szakítottunk', külön utakra sodort minket a rejtélyes élet. Fájt nagyon, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy mi itt még nem végeztünk. Megfogadtam, hogy vagy ő lesz a gyerekeim anyja, vagy soha nem is lesznek fiaim. És hát mit adott a Jóisten még is csak együtt öregedtünk meg. Nagyon szokatlan lány volt ő abban a korban olyan megvetően néztek rá az emberek mert tudod mindig egy piros, gallérkas pulóverbe járt, még a temetésekre is, de akkor tudja az ember igazán, hogy ő az a valaki akit az életemben magam mellet akarok tudni. És ha egyszer megvan ez az érzés soha nem szabad elengedni onnantól kezdve küzdeni kell érte, még ha a fogad csikordul is bele. És megéri, hát nézz rám boldog vagyok, és már milyen régóta. Miatta.

 - Befejezi a monológját amit én végig gyengéd bólogatással helyeseltem, és szusszan egyet. Még egy kicsit kifejtjük a boldogság fogalmát majd udvariasan és egy kedves kézfogással felállok, mert a retró lemez lejátszóból Straussz keringője szólal meg. Felkérek egy rokon hölgyet, és tűnődve az imént hallottakon beleolvadok a táncoló tömegbe. Élvezem, hogy csak úgy lebegek, jól táncol a hölgy, könnyed és hagyja magát vezetni. Lehet, hogy nagyon látszik, hogy a gondolataim közt bolyongok mert mosolyogva megkérdezi hol járok. Röviden elmondom neki a beszélgetésemet, és hogy mennyire megragadott az, ahogy az idős ember a feleségéről beszélt. Elkomolyodik az arca és összehúzódnak a vékony ráncok a szemöldöke fölött.

• Tudodh nem ez a teljes történet, mint ahogy ismered. M.M évek óta szeretőt tart, már a házasságuk első pár évben félre lépett,

• viszonya volt már szinte mindenkivel ebből a társaságból.

• A férje amikor úgy tudja, hogy meditációs órákra jár, hát végül is különféle pozíciókban gyakorolja a légzést,

• de nem a szép lassú nyugtató hatásúakat, hanem a gyors kapkodókat, hiába öregszünk M.M ugyanaz a régi.

• Nem változik, de persze ez maradjon ilyen publikus titok, tudodh, mindenki tud róla kivéve az ura nem, és nézz rá milyen boldog,

• senki sem lenne képes összetörni ezzel a hírrel, lehet, hogy bele is halna….

Megértem. Felfogom. Próbálom. Hát akkor ilyen a boldogság? Megértem. Próbálom.

Szinte egyáltalán nem ismerem ezt az embert nem ismerem M.M-et nem ismerem az életüket csak annyit amennyit elmondtak, de úgy érzem ez bőven elég. Visszarogyok a kanapéra ami ugyanabban a sarokban áll dupla jéggel kavarom ki a Jack&Daniels whiskymet. Pár percnyi révület, és besétál a szobába vén barátom pápaszemüvegével, a nagyító lencse alatt még jobban látom a két csillogó éjfekete szemét. Csillog a boldogságtól, a felhőtlen örömtől, és nem látok benne semmi mást csak a naiv kisfiút az elgyengülő öregembert, a pislákoló értelmet, az izzó szeretet. Megtörlöm az arcom. Könnyes. Talán a magas páratartalom a sok izzadtságtól párásodik csak szemüregem. Talán.

Süvítő szél támad a terembe eltűnnek az emberek egyesével jajjdulnak fel és hamuvá változnak, én csak kapaszkodok a karfába még érzem a sírás fojtogató erejét. Süllyed a padló, de a szék marad. Omladoznak a falak pereg, szikrázva a vakolat és az egész egy hideg fehér márvány teremmé változik, óriási fényerő, megvakulok. Csak a fény semmi más. A fény és én. Nem tudok egy hangot se kiadni, de érzem, ahogy teljesen elveszítem a látásom. Pár óra pár, nap talán évek, nem tudom mennyi idő telik el, de a semmi fehérségben szép lassan, nagyon lassan, egy tükör körvonala bontakozik ki. Majd idővel meglátom benne magam is. Végig simítok a sima bőröm, határozatlanul felállok. Nadrág, kék póló, sárga kardigán és egy mocskos szürke cipzáros kabátban vagyok. A tükörképem kilép elém és barátságosan megszólít.

• Csakhogy megérkeztél.- Belemosolyog az utolsó szóba.

• Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok itt? - Kérdések sorozatával ostromlom meg magam.

• Csillapodj, most már otthon vagy. - Válaszolja és a nevemen szólít.

• Ugye milyen szép fehér minden?

• Igen. -Válaszolom. - És olyan üres, olyan nagyon üres.

• Dehogy üres teh. - Neveti el magát, leírhatatlan békesség árad a hangjából.

• Ez itt a Csarnok. Minden ember ide tart, kivétel nélkül, mindenki. Nagyon is tele van ez persze emberenként külön különböző dolgokkal van teli.

• Az életeddel. Emlékekkel. Veled.

• Amit most láttam az előbb?

• Amit most láttál az előbb. Hát nem ismerted fel? - Ködösen vannak csak meg a foszlányok, de egyre élesedik tudatom.

• A szürke hétköznapi diák, a villamoson sóvárogva váró utas, a szakadt farmeres egyetemista és még a pápaszemüveges öreg ember is.

• Mind te vagy. Különböző idővonal, egy személy. Te.

• Jaj látom nem teljesen érted. Az első mozaik: mindennek az elején, a villamoson, várod csak várakozás még nem tudsz semmiről,

• előtted van rengeteg lehetséges útvonal a Remény. Második mozaik: A túl késő. Mindennek a végén. Elveszve. A Keserűség.

• Harmadik mozaik: A beteljesülés. Megélés, egyszóval a Boldogság.

• - Cikáznak a gondolatok a fejembe, de összerakom az egész katyvaszt. Szóval én, az életem, a részei.

• Igen? És a vége? Azt nevezed te boldogságnak? Azt? Az egy tragikum, ez a boldogság a szótárad szerint he?

• - Éles felháborodással kérem számon. Csendben marad majd megszólal.

• Boldog voltál. - A nevemen szólít megint és mosolyog. - Boldog.

• - Még rengeteg kérdésem van, mindegyiket felteszem, és ő türelmesen megválaszolja egyesével az összeset,

• egészen addig amíg ki nem fogyok belőlük. Nem érzek semmit, csak azt, hogy elfáradtam. Fáradt vagyok.

