Az élet naplója

Ferdén süti meg a nap a délceg Badalony oldalát szinte csak kacérkodik, hisz tudja, hogy nem jött még el az ő ideje. Ilyenkor reggel még könnyen alulmaradna a hideg hegytető havas ormaimmal szemben ezért csak incselkedik vele és várja hogy a kisvölgyi kápolna delet üssön. Ha tehetném én is szívesen kelnék a déli harangszóra, de az élet nem szeret túlsok teret adni az embereknek. Meg amúgyis sosem szerettem olyankor aludni amikor szabadnapom volt, márpedig ez a mai nap egy ilyen alkalom. Nincs semmi dolgom az égvilágon, így megtehetem, hogy csak az ablakból bámulom a meleg-hideg az ég és föld dulakodását. Élek is a lehetőséggel, előveszem féltve őrzött egykor narancssárga most már az időfogától barnára kopott kis noteszem, kiterítem teljes egészében apró gesztenyémre majd hagyom hogy dolgozzon bennem a művész és papírra vesse a harcot, a háborút, a gyenge eszmecserét, és az erotikus csókot ami pont a szemem előtt zajlik le. Sok minden fellelhető már ebben a könyvben, próbálkoztam karcfestéssel, versekkel és még mesékkel is de kotta is van benne pár érdekes dallammal amiket talán rajtam kívül nem is tudna más értelmezni. Persze nem is tud senki emberfia arról, hogy egyáltalán létezik ez a kisbőrdarabba csomagolt papírhalmaz. Talán szégyenlem, talán csak tudom, hogy úgyse értené meg senki. Meghát magamnak alkotok, és amikor egy-egy alkotás jól sikerül mosolygok belül  büszkén, mintha nem is én írtam volna. Hamar elrepül az idő, hamar megszólal az a harangszó és már délután kettő lett. Becsönget édesapám, vele lakok együtt, én vagyok az egyetlen gyermeke. Anya már régen elment.  Apa afféle öregembernek néz ki, mint bárki más a faluból, de mindenki tudja a történetét és egyfajta tisztelet burok veszi körül. Az asszonyok szeretnek össze súgni a háta mögött és már egészen elmebeteg pletykákat is hallottam vissza, de ő nem törődik vele. Hosszú ősz haját érdekes kontyba hordja, állkapcsa jellegzetes erőt és határozottságot sugall. Csupán homlokán az a pár kis apró ránc árulja el, hogy járt felette sötét ború is valamikor.

Szeretem az édesapámat, úgy ahogy egy gyermeknek kell, és én is csodálom néha amikor elnézem könnyed lépteit, még mindig erős karját és a munkától kérgesedett tenyerét.

Ez alkalommal vele van az ikerpár, mindenki csak így hívja őket, az ikrek. Ákoska és Anita. Down-szindrómások, de lehetetlen nem szeretni őket. Édesapám karolta a szárnya alá őket, és már egy ideje velünk együtt élnek. Hosszú és döcögős út volt az ő történetük is, de eredménnyel koronáztatott meg, sikerült egy olyan családot találnunk akiknél végre otthonra lelhetnek. A mai nap a búcsú napja is egyben. Hamarosan útra is kelünk és irány a hegy, a hegyről már beszéltem, kis városkánk legnagyobb ékessége, azonban minden ház az alatta elterülő völgyben csoportosul, (hiszen járművel járhatatlan a felfelé vezető út) egyet kivéve. A hegyi rendelőt. Egy jóravaló már javában a kort taposó doktor vezeti, és arról ismert, hogy bármilyen szegény nyomorúságos ember oda betéved hozzá, mindenfajta firtató kérdés nélkül ellátja, és fizetségül pedig egy hálálkodó köszönettel is beéri. Adományokból tartja fent magát és a mennyország apró darabját itt a földi pokol közepén. Apám is minden hónapban ellátogat ide és mivel neki is nemes szíve van sosem jön üreskézzel. Ezúttal is szívesen fogadnak minket, a doki és ő. Hm nem is tudom hogy tudnám bemutatni ki is az az ő. A legjobb talán az lenne ha nevén nevezném Mejsi-t. Német eredetű a neve legalábbis ő ezt mondja, bár rajta kívül még soha senki nem hallott erről a névről, de olyan határozottan mutatkozik be mindig, hogy az ember kételkedni sem mer. Nem is tudom mikor láttuk egymást először, még régen, azóta egyfajta barátság van köztünk. Lehet csak én érzem így, de egyfajta szikrázó üresség a mi kapcsolatunk és bármikor hatalmas bummá válhat. Beljebb tessékelnek minket és meginvitálnak egy forró csésze kávéra, majd édesapám hamarosan elköszön és a gondomra bízza az ikreket. A  gyerekek itt fognak aludni egy éjszakára amíg értük nem jön a család, könnyebb így mindenkinek. Mejsi bekíséri őket az épület ház részébe, majd gyors visszasiet. Új beteg érkezik, még valaki kérne szívességet. A sor hosszú, a segítőkéz pedig csak négy. Tesz-vesz sürgölődik határozottan irányít. Van ebben a lányban valami elbűvölő, ahogyan lágy hangjára kemény makacs testek puhulnak meg, ahogy a morcos összevont szemöldökök kisimulnak és ahogy a törékenység itt a hegyi medvék között erőt és tiszteletet parancsol. Én addig leülök az ikrekkel szemben egy apró szedett-vedett, zöld kanapéra.  Rajzolnak. Ökölre fogják a rózsaszín, sárga és különböző színű zsírkrétákat és amorf ügyetlen mozdulattal de életet varázsolnak a lapokra. Egymással versenyeznek, majd Ákoska felkiállt és diadalmasan lobogtatja kezében a művét. Torz arcára mosoly ül és szeme csillog.  Hosszan elnézem őket, nem vesznek észre.

