Az élet naplója

Mersinho•  2023. november 1. 23:55

A dög nehéz emléked

Elnézem a szőke a lányt a piros pulcsimban. de csak olyan szomorkásan. Neked jobban ment volna a kék szemedhez. Kifejezetten jobban állt volna. Neked megvan az alakod is hozzá, és melltartó nélkül is vadító lennél. Pedig te is elkérted. Ez lett volna a kedvenced. Talán sohshe kaptam volna vissza tőled, igen lehet. De így most, hogy elnézem a szőke lányt, ahogy a hosszú meztelen lábaival, lábujjhegyen próbál közlekedni a hideg csempén, sajnálom, hogy még mindig az enyém. Kár, hogy nem hagytam nálad.
Kár, kár, hogy ez a pulcsi sohshem lesz rajtad.

A mosolyod is más volt, nem olyan félszeg, félénk, nem olyan teli pofával a világba röhögős. Szép volt a szád, és valami brutálisan csókoltál. Azóta se passzolt még senkivel se össze az ajkaim annyira 100%-ig pontosan kiegészítve a másikét mint veled. Lehet. Talán ez beteges, talán csak beleképzeltem. De ha hamis is volt, megérte érezni. Megérte a nyakadon szívverésed minden sűrű dobbanását érezni. Megérte a hajad illatát elsöpörni, miközben a kezemben tartottam arcod. És belenézni, az elfáradt kék szemekbe, és megérteni a vágyat, a szád harapás közti szünetekben.

Megérte összetörni, megérte olyan magasról, akkorát esni. Mert olyan magasról. Megérte az a pár másodperc, amit a levegőben töltöttem a holtidőben, veled, pár másodperc, majd a test elfárad és zuhanó röppályára téved. Repülni veled, zuhanni nélküled, emlékezni arra amire nem lehet, de a piros pulcsiban valahogy még ott maradt, egy beteljesületlen csók, egy búcsúszó, egy ölelés, egy utolsó szeretlek, egy hiányzol, egy könnycsepp, egy kimaradt képkocka jelenet.
De most a piros pulcsiban elveszek. Mert jön felém lebegve, egy szőke lány, egy szőke lány, aki nem is tudja, hogy rajta nehezedik a dög nehéz emléked.

Mersinho•  2023. szeptember 27. 21:45

A lány a pirosban (teljes)

Délután fél kettő van, elegem van abból, hogy mindennap sötét, hogy a nap ugyanakkor kell fel mint amikor nyugszik és elegem van a mínusz fokoból is a hőmérőmön. Szombat szóval semmi dolgom. A legutóbbi pár szombatra egyáltalán nem emlékszem szerintem volt, hogy az egészet átaludtam ha meg nem akkor se mozdultam ki a kellemesen pattogó kandalló mellől, hisz miért, kiért?  De ahogy már mondtam nagyon elegem van. Ideje nadrágot felvenni, kék póló sárga kardigán majd még egy végül, hogy még ízlésesebb legyen egy mocskos szürke cipzáros kabát, eh előre tiltakozik a mellkasom ez ellen a három cipzár csat nyomító vas szorongása ellen. Sapka, sál kötött holmik amíg még élt a nagyi sokat csinált. Egyujjas kesztyű, hogy végképp elveszítsem az összes koordinációs képességem. Neki indulok a sötét dermedt délutánnak. Hogy minek bolyongok céltalanul Stockholm kihalt kövein még annyi fogalmam sincs mint a leheletem előttem kavargó lila párájának.

Egyszerűen csak muszáj, hogy már végre valami más legyen, muszáj mert az életem egy ideje már csak kétségbeesett kormány rángatás, hogy elkerüljem a pszichiátriát. Olyan üresen bambulnak vissza a zsúfoltig rakott kirakatok, kaparom a havat csizmám kopott orrával és várom, hogy, belerúgjak mondjuk egy mesebeli palotába vagy valami ilyesmi. Random veszek egy balost, rúgok, hát nem palota de tábla, "garázsvasár alacsony árak bóvli holmik". Hm rámarkolok üres zsebemben a saját markomra, és magamba nevetve felteszem a kérdést 'ennyire olcsón mit adtok'?