• Ő pedig mintha megérezné mellém lép és belém karol.

• Na gyere most már át kell lépnünk azon az ajtón. - Mondja halkan és egy apró barna kapura mutat a távolban.

• Elindulok, de két lépés után megtorpanok.

• Egy utolsó kérdés, talán az egyik legfontosabb. Ki az a lány a pirosban?

• Hm.. Azt neked kell kitalálnod. - Válaszolja, majd újból neki indulunk.

Délután fél kettő van, elegem van abból, hogy mindennap sötét, hogy a nap ugyanakkor kel fel mint amikor nyugszik és elegem van a mínusz fokoból is a hőmérőmön. Szombat szóval semmi dolgom. A legutóbbi pár szombatra egyáltalán nem emlékszem szerintem volt, hogy az egészet átaludtam ha meg nem akkor se mozdultam ki kellemesen pattogó kandalló mellől, hisz miért, kiért. De ahogy már mondtam nagyon elegem van. Ideje nadrágot felvenni, kék póló sárga kardigán majd még egy végül, hogy még ízlésesebb legyen egy mocskos szürke cipzáros kabát, eh előre tiltakozik a mellkasom ez ellen a három cipzár csat nyomító vas szorongása ellen. Sapka, sál kötött holmik amíg még élt a nagyi sokat csinált. Egyujjas kesztyű, hogy végképp elveszítsem az összes koordinációs képességem. Neki indulok a sötét dermedt délutánnak. Hogy minek bolyongok céltalanul Stockholm kihalt kövein még annyi fogalmam sincs mint a leheletem előttem kavargó lila párájának.

Egyszerűen csak muszáj, hogy már végre valami más legyen, muszáj mert az életem egy ideje már csak kétségbeesett kormány rángatás, hogy elkerüljem a pszichiátriát. Olyan üresen bambulnak vissza a zsúfoltig rakott kirakatok, kaparom a havat csizmám kopott orrával és várom, hogy, belerúgjak mondjuk egy mesebeli palotába vagy valami ilyesmi. Random veszek egy balost, rúgok, hát nem palota de tábla, "garázsvasár alacsony árak bóvli holmik". Hm rámarkolok üres zsebemben a saját markomra, és magamba nevetve felteszem a kérdést 'ennyire olcsón mit adtok'?

Azért körül nézek mintha érdekelne is úgy ez az élet, a lét, nah a vásár. Szemem az egyik polc jobb sarkára téved és hangosan megdöbbenek vagy megdobbanok belül a szívem. Kipukkadó léggömb hangja van. Ott lóg felakasztva a világítóan piros Adidas kabát, hátulján a hatalmas nagy három csíkkal. Közelebb lépek címkéjet firtatva keresem, és de. Ott van benne a monogram. K.K

Hogy, hogyan? Ez az övé. És pont most az az elvetemült univerzum elém küldi a kabátot a rengeteg beszívott emlékkel, most amikor mindenre vágyok kivéve az emlékére. Ki is Kk? Barátnőm. hehe volt. Még pár napja. Valaki Múlt. Jéh de fura ezt kimondani valakire ilyen kevés idő elteltével. De nem hiányzik egy picit se hiányzok, a szeretve érzés igen, a közös setálások igen, a jövő a hit a remény az értelem. phu lehet mégis hiányzik.

Gyorsan ki innen el innen, vissza a száguldó kanyargó kövekre. Egyre erősödő zaj valami lassuló megáll. Felszállok a citromra. Ülőhelyet keresek de persze még ilyen kihalt napon is tele van az emberekkel. Legtöbb ember fülében fekete vagy fehér gombok, hogy elnyomják a zajt hangosabbat hallgatnak, és megnyugtatja őket a tudat, hogy ez az ő választásuk ezért valamivel jobb. Hogyne.

Kezem véletlen rácsúszik egy szoros férfi kézre a kapaszkodón, borzongva rántom el, de ő mintha észre se vette volna. Bámulva mered egy két sorral odébb álló ülésre, egy túlsúlyos köpcös 40 körüli ember az utasa, furcsának tálalom, hogy így felkeltette az érdeklődését emberünknek, nem az a megszokott szédítő tekintet vonzó fiatal hölgy. Döccenünk. Megállunk. A köpcös ember nem kapkod összehajtja újságját fejel lefelé.

Majd leszáll. Felpillantok a merengő emberünkre, aki változatlanul esküszöm, hogy pislogás nélkül ugyanúgy arra az ülésre szegezi tekintetét. Idegesít és unatkozok is szóval oldalba bököm a könyökömmel. Nem reagál. Megismétlem ezúttal már emberiesebben. Elkapja tekintetet és rám mered. 'HM??' Feszültség remeg a hangjában. Én pedig mint akit ezért fizetnének elkezdem kérdezősködni, hogy mégis mi különleges van abban a helyben amit ennyire kitartóan pasztáz a szemeivel. Csendesen maga elé mered majd megerednek a betűi. A végállomásig utazok hiszen úticélom nem lévén csak vágtatok a sárgán keresztül a városon. Válasza szakadozottból folyik át folyamatossá. Egy lányra vár, több napja akivel egyik útja folyamán többször is összeakadt a tekintetük. Nem értem. Ennyi? Miért olyan különleges ez a valaki? Mitől olyan fontos? Nem tudja megmagyarázni, de azt mondja érzi, ő nem egy olyan lány mint a többi, nem is ‘csak’ egy valaki más. Ő az, akit egész életében keresett, ő az igazi. Amikor ránézett nem csak egy kék izgató szempárt látott hanem a jövőjét, a boldogságát, mindenét. Nagy szavak, én pedig hitetlenkedve csóválom a fejem.Megremeg. ‘Piros pulcsi volt rajta, halványba átmenő kapucnival.’ Phu.

Honnan tudja, hogy még egyszer megismétlődik az a találkozás? Nem tudja, de reménykedik.Szinte már beteges kétségbeeséssel. Ostromolja magát kegyetlenül, amiért akkor ott, azon a délutánon nem ment oda, elvesztette.

Azóta minden áldott nap görcsösen várja, hogy meglássa még egyszer még egyszer a lányt azon az ülésen.