Boldog vagyok. Mejsi néz be az ajtón, egy pillanatra eltűnik majd visszaperdül hozzám, rám néz és megkérdezi – Hát akkor indulunk? -Félig elengedem a fülem mellett a kérdést és ábrándos szemekkel nézek rá. Egy teljesen másik ember mint amilyen pár perccel ezelőtt volt. Én csak annyit tudok rá mondani ’szépségkirálynő’. Bár beismerem imádtam azt a kisverejték cseppet az arcán a szép ívelésű szemöldöke fölött, s a kócos haját ami most mint fekete selyem hullámlik le a válláról. Csípőre teszi a kezét és kérdően megáll előttem majd sóhajt egyet, és leül mellém a kicsinyke békazöldre. - Maradjunk még -válaszolom neki egy aprócska késéssel. Nem tudom mi van velem de valami furcsa mámor ül a lelkemen, elbóbiskolok megint. Egy Elvis számnak a ritmusa lüktet monoton a fejemben s Újra ő ébreszt fel révülésemből. – Azt ugye tudod, hogy nem tudok csendben maradni? – Gúnyos a hangsúlya. Kinevetem, majd hallgatom ahogy elmeséli mi történt vele azóta amióta legutóbb láttam. Mesél a betegekről, mesél a dokiról, és mesél arról mikor volt boldog mikor sírt mi bántja és mi az ami megmosolyogtatja.

-Most például, elfáradtam -Fejezi be. -Barátoknak szabad ilyet? – kérdezi és elfojt egy apró mosolyt majd lejjebb csúszik és fejét a vállamra hajtja. Finom illata van a hajának, friss parfüm és az a gyengéd női izzadtság keveréke. Csiklandozza az arcom egy szeleburdin elálló fekete hajszáll, de jó érzés.  Egy picit azt is elfelejtem most, hogy hogyan kell normálisan lélegezni pedig semmi más dolgom nem lenne. Kiélvezhetem a pillanatot de vége lesz majd eltelik ez a nap is mint az összes többi és soha többet nem látom Sükét és Bókát. Én csak így szólítottam kedves viccelődéssel az ikreket.

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -           -

Mostanában nem ismerek magamra egy picit a felhők felett járok két lépéssel, nagyon könnyűek lett a napok én pedig rosszabb lettem mint egy szórakozott professzor. Amikor ébren vagyok a gondolataimat kergetem, ha elfáradok az eredménytelen hajszába megpihenek és az álom pihepuha földjén járom tovább boldog boldogtalan de mindenképpen oknélküli táncom. A barnára kopott könyvecském már rég pótolnom kellett egy hópihényi fehér folt annyi üres hely nem maradt benne.  Álmodozni is szoktam és meséket fonni titkon csendben magamban, és a legrosszabb mellékhatásom, hogy sokszor már, már el is hiszem hogy megtörténhetnek.  „I will never leave you heaven knows i won’t”

Ahj már megint egy Elvis szám mászott bele a fejembe le kéne állnom igen tudom, már senki nem hallgat ilyeneket de nem tudom befejezni egyszerűen nem, sajnálom.

