Az élet naplója

Közélet
Mersinho•  2023. január 15. 19:54

Nem is olyan bolond ő

Megszólal az ébresztő, reggel 5 óra. Utálom a hangját, nem csörög nem zörög hanem zenél valami idegesítő dallamot. Valaki lever valamit a konyhában összetörik majd hangosan feljajdul.  Öcsim lesz az. Megpróbálom kinyitni a szemeim és úgy teszek mintha nem lennék rá képes . Betegség vagy nem tudom, de megkönnyebbültebben dőlök vissza a párnára.. megvakultam ...  nem kell felébredni. Pár percig elringatom magam ebben a hazugságban de aztán felnővök a feladathoz, és szép határozottan felkelek az ágyból. 4 dolgot kell elvégeznem már megjegyeztem. Első és legfontosabb a hajwax. Második pontként előkotorászom az éjjeli szekrény keskeny fiókjából a fésűm. Utána gyors rápillantok a karfára és felkapkodom a kikészített ruhákat; cipő kabát mindent egyszerre.  Feloldom a telefonom kijelzőjét még maradt 5 percem. Elég lesz. Nem most csinálom először, ösztönszerűen pakolom be a különböző tantárgyi könyveket táskámba, majd még a tevékenység közben kiszaladok a konyhába és a lehető legegyszerűbb de legfinomabb szendvicset összedobom. Egyik fele mehet a szájamba másik fele zsupsz be a háti első zsebébe. Édesapám már a kocsiban vár és készen áll, hogy teljesítse a lehetetlent mert megint pár perc késésben vagyunk. Én nem tudom hogyan, de mindig megcsinálja. Amikor kiesünk a gépjárműből az autóbusz pont akkor siklik be kecsesen a megállóba. Ezúttal azonban rendkívüli módon előbb odaértünk célállomásunkhoz és nem kellet azt a pár méteres sprintet lefutnunk. Kellemes volt nem hazudok, csinálhatnánk mindig így.  Végig nézek az öltözetemen  és megállapítom, hogy ezúttal is jó ízléssel állítottam össze még tegnap. Fekete szolid kabát, alatta márkás piros pulóverrel, a nadrág szintén sötét fekete azonban van rajta két helyen is egy kis vérpiros szakadás, tökéletesen megy a pulcsihoz. A cipő pedig a szokásos, fehér, nagyon megosztó darab, de én imádom pont ezért mert nem hétköznapi, a tetején annál is ott virít a márka betűjele pirosan. Pont passzol, és ez a kicsi piros szín összeköti az egész outfittet. Miután végig csodálkoztam a ruhaimon, megpróbálom elmondani, hogyan is telnek a napjaim. Egész pontosan a napom. Nem, nem bolondultam meg, én  mindennap hétfőn ébredek. 2021. január. 11.-én hétfőn. Nem emlékszem, hogy mi történt az ezelőtti hétvégén, vagy, hogy miért kerültem egy időhurokba. Már mindent megpróbáltam, de az emberek ha elmondom nekik milyen helyzetben is vagyok vagy megijednek tőlem és orvoshoz visznek vagy kinevetnek. Így hát maradt a beletörődés, és mindennap ugyanazt a napot élem át újra és újra. És nem is annyira unalmas mint amennyire elsőnek tűnhet. Például mindennap más ruhát találok kikészítve reggel, mindig alaposan szemügyre veszem valami kis új dolog. Na meg persze az események sem következnek szóról szóra mindig ugyanúgy,  mintha valaki csak nagy vázlatpontokban írta volna meg ezt a napot  és hagyott volna közte egy kis  rugalmasságot. De hát az optimizmust félrerakva próbálok nem beleőrülni. 

Azt mondják minden embernek van valami jellegzetessége. Legalábbis ezt olvastam még az egyik hétfői napon egy francia filozófustól.  És megvan az előnye is annak hogyha egy ilyen hurok-ban vagy és örökké tart a 24 órád. Végtelen mennyiségű időd van. Van időd megfigyelni és igazából közelről megismerni az embereket anélkül, hogy a legapróbb jelleggel is kommunikációba lépnél velük.

Egy nagyot fékez a busz. Kozármislenyi megálló, ez az útvonalon a hetedik. Már ezt is volt időm megfigyelni. Felszáll egy fiatal egyetemista majd udvariasan megkérdi szabad-e a hely mellettem, én csak biccentek.