Döccenünk. Megállunk. Kezem izzadva tapad a jeges acél csőhöz, szemem parázslik és a mínuszokba melegem van. Leszállok. Már régen elvesztem és nem csak a zavartan kattogó fejemben, a város ismeretlen épületekkel merevedik fölém. Egy hosszú egyenes sétány, bal kanyar majd még egy bal és újra bal, csak sürgetően lépkedek a lábam után. Kimerülten leülök egy padkára és csak túrom magam előtt a piszkos havat. Mielőtt nagyon elmerülnék a cselekményemben, egy koromsötét árnyék tornyosul felettem. Összerezzenek, de csak egy egyetemista diák srác, barátságosan megszólít.

• Hát te?

• Csakúgy, csakúgy…. vagyok. - Bátortalanul csuklik szét a hangom.

• Zavarok? - Kérdezi olyan közvetlenséggel mintha már régről ismernénk egymást.

• Á nem, dehogy. -Mellém guggol zsebéből dohányt kaparászik elő, rágyújt, és csak hallgatunk. Megkínál, de udvariasan elutasítom, nem dohányzom. Megrántja a vállát. Nem kérdezek, kíváncsian néha rápillantok, de csak csöndben, halkan.

• Hm hol is kezdjem öcsi? - Töri meg a némaságot.

• Szar az élet kurva szar, ugyanazok a pörgő megfojtó hétköznapok, de hidd el nekem, nem volt ez mindig így, nemhát. Volt az a csaj, csakegy csaj azzal a hülye faszom frufrujával. - hehe keservesen maga elé nevet.

• Elbasztam, de te ígérd meg nekem tesó, hogy nem fogod, ne tedd, nem teheted

• Az egész az egyetemen kezdődött szkeptikus de naiv, más csávó voltam akkor, más srác. Aztán megismertem őt. - Nagyon hosszasan mesél és a maga primitív stílusában, de nagyon szépeket, az évekről, ahogyan beleszeretett abba a frufrus lányba, a romantikus pillanataikról.

• Valahogy teljes volt minden olyan nagyon teljes, egész. Nem hiányzott semmi, a legapróbb részletektől kezdve semmi, tökéletes volt. Aztán elbaszódtak a dolgok, ő cseszte el tudom, egyre kevesebb perc volt a ‘mi pillanatunk’ hullottak a darabok. Aztán jött egy másik faszi lelépett összetörte a szívem, kitépte, de nem csakhogy kitépte porba tiporta, széttaposta, apró mocskos darabokra szaggatta, leköpte és ott hagyta. De tesi hidd el annyira gecire hiányzik ez az érzés küzdöttem érte haldokoltam megszenvedtem, de éreztem. És ha mégegyszer átélhetném levágnám itt helyben előtted a fél karom csakhogy csakhogy mégegyszer tesó. Soha ne engedd el bárki is legyen az életedbe ne engedd el még mielőtt túl késő. Mert ilyen lányt csak egyet fogsz ismerni.

• Azóta már végig basztam a fél várost a lelkem darabjait kutatva, de soha nem találtam belőle semmit, mert az bizony valahol nála maradt, egészen. 

• És volt az a kötött piros pulóvere. -Hangosan felnevet.

• Istenem de imádta, volt, hogy még nyáron is abba járt. Hülye akkora hülye tudott lenni néha. De tesó most nagyon erősködök, nem számít mennyire bánt téged valaki nem számít hányszor öl meg hányszor bőgsz miatta éjjelente. Ha valaki fontos számodra azt ragadd meg fogd jó erősen kapaszkodj belé, és kurvára ne engedd el soha. Vágod öcsi, SOHA. - Eltűnődik, majd ugyanúgy, ahogy érkezett feláll feltűri a bokáján a szakadt feszes farmert és tovább sétál a kongó ürességbe.

Jó társaság vagyok, állapítom meg büszkén magamról. Mennyi idegen és mindegyik cipel a hátán egy tonnányi terhet a múltat a jelent és a szerencsésebbek a jövőt is.

Én is feltornászom magamat a padkáról, és próbálok haza jutni haza. Villogó forgalmi lámpák sokasága, amit egyensúlyoznak a parki lámpák sárga fényei,  labirintus sugárutak, ami keresztül kasul vezet mindenfelé csak pont arra nem amerre kéne. Nem érzékelem az időt a hidegtől már kezdek szédülni elmúlt a izzó izzadás érzés, csak a nedves ruháim tapadnak a bőrömhöz, és olyan gondolatok kergetőznek a fejemben, hogy vajon mikor áll be egy fagyott embernél a hullamerevség? Hisz az már akkor is merev mikor még ver az a szíve.

Utolsó hét a nyaralásból és megint megint minden kezdődik elölről. Utálom ahogy, az este hat óra egyre szürkébb lesz és az éjszakák egyre hidegebbek. Utálom ezt a visszarázkódást, ahogy megint kimosott aggyal mint egy élőhalott nap mint nap veszem fel a 20 kilós citromkék táskámat amin kézírásos betűtípussal ott virít Brazília jelmondata ordem e progresso (Rend és haladás). Szeptembertől az én jelmondatom is. Brr.. 

Pedig, de ott maradnék még a nyárban, abban az 1 hétben. Júliusi forróság a Balaton parton mert ugye kinek mit intézett a kormánya én nem az a fajta srác vagyok aki görögbe, olaszba horvátba vagy akár thaiföldre kimehetne. De sohshem irigykedtem. Ott azon a héten találkoztam veleh. És annyira kurvára fáj, hogy tudom tudom, hogy soha többet nem fogom látni a balatontól ázott szőke haját a lebarnult arcon gyengéden végigfutó szende mosolyát és azt a buta rózsaszín szandálját ami olyan kislányossá tette a maga nőiességében. Ő sohshem úgy tekintet rám mint a többiek mint az osztály mint az iskola. Nem volt múltunk sem jövőnk, csak jelenünk. Nem tudta, hogy én vagyok az emberek szemében a furcsa gyerek a furcsa ingeiben az elnyűtt kalapjában. Ő csak engem látott egy rákszínűre leégett nyurga srácot akinek vörös haja folyton ziháltan hullott a szemébe. Az az egy hét Július közepén a Balaton, a Nyár, Én és egy Szőke idegen.