Egy fél hét telt el és mivel itt van a nyár látogatásomat teszem  egy jó hangulatú nagyobb baráti társaságú összejövetelre. Gondolkoztam és kivételesen rögtön cselekszem is. Idegen ház, nagyon hosszú kórháziasan fehérre meszelt folyosó. Gyors végig sietek rajta és megyek a hang, a nevetés, az üveg koccanás irányába. Pár idegen arc akiket soha nem láttam még ezelőtt, de szemem barátságosan nyugszik meg azért akadnak ilyen-amolyan ismerősök. Van egy nagy terasz kényelmes horgász székek körülötte és a fa borítású tetőn pedig narancssárga töklámpások ringatóznak. Egész hangulatos fényben úszik így a táj aminek a széle tovatűnik a sötétségben. Bekell számolnom egy kisebb nagyobb rossz szokásomról; gyengéd és szoros kapcsolatot ápolok az úgynevezett alkohollal, szeretem a hatását szeretek inni amikor menekülni akarok a világból, és szeretek inni amikor boldog vagyok, hogy érezzem élek is. Körém gyűlnek a karton barátaim, és egy pár ócska poén elsütése után nagy komolyan belekezdünk a kihívásba. Egymással versenyt iszunk úgy ahogy szokták a meggondolatlan és ostoba naiv huszonévesek.

Van azonban egy csúnya hatása is ennek az édes nedűnek. Az ilyen nagyon mély elfojtott érzéseket onnan legbelülről kiűzi. Mejsi is itt van.  Nem is én hívtam el, de tudtam hogy itt lesz hisz megbeszéltük.  Amíg a nap fent van kerüljük egymást vagy csak valahogy nem sodródunk össze. Ő próbálkozik. sokszor csörög a telefonom hogy merre vagyok mert ő csak úgy oda jönne. Nem zavarná a baráti társaságom, hogy nem ismeri őket. De én lerázom többször is hülye  indokokkal, félek talán magamtól és a bennem működő szesz hatásától, sose voltam ostoba gyerek tisztában vagyok vele hova vezethetne ez az egész, és nem akarom.  Kezd sötétedni, minden egyre hiányosabb, a mondatokból már egész szavak esnek ki a nevetés is szakadozik a világ meg inkább nem is nézek a távolba mert biztos vagyok abban hogy magába szippantana és soha nem engedne. Rezeg a telefonom felveszem, Mejsi kitartó hiszen ő ilyen. Egy erős független nő ahogy ő szokta mondani. Közlöm vele merre vagyok és érzem hogy  már teljesen elvesztem a józan irányító képességemet kérem, hogy jöjjön ide. Nagyon akarom hogy most itt legyen, félni kezdek az emberektől, mindenkiben azt ő hangját hallom de nem nem, képzelődők. Ahh utálom. Soha többet nem iszok. Szörnyű.  Messze elkeveredünk, már csak képkockák villannak fel előttem. Zöld fű, nedves. Talán már reggel van és a harmattól, talán csak valaki eddig bírta és emberi gyomorsavban mászkálok. Majd megint a kórházi folyosó már ezt is gyűlölőm. A következő képkocka, hogy egy ismerős lánnyal kavarok. Emeletes ágy. Jéghideg mellek. Tűzforró kezek. Kezdetben nem akar,  egy picit meg is sértődők. Azt mondja hogy nem ne értsem félre, semmi személyes csak én már Mejsi-é vagyok. Nagyon tagadom és amennyire jelenlegi állapotom engedi próbálok érvelni három szót sikerül is csiszolnom: Barátok, Vagyunk,  Hazugság.