Azért körül nézek mintha érdekelne is úgy ez az élet, a lét, nah a vásár. Szemem az egyik polc jobb sarkára téved és hangosan megdöbbenek vagy megdobbanok belül a szívem. Kipukkadó léggömb hangja van. Ott lóg felakasztva a világítóan piros Adidas kabát, hátulján a hatalmas nagy három csíkkal. Közelebb lépek címkéjet firtatva keresem, és de. Ott van benne a monogram. K.K

Hogy, hogyan? Ez az övé. És pont most az az elvetemült univerzum elém küldi a kabátot a rengeteg beszívott emlékkel, most amikor mindenre vágyok kivéve az emlékére. Ki is Kk? Barátnőm. hehe volt. Még pár napja. Valaki Múlt. Jéh de fura ezt kimondani valakire ilyen kevés idő elteltével. De nem hiányzik egy picit se hiányzok, a szeretve érzés igen, a közös setálások igen, a jövő a hit a remény az értelem. phu lehet mégis hiányzik.

 


Gyorsan ki innen el innen, vissza a száguldó kanyargó kövekre. Egyre erősödő zaj valami lassuló megáll. Felszállok a citromra. Ülőhelyet keresek de persze még ilyen kihalt napon is tele van az emberekkel. Legtöbb ember fülében fekete vagy fehér gombok, hogy elnyomjak a zajt hangosabbat hallgatnak, és megnyugtatja őket a tudat, hogy ez az ő választásuk ezért valamivel jobb. Hogyne.

Kezem véletlen rácsúszik egy szőrös férfi kézre a kapaszkodón, borzongva rántom el, de ő mintha észre se vette volna. Bámulva mered egy két sorral odébb álló ülésre, egy túlsúlyos köpcös 40 körüli ember az utasa, furcsának találom, hogy így felkeltette az érdeklődését emberünknek, nem az a megszokott szédítő tekintet vonzó fiatal hölgy. Döccenünk. Megállunk. A köpcös ember nem kapkod összehajtja újságját fejel lefelé. 

Majd leszáll. Felpillantunk a merengő emberünkre, aki változatlanul esküszöm, hogy pislogás nélkül ugyanúgy arra az ülésre szegezi tekintetét. Idegesít és unatkozok is szóval oldalba bököm a könyökömmel. Nem reagál. Megismétlem ezúttal már emberiesebben. Elkapja tekintetet és rám mered. 'HM??' Feszültség remeg a hangjában. Én pedig mint akit ezért fizetnének elkezdem kérdezősködni, hogy mégis mi különleges van abban a helyben amit ennyire kitartóan pasztáz a szemeivel. Csendesen maga elé mered majd megerednek a betűi. A végállomásig utazok hiszen úticélom nem lévén csak vágtatok a sárgán keresztül a városon. Válasza szakadozottból folyik át folyamatossá. Egy lányra vár, több napja akivel egyik útja folyamán többször is összeakadt a tekintetük. Nem értem. Ennyi? Miért olyan különleges ez a valaki? Mitől olyan fontos? Nem tudja megmagyarázni, de azt mondja érzi, ő nem egy olyan lány mint a többi, nem is ‘csak’ egy valaki más. Ő az, akit egész életében keresett, ő az igazi. Amikor ránézett nem csak egy kék izgató szempárt látott hanem a jövőjét, a boldogságát, mindenét. Nagy szavak, én pedig hitetlenkedve csóválom a fejem.Megremeg. ‘Piros pulcsi volt rajta, halványba átmenő kapucnival.’ Phu.

Honnan tudja, hogy még egyszer megismétlődik az a találkozás? Nem tudja, de reménykedik.Szinte már beteges kétségbeeséssel. Ostromolja magát kegyetlenül, amiért akkor ott, azon a délutánon nem ment oda, elvesztette.

Azóta minden áldott nap görcsösen várja, hogy meglássa még egyszer még egyszer a lányt azon az ülésen.

Döccenünk. Megállunk. Kezem izzadva tapad a jeges acél csőhöz, szemem parázslik és a mínuszokba melegem van. Leszállok. Már régen elvesztem és nem csak a zavartan kattogó fejemben, a város ismeretlen épületekkel merevedik fölém. Egy hosszú egyenes sétány, bal kanyar majd még egy bal és újra bal, csak sürgetően lépkedek a lábam után. Kimerülten leülök egy padkára és csak túrom magam előtt a piszkos havat. Mielőtt nagyon elmerülnék a cselekményemben, egy koromsötét árnyék tornyosul felettem. Összerezzenek, de csak egy egyetemista diák srác, barátságosan megszólít.