Idegen, mert lényegében az, de mégis úgy érzem, hogy nincs senki ezen a földön aki nála jobban ismerne.
Találkozunk jövő nyáron... Van ennél fájdalmasabb mondat? Ott van benne minden az a rengeteg bizonytalanság ott remeg a szavak között, és tudom valahol legbelül a realizmus szaga facsarja szívemet, hogy soha soha többet nem találkozunk. Visszamegy az életébe nem tudom milyen lehet, de sokszor elképzeltem már ki lehet az iskolában az unalmas hétköznapokban, a népszerű lány aki körül mindenki nevet és mosolyog akiről sugdolóznak az alsóbb évesek és akiért versenyeznek a többiek.
De engem vár már a szeptember és a levehetetlen furcsa srác zubbony.

1999.08.22 

Egy gimis (nem is olyan furcsa) srác

Alacsony boltíves kiskapu vibrál a pesti éjszakában, felette a hely árulkodó neve: ’Másnap’. Belépve a fortyogó vízipipák hangja hallatszódik egyenletesen eloszolva a recés férfi zajjal . Alkoholmentes övezet, az ember szinte hiányolja a törött üvegdarabokat és az alkohol bűzét valamint az üvöltöző részegeket. Mert nem, ez nem ilyen hely, ez itt a másnap. Az emberek suttogva beszélnek és a rádióból vagy az is lehet hogy egy gramofonból, bűvölő arab zene szól.

Megszakítva ezt a csendképet a tutti-frutti bugyborékoló füstjéből egy bozontos barna haj emelkedik föl. Tulajdonosa egy nyurga magas fiatalember, bár ha egy kicsit más megvilágításból nézzük, lehet hogy negyven plusznak saccolnánk. Érdekes szürke, első ránézésre közönyös szeme alatt, álmatlanságról árulkodó árnyékok tanyáznak, haját ami bele-bele hullik az arcába ideges mozdulatokkal söpri félre, és az ember nem tudja megmagyarázni miért, de minél tovább nézi ezt a srácot, annál nyugtalanabb lesz. Valahogy ragályosan árasztja a pattanásig feszülő idegek magas sikítását.

Tétova léptekkel hagyja el az épületet és ahogy a város macskakövei visszhangot kopognak a cipőjével, vállán az apró elkopott fekete bőrtáska ki-ki nyílik, belátást engedélyezve tartalmára. Sárga jegyzet papírok tömege, gyűröttek, és gyűröttebbek. Az összes tele van firkálva kék tintával. Novella, vers, vagy közgáz jegyzet? Felismerhetetlen íráskép. 

Lassan a Dunapartján találjuk magunkat, főszereplőnk lehajol és csíkos zoknijából, vagy a cipőjéből, sodort cigarettát vesz elő. Elszerencsétlenkedik a gyufával egy ideig, de csak rágyújt. Egy kicsit turkál a táskában és írni kezd. Írni akarna. Nem tud. Leírja az első betűt ’SZ’  de keze megáll begörcsöl nem tudja tovább folytatni. Olyan folytot dühvel markolja tollját, hogy egy csendes kis szakadással megadja magát a papír, és az első betű mögött már csak egy lyuk tátog.

Az éjszaka egyre sötétebb és kiszámíthatatlanabb, már a hold se látszik a víztükrében.

Egy árnyék jelenik meg nem messze, ülő emberünktől,  majd szép lassan közeledik felé egészen addig, amíg kettőjük árnya egybe nem olvad egy fekete masszává. Karcsú női kéz, beletúr abba a kócos szeleburdi barna frizurába.

Szőke haj, hosszú kecsesen ívelődő combok, kissé oroszos arcvonások és metszően kék szem. Ő Léna. Neki saját törtétenete van, amit talán majd máskor.

Léna szorosan mellé ül, egyik lábát felhúzza magához, másikkal pedig rugdosni kezdi azt a már említett csíkos zoknit. Úgy tűnik ez a lány az egyetlen ember aki fel tudja vidítani őt. Nem sokszor szokott mosolyogni, legalábbis egy jóideje már biztosan nem, de most mintha a szél egy apró árnyként megrángatta volna  felfelé a szájaszélét. Boldognak tűnik még ha csak egy pillanatra is. Hagyja. Nem ellenkezik.  Lassan megmozdítja ujjait, araszol velük mint egy féreg, és rámarkol erősen, kétségbeesetten a lány csuklójára. Kapaszkodik belé, mint aki fél hogy lezuhan valahová, valamilyen nagyon nagy mélységbe. Mikor látja hogy a lány nem mozdul, nem tűnik el, megnyugszik. A szemébe nem mer nézni inkább csak simogatja a nagyujjával, azt a puha kézfejet. Lassan oldalra dől, és csak dől és dől, amíg a feje nem ütközik a vállával. Egy hosszút kivár és lopva levegőt vesz, majd megint, még egyet, még egyet, még egyet. Pánikos rohamhoz hasonlít, még egyet, még egyet, egyre gyorsabban, már sípol a tüdeje, majd felszakad belőle. Sír. Inkább zokog, de hang nem jön ki a torkán, csak a teste rángatózik, félelmetes látvány.

Másnap reggel a műszakjából hazafelé tartó éjjeliőr talál rá. Mentőt hív, akik pár percen belül, megállapítják, halott. Erővel fejtik ki dermedt kezéből a papiruszt, amin csak ez az egy szó áll:

 Szalmonella

Az őr csikorgó kimért léptekkel hagyja ott a Duna partot, egy picit felzaklatta látszik rajta, az apró kis esemény. Valamit dörmög a bajusza alatt, majd babonásan köp egyet, és cigarettát sodor.