Nem számít, hogy  ki is ez a lány , honnan is ismerem, élvezem hogy az ölembe ül, hogy ujjaival belesimít a hajamba és valamit kérdez valamiről hevesen beszél . Nem válaszolok, nem is értek egy szót sem csak látom, hogy tátog. Csendben végig hallgatom majd közel húzom magamhoz és hagyom hogy a nyelveink egymásba gabalyodjanak. Furcsa érzésem van, nyitva marad a szemem, és csak bámulom a mögöttünk lévő sárgás fal festékhibáit, majd észreveszek egy undoritóan nagyra nőt pókot, és elgondolkozok, hogy vajon milyen lehet az élete, vajon meddig fog tartani, mikor fogja valaki egy könnyed csukló mozdulattal agyonnyomni és ő tisztában van erről? Ő tud szeretni? Ő is szokott hibázni? és berúgni? És hiányolni valakit? Valakit nagyon? Mondjuk egy póklányt? Olyan mintha a csók lenne a melléktevékenység, a környezet. Mejsi jelenik meg közvetlen a keresztespók alatt az ajtóban, benyit a baráti kis körünk közepébe, majd észrevesz a sarokban engem és az alkalmas leányzót. Megfagyok, elkezdek prüszkölni mint aki félrenyelt Semmi extra egy pillanat alatt felméri  a helyzetet és végig néz rajtam tetőtől talpig. Azzal a tekintettel amitől mindig megborzongok amikor csak magam elé képzelem. Majd sarkon fordul és egy szép határozott mozdulattal bevágja maga mögött az ajtót. Mintha elvágták volna a hangszálakat abban a szobában. Pár perces néma csend mindenki rám néz. Valahogy úgy tűnik mintha mindenki a szívembe látna mintha mindenki józan lenne minta mindenki….. kivéve engem. Gyorsan utána sietek. Késő van már körömsötét. Eltűnt. Nem találom. Keresem. Elesek. Felállok. Egy kicsit szédülök. Nagyon.

De közben éget belülről egy érzés vagy csak a szervezetem próbál jelezni hogy a tequilának magasabb volt az alkohol tartalma mint ahogy számoltam vele. Forog a világ a tűz amit valaki valamiért gyújtott. Elsietett egy sráccal, valamilyen városi barátjával valamerre. Sétálni. Sok az az inger lehetetlen feladat saját magamnak megfogalmazni mit érzek mit is akarok. Belecsöppenek egy nagyobb körű beszélgetésbe, mindenki kezében üveges sör csörömpölnek brr, de fáj a hangja. Mindenki arcán szélesen szétfolyik a mosoly és nevetnek zajosan, néha nyúlnak mint a rágógumi máskor csak bökdösnek a hosszú kemény ujjaikkal és pár ocsmány röhögés között susorognak a fülembe. Idegesítenek. Legyek. Válaszolok is bár a nyelvem látványos sztrájkba fog és úgy ragaszkodik, hogy hozzátapadjon az alsó szájpadlásomhoz, hogy kész művészet mozgatni. De művész vagyok. Művész.

Hirtelen mindenkit érdekelni kezd a történetem én meg csak azt érzem ahogy a fekete kétségbeesés csúszik fel a torkomon majd már a szájam is tele van vele és habzik, én pedig fuldokolok az érdeklődő nedves tekintetek viharában. 

Most utál tudom hogy utál, de én nem akarok. Hogy utaljon én nem. Akarok. De miért ment el? Visszafog jönni?  Valaha….

Visszavedlek egy kisgyerek bőrébe nem is nehéz, sőt jól esik. Nem érdekel már a felelősség, a nehéz munkával kialakított kép magamról. És neem hazudok egyetlen egy csak egy személy érdekel.

Elmenekülök a tűz mellől, el a barbároktól kik körül táncolják. Lefekszem a nedves zöld fűre. Nem vagyok egy gyenge ember, de most sírok. Először csak szakadozva törik elő belőlem, majd szépen lassan kimossa az utat a só a könny, a lúg, a sav, és már ömlik a szememből.   Nem találok megnyugvást sehol nincs megoldás senkinél, az egész világ üldöz és rettegek, hogy egyedül maradok a félelmetes álarcok között rettegek az utált a szerepektől a színház a világtól. Eltörik és homályosodik minden. Félálomba bőgőm magam, ilyen gyengének és erőtlennek még sosem éreztem a saját testemet.

Majd egy vékony lányos női hang nyitja ki a könnytől, és sótól összeragadt szemeimet.