Csapzott haját gyors és ideges mozdulatokkal rendbe hozza, gyorsan kivetkezik az öltönykabátjából ami még nedves a reggeli párától, majd mint aki ráeszmél, hogy nincs hová sietnie teljesen bekábul. Szemem sarkából titkon végig figyelem, hiszen ő valahogy más. Még soha nem láttam. Próbálom megfejteni, szeretem az új kihívásokat.

Mereven bámul egy pontra, követem a tekintetét. A szemben lévő ülőhelyeken nyugszik meg végül. Hát hogyne, egy tinédzser srác és egy velem hasonlókorban lévő leányzó. Nem veszik észre hogy már ketten is nézzük őket, hisz hogy is vennék, az sem tűnne fel nekik ha az egész busz itt ahogy van leállna és a földbe gyökerezne. Ég a szemükben a legvadabb érzés amitől parázslik a kezük és csak a másik tudja lehűteni, a legvadabb érzés amitől megfagy az ajkuk és csak a másik jelenti számukra az olvadást. Szerelem.

Emberem megborzong és felrázza magát gyors levegőt vesz egymás után négyszer-ötször is mintha a gondolata hullámai alól bukna fel. Kutat pár percet a zsebében majd elővesz két mattkék fülhallgatót és erős mozdulatokkal benyomja a fülébe. Megmosolygom, láttam már ilyen embert mint ő, és legszívesebben odaszólnék neki hangosan, hogy nincs az a zene nincs az a hangerő ami eltudná fojtani a lelki viharát. Előrántja telefonját egy másik zsebből, most újra élet van a mozdulataiban majd sietős mozdulatokkal elkezd gépelni. Nee! ahhj, Nee! mostmár tényleg nem tudom mi tart vissza attól hogy ne kiabáljak rá hangosan ne figyelmeztessem. (Ne csináld. Ne írj rá arra a lányra, már régen vége, ne tedd ezt magaddal. ) Talán csak a kíváncsiság.

Lopva lesütöm a szemem és próbálom meglesni mit ír. De nem, huh. Bevallom megkönnyebbültem, nem a messenger van nyitva hanem a jegyzettömb. Hm mégis tévedtem volna? Egy kicsit biztos hogy szemferdülést kapok ebben a pár pillanatban, de sikerül elolvasnom mi áll fehér betűkkel a fekete alapon.

 

„10 éves öcsém, ma megkérdezte, hogy mivan Arihh-val.

Mert, hogy már olyan régóta nem beszéltem róla .

Erre mit lehet mondani?

Annyit válaszoltam, majd ha nagyobb leszel megérted.

Hazudtam, én sem értem…”

 

Megérkeztünk. Csikorogva áll meg a busz. A fiatalember mellettem szempillantás alatt tovatűnik. Elment, és vitte magával a történetét is.

 

            Megszólal az ébresztő, reggel 5 óra. Utálom a hangját, nem csörög nem zörög hanem zenél valami idegesítő dallamot. Valaki lever valamit a konyhában összetörik majd hangosan feljajdul. Öcsim lesz az. 4 dolgot kell elvégeznem már megjegyeztem. Első és legfontosabb a hajwax. Kiszédülök a szobámból.

-Csodálatos hétfő reggelt mindenkinek! -Köszönök oda a családomnak akik már mind a konyhában kapkodnak sürögnek. Gyors visszaszaladok a szobámba azonban nincs sehol a kikészített ruha, sem a nadrág sem a kabát. Csodálkozva nézek körül, de nincs időm gondolkodni. Felrohanok az emeletre ruhaneműt kutatva. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd a nagy sietségben egyenesen neki rontok a vastag tölgyajtónak. Meginogtam és már mennék is tovább amikor a szemem visszatéved az ajtóra. Hatalmas fali naptár rajta. Piros betűkkel a dátum 2023. Január. 10. Kedd.

Felkiálltok, majd a következő pillanatban már csak sötétség.  


……………………………..

 

Megpróbálom kinyitni a szemeim, de nem vagyok rá képes . Betegség vagy nem tudom, de rémülten dőlök vissza a párnára.. megvakultam ...  nem kell felébredni. Pár percig elringatom magam ebben a hazugságban de aztán felnővök a feladathoz, és küszködve rést nyitok rajtuk. Homályosan anyám és öcsim körvonalait veszem ki. Veszekednek.

-Fiam csak egyetlen egy dolgot kértem tőled, a ruhák.. hogy felejthetted el. -Sír…

-De anya miért kell mindig ezt csinálnunk, hiszen bolond. -Édesanyám válaszát alig hallom. Maga elé suttogja könnyeshanggal, de azzal a végtelen anyai szeretettel.

-Nem is olyan bolond ő.