 


  • Hát te?

  • Csakúgy, csakúgy…. vagyok. - Bátortalanul csuklik szét a hangom.

  • Zavarok? - Kérdezi olyan közvetlenséggel mintha már régről ismernénk egymást.

  • Á nem, dehogy. -Mellém guggol zsebéből dohányt kaparászik elő, rágyújt, és csak hallgatunk. Megkínál, de udvariasan elutasítom, nem dohányzom.

  • Megrántja a vállát. Nem kérdezek, kíváncsian néha rápillantok, de csak csöndben, halkan.

  • Hm hol is kezdjem öcsi? - Töri meg a némaságot.

  • Szar az élet kurva szar, ugyanazok a pörgő megfojtó hétköznapok, de hidd el nekem, nem volt ez mindig így, nemhát.

  • Volt az a csaj, csakegy csaj azzal a hülye faszom frufrujával. - hehe keservesen maga elé nevet.

  • Elbasztam, de te ígérd meg nekem tesó, hogy nem fogod, ne tedd, nem teheted

  • Az egész az egyetemen kezdődött szkeptikus de naiv, más csávó voltam akkor, más srác. Aztán megismertem őt.

  • - Nagyon hosszasan mesél és a maga primitív stílusában, de nagyon szépeket, az évekről,

  • ahogyan beleszeretett abba a frufrus lányba, a romantikus pillanataikról.

  • Valahogy teljes volt minden olyan nagyon teljes, egész. Nem hiányzott semmi, a legapróbb részletektől kezdve semmi, tökéletes volt.

  • Aztán elbaszódtak a dolgok, ő cseszte el tudom, egyre kevesebb perc volt a ‘mi pillanatunk’ hullottak a darabok.

  • Aztán jött egy másik faszi, lelépett, összetörte a szívem, kitépte, de nem csakhogy kitépte porba tiporta,

  • széttaposta, apró mocskos darabokra szaggatta, leköpte és ott hagyta.

  • De tesi hidd el annyira gecire hiányzik ez az érzés küzdöttem érte haldokoltam megszenvedtem, de éreztem.

  • És ha mégegyszer átélhetném levágnám itt helyben előtted a fél karom csakhogy csakhogy mégegyszer tesó.

  • Soha ne engedd el bárki is legyen az életedbe ne engedd el még mielőtt túl késő. Mert ilyen lányt csak egyet fogsz ismerni.

  • Azóta már végig basztam a fél várost a lelkem darabjait kutatva, de soha nem találtam belőle semmit, mert az bizony valahol nála maradt, egészen. 

  • És volt az a kötött piros pulóvere. -Hangosan felnevet.

  • Istenem de imádta, volt, hogy még nyáron is abba járt. Hülye akkora hülye tudott lenni néha.

  • De tesó most nagyon erősködök, nem számít mennyire bánt téged valaki nem számít hányszor öl meg hányszor bőgsz miatta éjjelente.

  • Ha valaki fontos számodra azt ragadd meg fogd jó erősen kapaszkodj belé, és kurvára ne engedd el soha.

  • Vágod öcsi, SOHA. - Eltűnődik, majd ugyanúgy, ahogy érkezett feláll feltűri a bokáján a szakadt feszes farmert és tovább sétál a kongó ürességbe.


Jó társaság vagyok, állapítom meg büszkén magamról. Mennyi idegen és mindegyik cipel a hátán egy tonnányi terhet a múltat a jelent és a szerencsésebbek a jövőt is.

Én is feltornászom magamat a padkáról, és próbálok haza jutni haza. Villogó forgalmi lámpák sokasága, amit egyensúlyoznak a parki lámpák sárga fénye,  labirintus sugárutak, ami keresztül kasul vezet mindenfelé csak pont arra nem amerre kéne. Nem érzékelem az időt a hidegtől már kezdek szédülni elmúlt a izzó izzadás érzés, csak a nedves ruhám tapadnak a bőrömhöz, és olyan gondolatok kergetőznek a fejemben, hogy vajon mikor áll be egy fagyott embernél a hullamerevség? Hisz az már akkor is merev mikor még ver az a szíve.