-Péter -halkan suttogja- Itt vagyok, kerestél…

Halálomon vagyok, képzelődők, hallucinálok. Nem tudok halható választ adni, így csak végkimerülten visszacsukom a szemem. Vissza a sötétbe az örökké tartó zuhanásba, zuhanás zuhanás és nincs padló nincs megállás, zuhanás, szeretem.

Mejsii mellett ébredek fel az eszméletlenségemből. És érzem hogy már nem zuhanok. A fejére fordult világkép visszaáll vízszintesbe, a robogó gyors vonat megáll és nem imbolyog tovább a talaj. Szilárd, kemény és vizes. Fekszünk egymás mellett, talán tényleg valós. Kezemmel végig simítok hosszú fehér lábán. Megremegek. Hideg, mint egy halott. Nagyon mélyet szippantok a sűrű fekete hajának illatából. Érzem hogy újra verni kezd szívem és újra oxigén jut az agyamba. Felém fordul és félénken elmosolyodik, mint aki nem biztos abban, hogy milyen érzelmekkel fogadom jelenlétét. -Jössz utánam? -szinte alig hallom inkább csak leolvasom a szájáról a kérdést. Veszek egy nagyon mély levegőt, érezzem a tüdőm, megbizonyosodjak hogy ez már az éjszaka, nem a feketelyuk, és ezúttal már határozottan bólintok. Nem vagyok biztos magamban, hogy valóban fel is tudok majd állni, de a testem nem hagy cserben. Így felállva még rosszabb  a hideg, maróan arcomba fúj a szél, de nem nagyon érzékelem, csak a bőröm lesz libabőrős, bár lehet nem is az éjszakától. Alig sétálunk pár métert, de látja hogy erőtlen vagyok. Ahogy rávall csak rám néz majd mellém lép és gyengéden megfogja a kezemet. Tartja mintha a feladata lenne. Lerogyunk távolabb a többiektől, csak ketten, és egy farakáshoz dőlünk. Recés érintése van a tölgyfakérgeknek, végig húzom rajtuk a tenyerem. Csend uralja a környéket úgy 20 kilométeres körzetben csak a tücskök ciripelnek fel néha, de még ők is csak erőtlen bizonytalan hangon mintha szégyenlék megtörni azt a nagy homályt amit az éj varázsolt maga köré. Majd mintha én is csak egy lennék a kis apró rovarok közül, megszólalok.

- Hát sziah Mejsiih

- Sziah - Nem látom, de hallom ahogy belemosolyog ebbe a kis szóba.

- Most nagyon lenézel engem? Tudod én sírtam most sokat, sírtam pedig azt hittem nem is tudok már tényleg nem tudok de mégis. Mejsii nagyon rossz volt. Sohasem akarok többé ilyet, Mejsii, ugye nem fogsz kinevetni de nekem.. de nekem te annyira hiányoztál, és Mejsii én annyira sajnálom.

– Megcsuklik a hangom – Én annyira nem akarlak bántani téged. Mejsii, hogyha még egyszer elmész tőlem, én azt nem akarom én azt nem fogom tényleg nem fogom túlélni… - Nem érzek már semmit sem veszíthetőnek, hiszen ráébredek arra, hogyha nem mondhatom el neki azt amit érzek akkor nem akarok már tovább tengődni ebbe a színdarabban. Felemelem a kezem és kitapogatom a fűben azt a puha fehér kezét. köré fonom ujjaimat, nem tiltakozik. Szépen lassan megadja magát ráhajtja a mellkasomra a fejét és kérdően felnéz a szemembe. Mint aki várja a választ tőlem, hogy na és most mi lesz?. Sosem fogom elfelejteni ezt a tekintetet. Olyan zöld szeme van és annyi báj és vágyakozás keveredik benne a kék hideg de féltő szeretettel. Sosem éreztem magam annyira jó embernek annyira fontosnak mint most amikor belenézek azokba a szemekbe. Kibújtatom a kezemet az ujjai közül, és átkarolom, olyan szorosan húzom magamhoz, amennyire már emberileg nem is lehetséges. És itt ekkor már tudatosul bennem, hogy én ezt a lányt soha, de soha nem fogom elengedni.

Egy pillanatra a csillagok is meghatódottabban pislákolnak és szemükkel intenek nekem, hogy itt vannak tanúnak, megjegyezték. És a csillagok sosem felejtenek. Sosem.