Ferdén süti meg a nap a délceg Badalony oldalát szinte csak kacérkodik, hisz tudja, hogy nem jött még el az ő ideje. Ilyenkor reggel még könnyen alulmaradna a hideg hegytető havas ormaimmal szemben ezért csak incselkedik vele és várja hogy a kisvölgyi kápolna delet üssön. Ha tehetném én is szívesen kelnék a déli harangszóra, de az élet nem szeret túlsok teret adni az embereknek. Meg amúgyis sosem szerettem olyankor aludni amikor szabadnapom volt, márpedig ez a mai nap egy ilyen alkalom. Nincs semmi dolgom az égvilágon, így megtehetem, hogy csak az ablakból bámulom a meleg-hideg az ég és föld dulakodását. Élek is a lehetőséggel, előveszem féltve őrzött egykor narancssárga most már az időfogától barnára kopott kis noteszem, kiterítem teljes egészében apró gesztenyémre majd hagyom hogy dolgozzon bennem a művész és papírra vesse a harcot, a háborút, a gyenge eszmecserét, és az erotikus csókot ami pont a szemem előtt zajlik le. Sok minden fellelhető már ebben a könyvben, próbálkoztam karcfestéssel, versekkel és még mesékkel is de kotta is van benne pár érdekes dallammal amiket talán rajtam kívül nem is tudna más értelmezni. Persze nem is tud senki emberfia arról, hogy egyáltalán létezik ez a kisbőrdarabba csomagolt papírhalmaz. Talán szégyenlem, talán csak tudom, hogy úgyse értené meg senki. Meghát magamnak alkotok, és amikor egy-egy alkotás jól sikerül mosolygok belül  büszkén, mintha nem is én írtam volna. Hamar elrepül az idő, hamar megszólal az a harangszó és már délután kettő lett. Becsönget édesapám, vele lakok együtt, én vagyok az egyetlen gyermeke. Anya már régen elment.  Apa afféle öregembernek néz ki, mint bárki más a faluból, de mindenki tudja a történetét és egyfajta tisztelet burok veszi körül. Az asszonyok szeretnek össze súgni a háta mögött és már egészen elmebeteg pletykákat is hallottam vissza, de ő nem törődik vele. Hosszú ősz haját érdekes kontyba hordja, állkapcsa jellegzetes erőt és határozottságot sugall. Csupán homlokán az a pár kis apró ránc árulja el, hogy járt felette sötét ború is valamikor.

Szeretem az édesapámat, úgy ahogy egy gyermeknek kell, és én is csodálom néha amikor elnézem könnyed lépteit, még mindig erős karját és a munkától kérgesedett tenyerét.

Ez alkalommal vele van az ikerpár, mindenki csak így hívja őket, az ikrek. Ákoska és Anita. Down-szindrómások, de lehetetlen nem szeretni őket. Édesapám karolta a szárnya alá őket, és már egy ideje velünk együtt élnek. Hosszú és döcögős út volt az ő történetük is, de eredménnyel koronáztatott meg, sikerült egy olyan családot találnunk akiknél végre otthonra lelhetnek. A mai nap a búcsú napja is egyben. Hamarosan útra is kelünk és irány a hegy, a hegyről már beszéltem, kis városkánk legnagyobb ékessége, azonban minden ház az alatta elterülő völgyben csoportosul, (hiszen járművel járhatatlan a felfelé vezető út) egyet kivéve. A hegyi rendelőt. Egy jóravaló már javában a kort taposó doktor vezeti, és arról ismert, hogy bármilyen szegény nyomorúságos ember oda betéved hozzá, mindenfajta firtató kérdés nélkül ellátja, és fizetségül pedig egy hálálkodó köszönettel is beéri. Adományokból tartja fent magát és a mennyország apró darabját itt a földi pokol közepén. Apám is minden hónapban ellátogat ide és mivel neki is nemes szíve van sosem jön üreskézzel. Ezúttal is szívesen fogadnak minket, a doki és ő. Hm nem is tudom hogy tudnám bemutatni ki is az az ő. A legjobb talán az lenne ha nevén nevezném Mejsi-t. Német eredetű a neve legalábbis ő ezt mondja, bár rajta kívül még soha senki nem hallott erről a névről, de olyan határozottan mutatkozik be mindig, hogy az ember kételkedni sem mer. Nem is tudom mikor láttuk egymást először, még régen, azóta egyfajta barátság van köztünk. Lehet csak én érzem így, de egyfajta szikrázó üresség a mi kapcsolatunk és bármikor hatalmas bummá válhat. Beljebb tessékelnek minket és meginvitálnak egy forró csésze kávéra, majd édesapám hamarosan elköszön és a gondomra bízza az ikreket. A  gyerekek itt fognak aludni egy éjszakára amíg értük nem jön a család, könnyebb így mindenkinek. Mejsi bekíséri őket az épület ház részébe, majd gyors visszasiet. Új beteg érkezik, még valaki kérne szívességet. A sor hosszú, a segítőkéz pedig csak négy. Tesz-vesz sürgölődik határozottan irányít. Van ebben a lányban valami elbűvölő, ahogyan lágy hangjára kemény makacs testek puhulnak meg, ahogy a morcos összevont szemöldökök kisimulnak és ahogy a törékenység itt a hegyi medvék között erőt és tiszteletet parancsol. Én addig leülök az ikrekkel szemben egy apró szedett-vedett, zöld kanapéra.  Rajzolnak. Ökölre fogják a rózsaszín, sárga és különböző színű zsírkrétákat és amorf ügyetlen mozdulattal de életet varázsolnak a lapokra. Egymással versenyeznek, majd Ákoska felkiállt és diadalmasan lobogtatja kezében a művét. Torz arcára mosoly ül és szeme csillog.  Hosszan elnézem őket, nem vesznek észre.

Boldog vagyok. Mejsi néz be az ajtón, egy pillanatra eltűnik majd visszaperdül hozzám, rám néz és megkérdezi – Hát akkor indulunk? -Félig elengedem a fülem mellett a kérdést és ábrándos szemekkel nézek rá. Egy teljesen másik ember mint amilyen pár perccel ezelőtt volt. Én csak annyit tudok rá mondani ’szépségkirálynő’. Bár beismerem imádtam azt a kisverejték cseppet az arcán a szép ívelésű szemöldöke fölött, s a kócos haját ami most mint fekete selyem hullámlik le a válláról. Csípőre teszi a kezét és kérdően megáll előttem majd sóhajt egyet, és leül mellém a kicsinyke békazöldre. - Maradjunk még -válaszolom neki egy aprócska késéssel. Nem tudom mi van velem de valami furcsa mámor ül a lelkemen, elbóbiskolok megint. Egy Elvis számnak a ritmusa lüktet monoton a fejemben s Újra ő ébreszt fel révülésemből. – Azt ugye tudod, hogy nem tudok csendben maradni? – Gúnyos a hangsúlya. Kinevetem, majd hallgatom ahogy elmeséli mi történt vele azóta amióta legutóbb láttam. Mesél a betegekről, mesél a dokiról, és mesél arról mikor volt boldog mikor sírt mi bántja és mi az ami megmosolyogtatja.

-Most például, elfáradtam -Fejezi be. -Barátoknak szabad ilyet? – kérdezi és elfojt egy apró mosolyt majd lejjebb csúszik és fejét a vállamra hajtja. Finom illata van a hajának, friss parfüm és az a gyengéd női izzadtság keveréke. Csiklandozza az arcom egy szeleburdin elálló fekete hajszáll, de jó érzés.  Egy picit azt is elfelejtem most, hogy hogyan kell normálisan lélegezni pedig semmi más dolgom nem lenne. Kiélvezhetem a pillanatot de vége lesz majd eltelik ez a nap is mint az összes többi és soha többet nem látom Sükét és Bókát. Én csak így szólítottam kedves viccelődéssel az ikreket.