Valahogy hazaesek átfagyott végtagjaimat dörzsölgetem felrakom Mozart egyik lemezét és pipaszár lábaimmal próbálom követni a brácsa szólam ritmusát. Pár perc folyamatos kudarc után erőt veszek magamon, kezemmel szép lassan belehelyezem lábaim a tartóba majd belehuppanok a kerekesszékembe. Átgurulok vele a szomszéd szobába majd a halba, ahol vén ivócimboráim már elfoglalták magukat. Távolról nézem az asztalnál dúló heves kártyajátékot, és kiszolgálóm magam egy pohárkával. Egy idős ismeretlen oda botorkál mellém, soha nem láttam még, biztos valaki +1 főnek hozta magával.

Elkezd tátogni fél percig csak a szája mozog majd hang is kijön a kiszáradt ajkai közül.


  • Ha emlékezetem nem hagy megint cserben mint mostanában megannyiszor nem ismerjük egymást ugye?

  • - Teszi fel első kérdését. Fátyolos hangja van hallatszik rajta, hogy annak idején nagyon sok füst ment át a tüdején,

  • de valahogy azzal a apró ércességgel megnyugtató.

  •  Én is úgy hiszem. - Felelem, majd bemutatkozunk egymásnak.

  • Elkezdjük tárgyalni az aktuális világ helyzetet, jó társaság mindketten már öreg csökönyösek vagyunk,

  • és egymást tetézve dicsérjük majd szidjuk a politikusokat, a világkatasztrófákat és a megoldási javaslatokat.


Miután pár órában ezt kitárgyaljuk, ellep minket a nosztalgia, ilyen korban már egyre gyakoribb visszajáró vendég. Elmesélem neki az életem, és a mostanában gyötrő emlékképeim amik éppen aktuálisak, majd buzdítom, hogy ne tartsa magában ő sem. Így hát mesélni kezd

.

  • teenage amor usque ad mortem. Nemrég olvastam egy könyv előlapjaiba vésve, és azóta nagyon szöget ütött a gondolati világomban ez a kis mondat.

  • Nem tudom tanultál-e valaha latint de valahogy úgy fordítanám, hogy Fiatal szerelem a végzetekbe nyúlóan. Kedves ugye?

  • A halál az elmúlás gondolata nagyon sokat emészti szívemet mostanában, de hát Carpe Diem, idősödő hajkoronával is lehet e-szerint élni.

  • Keresztény vagyok, de ilyen nem megszokott módon, úgy gondolom, hogy a mi feladatunk ezen a földön az,

  • hogy olyanokat alkossunk amik aztán elkísérnek minket a túlvilágra is.

  • Egy dologra vagyok büszke az egész eddig életemben és az M.M. ő egy olyan asszony akit már több mint 30 éve szeretek,

  • nem mondom voltak nehézségeink, ha egy mai fiatalnak elmesélnem az egészet, el se hinné.

Diákok voltunk, még épphogy csak elkezdett a legény toll pelyhedzeni az államon, Aztán tudod, hogy működik ez a gyerek felnőtteknél dirr-durr csit-csat és bumm már csak azt veszed észre, hogy fülig szerelmes vagy. Nagyon sokat küzdöttem azért, hogy egyáltalán megkapjam a figyelmét, aztán szerelmesek lettünk. Ahogy a mai nyelvezeten szóljak nem tartott sokáig mert 'szakítottunk', külön utakra sodort minket a rejtélyes élet. Fájt nagyon, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy mi itt még nem végeztünk. Megfogadtam, hogy vagy ő lesz a gyerekeim anyja, vagy soha nem is lesznek fiaim. És hát mit adott a Jóisten még is csak együtt öregedtünk meg. Nagyon szokatlan lány volt ő abban a korban olyan megvetően néztek rá az emberek mert tudod mindig egy piros, gallérkas pulóverbe járt, még a temetésekre is, de akkor tudja az ember igazán, hogy ő az a valaki akit az életemben magam mellet akarok tudni. És ha egyszer megvan ez az érzés soha nem szabad elengedni onnantól kezdve küzdeni kell érte, még ha a fogad csikordul is bele. És megéri, hát nézz rám boldog vagyok, és már milyen régóta. Miatta.