-Szeretlek. – Nem hiszem el, hogy ezt a szót én mondom ki de hallom és érzem ahogy kihullik szinte a lehelettel az ajkaim közül. Válaszként csak a szél kezd el fújni egy kicsit erősebben. Majd lehet hogy csak hallucinálok, de tisztán értem ahogy valahonnan a gyorsan le-föl emelkedő mellkasom felől felszáll egy nagyon törékeny nagyon félénk válasz.

- Én is Péter. -Az addig nagyon szaporán dobogó szívem érzem ahogy lassul és lassul le majd elönti valami olyanféle boldog forróság amiről eddig csak a legromantikusabb versekben olvastam. Nem merek ránézni, félek attól, hogy elillan karjaim közül, félek, hogy hirtelen felébredek, de nem. Hiába várom nem történik egyik sem. Végig pásztázom gyengéden ujjaimmal az arcát, tisztán kiveszem a körvonalait, és érzem, hogy az ő arca is forró mintha lángra akarna gyúlni. Pedig sötét van, milyen sötét. Valóságosnak tűnik, rá merek végre nézni. Lesüti a tekintetét, hiszen sosem bírta állni az enyémet. Én meg csak nézem bámulom és nem tudom nevessek-e vagy kezdjek bele inkább egy újabb sírásba ezúttal viszont örömtelibe, de mivel egyiket sem találom helyénvalónak  inkább csak próbálom simogatni azt az arcot a szájat azt a testet azzal ahogy nézek rá. Nem bírja sokáig és zavartan suttogja

- Mi az Péter? – nem válaszolok, csak elmosolyodok.

Nem tudom hogy mennyi ideig tart ez az idilli állapot, de pár óra elteltével fel kell kelnünk,  bár már tisztában vagyunk azzal, hogy aludni úgyse tudnánk, mellesleg már a pirkadat is felüti a fejét az égbolton. Lassan elindulunk az épület felé, a járásom ezúttal ha lehet még bizonytalanabb, viszont most már az övé sem az a határozott erőt sugárzó kecses Mejsii-é olyan érzés mintha felhőkön járnék amik besüppednek a lépéseink alatt. Elnyel, mindegy mi a feketeség vagy a rózsaszín felhők, de elnyel el kell nyelnie biztos vagyok benne. Sokszor megállunk olyankor mindig egymásra nézünk de megszólalni egyikünk sem tud és nem is kell. Az épület ablakaiban sem imbolyognak már a tökfények megállunk a bejárat előtt kísérties ahogy tornyosul felettünk a háztető árnya. Hiába vagyok a hideg logikus gondolkozásban lekorlátozva tudom, hogy ekkor nyálazza be óvatosan már vagy hatodjára az ajkait. De nem, nem merem. Ez most teljesen más ezt most nem olyan ez most komolyabb mint bármi amit eddig megtettem. Tudom, hogy ez végleges elköteleződést jelentene ez végleges lépést felé. Tudom, hogy ezt nem tudnám már kimagyarázni másnap reggel. Tudom, hogy végképp elveszíthetem. Elköszönök tőle egy jóéjt-tel,  ő is visszamondja, de nem mozdul. Csak néz rám, majd amint találkozik a szemünk a földre süti le a tekintetét. Nem láttam még soha ilyennek, kislányos zavar lesz úrrá az egész testén, de nem menekül el. Marad. Közelebb lépek hozzá, felnéz rám.

-Mennünk kell már mindjárt felébrednek az emberek. Mejsii lehet ebből még több is folytattam gyengéden, de majd máskor. Majd lehet hogy lesz folytatás. – Abbahagyom, megint lenéz a földre, de nem válaszol semmit, csak állunk itt egymással szemben megtöri a csendet és halkan suttogja.

- Én innen nem mozdulok egy tapodtat sem addig…. -Nem várom meg amíg befejezi, talán nem is akarta. Egy apró mozdulattal félre simítom a haját a szeméből, s egy meleg csókot lehelek az ajkaira. Vége lett, vége lett mindennek. Megölel majd egy félmosollyal hátranéz még és libegve eltávozik.

Valahogyan befekszek a teraszra, egy vékony zöld vászon van fölé feszítve az eső elől, de átlátok a szöveten és megrökönyödve bámulom a csillagos égboltot a tejúttal. Zakatol az agyam nem túlzás hogyha azt mondom hallom a hangját is.