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -           -

Mostanában nem ismerek magamra egy picit a felhők felett járok két lépéssel, nagyon könnyűek lett a napok én pedig rosszabb lettem mint egy szórakozott professzor. Amikor ébren vagyok a gondolataimat kergetem, ha elfáradok az eredménytelen hajszába megpihenek és az álom pihepuha földjén járom tovább boldog boldogtalan de mindenképpen oknélküli táncom. A barnára kopott könyvecském már rég pótolnom kellett egy hópihényi fehér folt annyi üres hely nem maradt benne.  Álmodozni is szoktam és meséket fonni titkon csendben magamban, és a legrosszabb mellékhatásom, hogy sokszor már, már el is hiszem hogy megtörténhetnek.  „I will never leave you heaven knows i won’t”

Ahj már megint egy Elvis szám mászott bele a fejembe le kéne állnom igen tudom, már senki nem hallgat ilyeneket de nem tudom befejezni egyszerűen nem, sajnálom.

Egy fél hét telt el és mivel itt van a nyár látogatásomat teszem  egy jó hangulatú nagyobb baráti társaságú összejövetelre. Gondolkoztam és kivételesen rögtön cselekszem is. Idegen ház, nagyon hosszú kórháziasan fehérre meszelt folyosó. Gyors végig sietek rajta és megyek a hang, a nevetés, az üveg koccanás irányába. Pár idegen arc akiket soha nem láttam még ezelőtt, de szemem barátságosan nyugszik meg azért akadnak ilyen-amolyan ismerősök. Van egy nagy terasz kényelmes horgász székek körülötte és a fa borítású tetőn pedig narancssárga töklámpások ringatóznak. Egész hangulatos fényben úszik így a táj aminek a széle tovatűnik a sötétségben. Bekell számolnom egy kisebb nagyobb rossz szokásomról; gyengéd és szoros kapcsolatot ápolok az úgynevezett alkohollal, szeretem a hatását szeretek inni amikor menekülni akarok a világból, és szeretek inni amikor boldog vagyok, hogy érezzem élek is. Körém gyűlnek a karton barátaim, és egy pár ócska poén elsütése után nagy komolyan belekezdünk a kihívásba. Egymással versenyt iszunk úgy ahogy szokták a meggondolatlan és ostoba naiv huszonévesek.

Van azonban egy csúnya hatása is ennek az édes nedűnek. Az ilyen nagyon mély elfojtott érzéseket onnan legbelülről kiűzi. Mejsi is itt van.  Nem is én hívtam el, de tudtam hogy itt lesz hisz megbeszéltük.  Amíg a nap fent van kerüljük egymást vagy csak valahogy nem sodródunk össze. Ő próbálkozik. sokszor csörög a telefonom hogy merre vagyok mert ő csak úgy oda jönne. Nem zavarná a baráti társaságom, hogy nem ismeri őket. De én lerázom többször is hülye  indokokkal, félek talán magamtól és a bennem működő szesz hatásától, sose voltam ostoba gyerek tisztában vagyok vele hova vezethetne ez az egész, és nem akarom.  Kezd sötétedni, minden egyre hiányosabb, a mondatokból már egész szavak esnek ki a nevetés is szakadozik a világ meg inkább nem is nézek a távolba mert biztos vagyok abban hogy magába szippantana és soha nem engedne. Rezeg a telefonom felveszem, Mejsi kitartó hiszen ő ilyen. Egy erős független nő ahogy ő szokta mondani. Közlöm vele merre vagyok és érzem hogy  már teljesen elvesztem a józan irányító képességemet kérem, hogy jöjjön ide. Nagyon akarom hogy most itt legyen, félni kezdek az emberektől, mindenkiben azt ő hangját hallom de nem nem, képzelődők. Ahh utálom. Soha többet nem iszok. Szörnyű.  Messze elkeveredünk, már csak képkockák villannak fel előttem. Zöld fű, nedves. Talán már reggel van és a harmattól, talán csak valaki eddig bírta és emberi gyomorsavban mászkálok. Majd megint a kórházi folyosó már ezt is gyűlölőm. A következő képkocka, hogy egy ismerős lánnyal kavarok. Emeletes ágy. Jéghideg mellek. Tűzforró kezek. Kezdetben nem akar,  egy picit meg is sértődők. Azt mondja hogy nem ne értsem félre, semmi személyes csak én már Mejsi-é vagyok. Nagyon tagadom és amennyire jelenlegi állapotom engedi próbálok érvelni három szót sikerül is csiszolnom: Barátok, Vagyunk,  Hazugság.

Nem számít, hogy  ki is ez a lány , honnan is ismerem, élvezem hogy az ölembe ül, hogy ujjaival belesimít a hajamba és valamit kérdez valamiről hevesen beszél . Nem válaszolok, nem is értek egy szót sem csak látom, hogy tátog. Csendben végig hallgatom majd közel húzom magamhoz és hagyom hogy a nyelveink egymásba gabalyodjanak. Furcsa érzésem van, nyitva marad a szemem, és csak bámulom a mögöttünk lévő sárgás fal festékhibáit, majd észreveszek egy undoritóan nagyra nőt pókot, és elgondolkozok, hogy vajon milyen lehet az élete, vajon meddig fog tartani, mikor fogja valaki egy könnyed csukló mozdulattal agyonnyomni és ő tisztában van erről? Ő tud szeretni? Ő is szokott hibázni? és berúgni? És hiányolni valakit? Valakit nagyon? Mondjuk egy póklányt? Olyan mintha a csók lenne a melléktevékenység, a környezet. Mejsi jelenik meg közvetlen a keresztespók alatt az ajtóban, benyit a baráti kis körünk közepébe, majd észrevesz a sarokban engem és az alkalmas leányzót. Megfagyok, elkezdek prüszkölni mint aki félrenyelt Semmi extra egy pillanat alatt felméri  a helyzetet és végig néz rajtam tetőtől talpig. Azzal a tekintettel amitől mindig megborzongok amikor csak magam elé képzelem. Majd sarkon fordul és egy szép határozott mozdulattal bevágja maga mögött az ajtót. Mintha elvágták volna a hangszálakat abban a szobában. Pár perces néma csend mindenki rám néz. Valahogy úgy tűnik mintha mindenki a szívembe látna mintha mindenki józan lenne minta mindenki….. kivéve engem. Gyorsan utána sietek. Késő van már körömsötét. Eltűnt. Nem találom. Keresem. Elesek. Felállok. Egy kicsit szédülök. Nagyon.