 - Befejezi a monológját amit én végig gyengéd bólogatással helyeseltem, és szusszan egyet. Még egy kicsit kifejtjük a boldogság fogalmát majd udvariasan és egy kedves kézfogással felállok, mert a retró lemez lejátszóból Straussz keringője szólal meg. Felkérek egy rokon hölgyet, és tűnődve az imént hallottakon beleolvadok a táncoló tömegbe. Élvezem, hogy csak úgy lebegek, jól táncol a hölgy, könnyed és hagyja magát vezetni. Lehet, hogy nagyon látszik, hogy a gondolataim közt bolyongok mert mosolyogva megkérdezi hol járok. Röviden elmondom neki a beszélgetésemet, és hogy mennyire megragadott az, ahogy az idős ember a feleségéről beszélt. Elkomolyodik az arca és összehúzódnak a vékony ráncok a szemöldöke fölött.

 


  • Tudodh nem ez a teljes történet, mint ahogy ismered. M.M évek óta szeretőt tart, már a házasságuk első pár évben félre lépett,

  • viszonya volt már szinte mindenkivel ebből a társaságból.

  • A férje amikor úgy tudja, hogy meditációs órákra jár, hát végül is különféle pozíciókban gyakorolja a légzést,

  • de nem a szép lassú nyugtató hatásúakat, hanem a gyors kapkodókat, hiába öregszünk M.M ugyanaz a régi.

  • Nem változik, de persze ez maradjon ilyen publikus titok, tudodh, mindenki tud róla kivéve az ura nem, és nézz rá milyen boldog,

  • senki sem lenne képes összetörni ezzel a hírrel, lehet, hogy bele is halna….


Megértem. Felfogom. Próbálom. Hát akkor ilyen a boldogság? Megértem. Próbálom.

Szinte egyáltalán nem ismerem ezt az embert nem ismerem M.M-et nem ismerem az életüket csak annyit amennyit elmondtak, de úgy érzem ez bőven elég. Visszarogyok a kanapéra ami ugyanabban a sarokban áll dupla jéggel kavarom ki a Jack&Daniels whiskymet. Pár percnyi révület, és besétál a szobába vén barátom pápaszemüvegével, a nagyító lencse alatt még jobban látom a két csillogó éjfekete szemét. Csillog a boldogságtól, a felhőtlen örömtől, és nem látok benne semmi mást csak a naiv kisfiút az elgyengülő öregembert, a pislákoló értelmet, az izzó szeretet. Megtörlöm az arcom. Könnyes. Talán a magas páratartalom a sok izzadtságtól párásodik csak szemüregem. Talán.


Süvítő szél támad a terembe eltűnnek az emberek egyesével jajjdulnak fel és hamuvá változnak, én csak kapaszkodok a karfába még érzem a sírás fojtogató erejét. Süllyed a padló, de a szék marad. Omladoznak a falak pereg, szikrázva a vakolat és az egész egy hideg fehér márvány teremmé változik, óriási fényerő, megvakulok. Csak a fény semmi más. A fény és én. Nem tudok egy hangot se kiadni, de érzem, ahogy teljesen elveszítem a látásom. Pár óra pár, nap talán évek, nem tudom mennyi idő telik el, de a semmi fehérségben szép lassan, nagyon lassan, egy tükör körvonala bontakozik ki. Majd idővel meglátom benne magam is. Végig simítok a sima bőröm, határozatlanul felállok. Nadrág, kék póló, sárga kardigán és egy mocskos szürke cipzáros kabátban vagyok. A tükörképem kilép elém és barátságosan megszólít.


  • Csakhogy megérkeztél.- Belemosolyog az utolsó szóba.

  • Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok itt? - Kérdések sorozatával ostromlom meg magam.

  • Csillapodj, most már otthon vagy. - Válaszolja és a nevemen szólít.

  • Ugye milyen szép fehér minden?

  • Igen. -Válaszolom. - És olyan üres, olyan nagyon üres.

  • Dehogy üres teh. - Neveti el magát, leírhatatlan békesség árad a hangjából.

  • Ez itt a Csarnok. Minden ember ide tart, kivétel nélkül, mindenki. Nagyon is tele van ez persze emberenként külön különböző dolgokkal van teli.

  • Az életeddel. Emlékekkel. Veled.

  • Amit most láttam az előbb?

  • Amit most láttál az előbb. Hát nem ismerted fel? - Ködösen vannak csak meg a foszlányok, de egyre élesedik tudatom.

  • A szürke hétköznapi diák, a villamoson sóvárogva váró utas, a szakadt farmeres egyetemista és még a pápaszemüveges öreg ember is.

  • Mind te vagy. Különböző idővonal, egy személy. Te.