Megcsókoltam pár perccel ezelőtt a legjobb barátomat, a lányt aki már évek óta a legfontosabb ember az életembe, azt a lányt aki elérhetetlen volt, akit eltiltottam magamtól, az egyetlen embert akit nem szabadott elvesztenem, és lehet, hogy most láttam utoljára. De ugyanakkor olyan zsibbadt boldogság érzés ül rá a szívemre. Legszívesebb felkiáltanék, hogy láttátok? Ugye láttátok csillagok akik soha nem feledtek, ugye? Na cseppet sem féljetek ezt én sem fogom. Soha, sohasem. Olyan leszek min ti.  CSILLAGOOK.

Csippan a telefonom felkapom, ő írt.

- „Péter holnap nem tudom hogy kell viselkedni”

-„Mejsii énsem, maradjunk annyiban hogy ugyanúgy aztán majd beszélünk”

- „igen”

-„de azt szeretnem h tudd h egyetlen pillanatot sem bántam meg”

-„hat ha arra gondolok h eros fuggetlen no akkor én de hahaa”

-„auh”

-„amugymeg nem”

-„jo aludj szeretlek, lehet ez meg tobb is”

- *szivecske*

Megöl az álom nem bírom tovább, még egy perc ébrenlét és leáll a szívem. Telefonom, fejem mellett. Nem látom a többit amit ír már csak holnap reggel.

Most szeretném hogy egy picit idefigyeljenek hölgyeim es uraim nagyon alaposan. A legkisebb alapanyag lehet a legfontosabb hozzávaló és egy pislantás és már tova vész, lemaradtak a kihagyhatatlan csoda összetevőről. Márpedig ha nincs meg minden egyben nem lehet  tökéletes az alkotás. Fiatal háziasszonyok, serénykedő nagymamák, kedveskedő férjek és mesteri séfek ezennel szeretném nektek bemutatni a hónap receptjét, európai szinten elismert alkotást a receptet avagy: Hogyan válj szürke emberré.

Psst csendet, kezdődik 

Az egész egy narancssárga notesszel kezdődött egy kis alapú szeméttel. Csak egy ártatlan kis füzetkének tűnhet, de ha tudnátok a történet. Eh miért is tartanám magamban.  Ezzel a narancssárga jegyzetfüzettel öltek. Ő tette az első vágást az ütemesen dobogó vércafat felé. Kezdetben két szentet imádott és egy naiv csendesen rajongó kódex szerzetes írta napról napra, én.

Az nem volt egyértelmű, hogy minden egyes vércseppel amit piros tintával adományoztam oda minden egyes oldallal amit a véremmel itattam omlóssá az elvérzésemhez vezethet, hogy is lett volna az.  Közel egy évig működött ez így, majd eltelt egy nyár majd megint, és egy istennő tudott csak maradni, majd kicsi lett neki a hely és folytattam egy lehetlnyig ugyanolyan narancsba a saját lassú öngyilkolásomat. Hogy betekintést nyerhessetek egy naiv szinte még gyermekien érzékeny és szerető világba megosztok a noteszemből egy kis részletet.. Istenem de hiányzik sokszor az a régi énem a színek az érzések milyen szépek és gyilkosan egyszerűek voltak, ahj

"Bálint rendes volt, megtörtént, hogy valaki közzétette, hogy ami köztem és éden között történik az már már több mint barátság, ilyenkor mindig pártomat fogta és segített tagadni a tagadhatatlant, mert annak ellenére, hogy sokan látták mi történik, mi mindketten tagadtuk.

...

Ekkor még nem volt bátorságom, így hát leültem mellé, de egy udvarias távolságot tartva. Majd megtörtént amire kimondatlanul is de vágytam. Határozott mozdulattal közelebb húzódott hozzám és újra ugyanúgy ott ült mellettem, vállamra hajtotta a fejét azt hiszem teljesen elengedte magát. Éreztem ahogy a melle le-föl emelkedik annyira hozzám bújt. Így voltunk csendben a sötéttel egybe olvadva, néha suttogva egymás füléhez hajolva szót váltottunk. Majd elszakított minket egymástól az idő az idő..."