De közben éget belülről egy érzés vagy csak a szervezetem próbál jelezni hogy a tequilának magasabb volt az alkohol tartalma mint ahogy számoltam vele. Forog a világ a tűz amit valaki valamiért gyújtott. Elsietett egy sráccal, valamilyen városi barátjával valamerre. Sétálni. Sok az az inger lehetetlen feladat saját magamnak megfogalmazni mit érzek mit is akarok. Belecsöppenek egy nagyobb körű beszélgetésbe, mindenki kezében üveges sör csörömpölnek brr, de fáj a hangja. Mindenki arcán szélesen szétfolyik a mosoly és nevetnek zajosan, néha nyúlnak mint a rágógumi máskor csak bökdösnek a hosszú kemény ujjaikkal és pár ocsmány röhögés között susorognak a fülembe. Idegesítenek. Legyek. Válaszolok is bár a nyelvem látványos sztrájkba fog és úgy ragaszkodik, hogy hozzátapadjon az alsó szájpadlásomhoz, hogy kész művészet mozgatni. De művész vagyok. Művész.

Hirtelen mindenkit érdekelni kezd a történetem én meg csak azt érzem ahogy a fekete kétségbeesés csúszik fel a torkomon majd már a szájam is tele van vele és habzik, én pedig fuldokolok az érdeklődő nedves tekintetek viharában. 

Most utál tudom hogy utál, de én nem akarok. Hogy utaljon én nem. Akarok. De miért ment el? Visszafog jönni?  Valaha….

Visszavedlek egy kisgyerek bőrébe nem is nehéz, sőt jól esik. Nem érdekel már a felelősség, a nehéz munkával kialakított kép magamról. És neem hazudok egyetlen egy csak egy személy érdekel.

Elmenekülök a tűz mellől, el a barbároktól kik körül táncolják. Lefekszem a nedves zöld fűre. Nem vagyok egy gyenge ember, de most sírok. Először csak szakadozva törik elő belőlem, majd szépen lassan kimossa az utat a só a könny, a lúg, a sav, és már ömlik a szememből.   Nem találok megnyugvást sehol nincs megoldás senkinél, az egész világ üldöz és rettegek, hogy egyedül maradok a félelmetes álarcok között rettegek az utált a szerepektől a színház a világtól. Eltörik és homályosodik minden. Félálomba bőgőm magam, ilyen gyengének és erőtlennek még sosem éreztem a saját testemet.

Majd egy vékony lányos női hang nyitja ki a könnytől, és sótól összeragadt szemeimet.

-Péter -halkan suttogja- Itt vagyok, kerestél…

Halálomon vagyok, képzelődők, hallucinálok. Nem tudok halható választ adni, így csak végkimerülten visszacsukom a szemem. Vissza a sötétbe az örökké tartó zuhanásba, zuhanás zuhanás és nincs padló nincs megállás, zuhanás, szeretem.

Mejsii mellett ébredek fel az eszméletlenségemből. És érzem hogy már nem zuhanok. A fejére fordult világkép visszaáll vízszintesbe, a robogó gyors vonat megáll és nem imbolyog tovább a talaj. Szilárd, kemény és vizes. Fekszünk egymás mellett, talán tényleg valós. Kezemmel végig simítok hosszú fehér lábán. Megremegek. Hideg, mint egy halott. Nagyon mélyet szippantok a sűrű fekete hajának illatából. Érzem hogy újra verni kezd szívem és újra oxigén jut az agyamba. Felém fordul és félénken elmosolyodik, mint aki nem biztos abban, hogy milyen érzelmekkel fogadom jelenlétét. -Jössz utánam? -szinte alig hallom inkább csak leolvasom a szájáról a kérdést. Veszek egy nagyon mély levegőt, érezzem a tüdőm, megbizonyosodjak hogy ez már az éjszaka, nem a feketelyuk, és ezúttal már határozottan bólintok. Nem vagyok biztos magamban, hogy valóban fel is tudok majd állni, de a testem nem hagy cserben. Így felállva még rosszabb  a hideg, maróan arcomba fúj a szél, de nem nagyon érzékelem, csak a bőröm lesz libabőrős, bár lehet nem is az éjszakától. Alig sétálunk pár métert, de látja hogy erőtlen vagyok. Ahogy rávall csak rám néz majd mellém lép és gyengéden megfogja a kezemet. Tartja mintha a feladata lenne. Lerogyunk távolabb a többiektől, csak ketten, és egy farakáshoz dőlünk. Recés érintése van a tölgyfakérgeknek, végig húzom rajtuk a tenyerem. Csend uralja a környéket úgy 20 kilométeres körzetben csak a tücskök ciripelnek fel néha, de még ők is csak erőtlen bizonytalan hangon mintha szégyenlék megtörni azt a nagy homályt amit az éj varázsolt maga köré. Majd mintha én is csak egy lennék a kis apró rovarok közül, megszólalok.

- Hát sziah Mejsiih

- Sziah - Nem látom, de hallom ahogy belemosolyog ebbe a kis szóba.

- Most nagyon lenézel engem? Tudod én sírtam most sokat, sírtam pedig azt hittem nem is tudok már tényleg nem tudok de mégis. Mejsii nagyon rossz volt. Sohasem akarok többé ilyet, Mejsii, ugye nem fogsz kinevetni de nekem.. de nekem te annyira hiányoztál, és Mejsii én annyira sajnálom.

– Megcsuklik a hangom – Én annyira nem akarlak bántani téged. Mejsii, hogyha még egyszer elmész tőlem, én azt nem akarom én azt nem fogom tényleg nem fogom túlélni… - Nem érzek már semmit sem veszíthetőnek, hiszen ráébredek arra, hogyha nem mondhatom el neki azt amit érzek akkor nem akarok már tovább tengődni ebbe a színdarabban. Felemelem a kezem és kitapogatom a fűben azt a puha fehér kezét. köré fonom ujjaimat, nem tiltakozik. Szépen lassan megadja magát ráhajtja a mellkasomra a fejét és kérdően felnéz a szemembe. Mint aki várja a választ tőlem, hogy na és most mi lesz?. Sosem fogom elfelejteni ezt a tekintetet. Olyan zöld szeme van és annyi báj és vágyakozás keveredik benne a kék hideg de féltő szeretettel. Sosem éreztem magam annyira jó embernek annyira fontosnak mint most amikor belenézek azokba a szemekbe. Kibújtatom a kezemet az ujjai közül, és átkarolom, olyan szorosan húzom magamhoz, amennyire már emberileg nem is lehetséges. És itt ekkor már tudatosul bennem, hogy én ezt a lányt soha, de soha nem fogom elengedni.

Egy pillanatra a csillagok is meghatódottabban pislákolnak és szemükkel intenek nekem, hogy itt vannak tanúnak, megjegyezték. És a csillagok sosem felejtenek. Sosem.

-Szeretlek. – Nem hiszem el, hogy ezt a szót én mondom ki de hallom és érzem ahogy kihullik szinte a lehelettel az ajkaim közül. Válaszként csak a szél kezd el fújni egy kicsit erősebben. Majd lehet hogy csak hallucinálok, de tisztán értem ahogy valahonnan a gyorsan le-föl emelkedő mellkasom felől felszáll egy nagyon törékeny nagyon félénk válasz.

- Én is Péter. -Az addig nagyon szaporán dobogó szívem érzem ahogy lassul és lassul le majd elönti valami olyanféle boldog forróság amiről eddig csak a legromantikusabb versekben olvastam. Nem merek ránézni, félek attól, hogy elillan karjaim közül, félek, hogy hirtelen felébredek, de nem. Hiába várom nem történik egyik sem. Végig pásztázom gyengéden ujjaimmal az arcát, tisztán kiveszem a körvonalait, és érzem, hogy az ő arca is forró mintha lángra akarna gyúlni. Pedig sötét van, milyen sötét. Valóságosnak tűnik, rá merek végre nézni. Lesüti a tekintetét, hiszen sosem bírta állni az enyémet. Én meg csak nézem bámulom és nem tudom nevessek-e vagy kezdjek bele inkább egy újabb sírásba ezúttal viszont örömtelibe, de mivel egyiket sem találom helyénvalónak  inkább csak próbálom simogatni azt az arcot a szájat azt a testet azzal ahogy nézek rá. Nem bírja sokáig és zavartan suttogja

- Mi az Péter? – nem válaszolok, csak elmosolyodok.

Nem tudom hogy mennyi ideig tart ez az idilli állapot, de pár óra elteltével fel kell kelnünk,  bár már tisztában vagyunk azzal, hogy aludni úgyse tudnánk, mellesleg már a pirkadat is felüti a fejét az égbolton. Lassan elindulunk az épület felé, a járásom ezúttal ha lehet még bizonytalanabb, viszont most már az övé sem az a határozott erőt sugárzó kecses Mejsii-é olyan érzés mintha felhőkön járnék amik besüppednek a lépéseink alatt. Elnyel, mindegy mi a feketeség vagy a rózsaszín felhők, de elnyel el kell nyelnie biztos vagyok benne. Sokszor megállunk olyankor mindig egymásra nézünk de megszólalni egyikünk sem tud és nem is kell. Az épület ablakaiban sem imbolyognak már a tökfények megállunk a bejárat előtt kísérties ahogy tornyosul felettünk a háztető árnya. Hiába vagyok a hideg logikus gondolkozásban lekorlátozva tudom, hogy ekkor nyálazza be óvatosan már vagy hatodjára az ajkait. De nem, nem merem. Ez most teljesen más ezt most nem olyan ez most komolyabb mint bármi amit eddig megtettem. Tudom, hogy ez végleges elköteleződést jelentene ez végleges lépést felé. Tudom, hogy ezt nem tudnám már kimagyarázni másnap reggel. Tudom, hogy végképp elveszíthetem. Elköszönök tőle egy jóéjt-tel,  ő is visszamondja, de nem mozdul. Csak néz rám, majd amint találkozik a szemünk a földre süti le a tekintetét. Nem láttam még soha ilyennek, kislányos zavar lesz úrrá az egész testén, de nem menekül el. Marad. Közelebb lépek hozzá, felnéz rám.

-Mennünk kell már mindjárt felébrednek az emberek. Mejsii lehet ebből még több is folytattam gyengéden, de majd máskor. Majd lehet hogy lesz folytatás. – Abbahagyom, megint lenéz a földre, de nem válaszol semmit, csak állunk itt egymással szemben megtöri a csendet és halkan suttogja.

- Én innen nem mozdulok egy tapodtat sem addig…. -Nem várom meg amíg befejezi, talán nem is akarta. Egy apró mozdulattal félre simítom a haját a szeméből, s egy meleg csókot lehelek az ajkaira. Vége lett, vége lett mindennek. Megölel majd egy félmosollyal hátranéz még és libegve eltávozik.

Valahogyan befekszek a teraszra, egy vékony zöld vászon van fölé feszítve az eső elől, de átlátok a szöveten és megrökönyödve bámulom a csillagos égboltot a tejúttal. Zakatol az agyam nem túlzás hogyha azt mondom hallom a hangját is.

Megcsókoltam pár perccel ezelőtt a legjobb barátomat, a lányt aki már évek óta a legfontosabb ember az életembe, azt a lányt aki elérhetetlen volt, akit eltiltottam magamtól, az egyetlen embert akit nem szabadott elvesztenem, és lehet, hogy most láttam utoljára. De ugyanakkor olyan zsibbadt boldogság érzés ül rá a szívemre. Legszívesebb felkiáltanék, hogy láttátok? Ugye láttátok csillagok akik soha nem feledtek, ugye? Na cseppet sem féljetek ezt én sem fogom. Soha, sohasem. Olyan leszek min ti.  CSILLAGOOK.

Csippan a telefonom felkapom, ő írt.

- „Péter holnap nem tudom hogy kell viselkedni”

-„Mejsii énsem, maradjunk annyiban hogy ugyanúgy aztán majd beszélünk”

- „igen”

-„de azt szeretnem h tudd h egyetlen pillanatot sem bántam meg”

-„hat ha arra gondolok h eros fuggetlen no akkor én de hahaa”

-„auh”

-„amugymeg nem”

-„jo aludj szeretlek, lehet ez meg tobb is”

- *szivecske*

Megöl az álom nem bírom tovább, még egy perc ébrenlét és leáll a szívem. Telefonom, fejem mellett. Nem látom a többit amit ír már csak holnap reggel.