Na ennyit elégnek tartok kimásolni, visszavágyok azt mondtam az előbb, de hazudtam hiszen a belefulladnék a naivságba egy picit mindig is szégyelli az ember hogy miből is vált azzá aki most, de egy picit mindig is jobb volt a tudatlanság, mindig is. A kapcsolatunknak nevezett valami(..hm.. szinonimát keresek talán a bálványimádat lesz a legjobb) úgy 4 évig tartott, kimerült az egymás testének kostolgatásában de a leggyengédebb értelemben, én átadtam magam az új érzelmeknek és élveztem hogy felborzolja az addigi megszokott világomat. Élveztem hogy saját magamat kényeztetem és mindehez semmi visszajelzésre nem volt szükség semmi élőre, beteltem egy képzelt műanyag darabbal is. A kreált szituációkból felépülő életemet már teljesen elhittem. Úgy gondoltam szerelmes vagyok. Utálom azokat az embereket akik egy könyvnek rögtön kezdésként elolvassák a legutolsó oldalát, na most hadd kényszerítselek mindnyájatokat ebbe a szerepbe. Ez a 4 év alatt mondhatni folytak a dolgok, volt hogy utáltam volt hogy imádtam legtöbbször utóbbi, voltak érintések voltak tekintetek voltak szép szavak voltak kézfogások és voltak hazugságok jah azok is. Egy barátnak sírtam ki érzelmeimet, neki rajongtam róla sokszor, el is ázott a nyáltól, de ez ilyen édes gyermeki nyál volt, még aranyos is. Említettem az idézet szövegben, Bálintnak hívták. Igenh hívták. Hosszú unalmas és fárasztó az ő története is és nem sokban képezi a recept részét, ez most nem róla szól. Soha semmi sem szólt róla talán ezért is végzett az életével talán mert így akarta talán mert nem is. Szóval nincs tanúm a történeteimre így úgy csavarom ahogy akarom, ha akarnám, de ez most nem az a történet.

A spoiler része: sose vallottam be tisztán az érzéseimet édennek. Egyszer amikor ilyen félig kihűlt szenvedéllyel voltam már iránta és már befejeztem a narancssárga kódex  másolatokat. Megtörtént a vallomás ahol érzéseimet múlt időbe helyeztem egy pici biztonságot nyújtva ezzel a még teljesen zsenge kisszívemnek.  Nagy puff lett a vége, nem értette amit pedig értett azt tagadta. Elmondta hogy soha semmit nem érzett irántam soha semmit sem csinált azért hogy azt higgyem. Úgy emlékszem azt is elmondta, hogy szüksége volt egy kis szeretetre, szüksége volt mert szeretethiányos, nehéz időket élt át akkor és én jó hogy ott voltam neki, sokat segítettem, de nagyon sajnálja hogyha ezeket a használásokat félreértettem nála a csók is belefér egy barátságba. (habár eddig sose jutottunk el hál Isten.) Akkor fájt ha emlékezetem nem csal, és lehet hogy csak a távlatból rövidül meg az idő, de egész hamar kihevertem pár hét kellett esetleg pár hónap.  Nem sérültem különösebben hiszen ott volt a mindent megmentő mindent felfogó naivság köd burka. A szívem változatlanul szép piros maradt a vérem észrevehetetlenül lett csak hígabb viszont a védő burok mint az ózonréteg pukk és már soha többé nem jött vissza. Akkor még nem képzeltem bele, hogy mennyire is szükségem lesz  rá a későbbiekben.

Volt már veletek hogy eltűntetek? 

Egyszerűen csak nem léteztetek valahogy mégsem. Vagy csak átváltoztatok valamivé/valakivé? 

Kívülről voltál egy személy de te igazából nem léteztél csak az a külső valaki.

Vagy csak egy tárgy voltál, eszme. A munka, szórakozás, gép vagy telefon és ott sem léteztél.

Aztán megkeresni a maradékot ami maradt belőled, keserves munka, de legtöbbször az ember csak 

valami trauma után veszi észre magán hogy eltűnt, és nincs későn soha azt mondják, de ez az eltűnés szép lassan megöl,

ezért mindig rendszeres időközönként szembe kell néznünk a kérdéssel: Ki vagyok? 

Különböző emberek szemével, az élet..Figyelem nem saját érzelmek...csupán elképzélt elgondolt személyek érzései felfogásai...