  • Jaj látom nem teljesen érted. Az első mozaik: mindennek az elején, a villamoson, várod csak várakozás még nem tudsz semmiről,

  • előtted van rengeteg lehetséges útvonal a Remény. Második mozaik: A túl késő. Mindennek a végén. Elveszve. A Keserűség.

  • Harmadik mozaik: A beteljesülés. Megélés, egyszóval a Boldogság.

  • - Cikáznak a gondolatok a fejembe, de összerakom az egész katyvaszt. Szóval én, az életem, a részei.

  • Igen? És a vége? Azt nevezed te boldogságnak? Azt? Az egy tragikum, ez a boldogság a szótárad szerint he?

  • - Éles felháborodással kérem számon. Csendben marad majd megszólal.

  • Boldog voltál. - A nevemen szólít megint és mosolyog. - Boldog.

  • - Még rengeteg kérdésem van, mindegyiket felteszem, és ő türelmesen megválaszolja egyesével az összeset,

  • egészen addig amíg ki nem fogyok belőlük. Nem érzek semmit, csak azt, hogy elfáradtam. Fáradt vagyok.

  • Ő pedig mintha megérezné mellém lép és belém karol.

  • Na gyere most már át kell lépnünk azon az ajtón. - Mondja halkan és egy apró barna kapura mutat a távolban.

  • Elindulok, de két lépés után megtorpanok.

  • Egy utolsó kérdés, talán az egyik legfontosabb. Ki az a lány a pirosban?

  • Hm.. Azt neked kell kitalálnod. - Válaszolja, majd újból neki indulunk.


Távolodunk, egészen addig amíg apró pontokká nem válunk a látóhatáron és végül elnyel minket a fehérség.

 

Mersinho•  2023. szeptember 19. 11:23

A lány a pirosban /1/

Délután fél kettő van, elegem van abból, hogy mindennap sötét, hogy a nap ugyanakkor kel fel mint amikor nyugszik és elegem van a mínusz fokoból is a hőmérőmön. Szombat szóval semmi dolgom. A legutóbbi pár szombatra egyáltalán nem emlékszem szerintem volt, hogy az egészet átaludtam ha meg nem akkor se mozdultam ki kellemesen pattogó kandalló mellől, hisz miért, kiért. De ahogy már mondtam nagyon elegem van. Ideje nadrágot felvenni, kék póló sárga kardigán majd még egy végül, hogy még ízlésesebb legyen egy mocskos szürke cipzáros kabát, eh előre tiltakozik a mellkasom ez ellen a három cipzár csat nyomító vas szorongása ellen. Sapka, sál kötött holmik amíg még élt a nagyi sokat csinált. Egyujjas kesztyű, hogy végképp elveszítsem az összes koordinációs képességem. Neki indulok a sötét dermedt délutánnak. Hogy minek bolyongok céltalanul Stockholm kihalt kövein még annyi fogalmam sincs mint a leheletem előttem kavargó lila párájának.

Egyszerűen csak muszáj, hogy már végre valami más legyen, muszáj mert az életem egy ideje már csak kétségbeesett kormány rángatás, hogy elkerüljem a pszichiátriát. Olyan üresen bambulnak vissza a zsúfoltig rakott kirakatok, kaparom a havat csizmám kopott orrával és várom, hogy, belerúgjak mondjuk egy mesebeli palotába vagy valami ilyesmi. Random veszek egy balost, rúgok, hát nem palota de tábla, "garázsvasár alacsony árak bóvli holmik". Hm rámarkolok üres zsebemben a saját markomra, és magamba nevetve felteszem a kérdést 'ennyire olcsón mit adtok'?

Azért körül nézek mintha érdekelne is úgy ez az élet, a lét, nah a vásár. Szemem az egyik polc jobb sarkára téved és hangosan megdöbbenek vagy megdobbanok belül a szívem. Kipukkadó léggömb hangja van. Ott lóg felakasztva a világítóan piros Adidas kabát, hátulján a hatalmas nagy három csíkkal. Közelebb lépek címkéjet firtatva keresem, és de. Ott van benne a monogram. K.K

Hogy, hogyan? Ez az övé. És pont most az az elvetemült univerzum elém küldi a kabátot a rengeteg beszívott emlékkel, most amikor mindenre vágyok kivéve az emlékére. Ki is Kk? Barátnőm. hehe volt. Még pár napja. Valaki Múlt. Jéh de fura ezt kimondani valakire ilyen kevés idő elteltével. De nem hiányzik egy picit se hiányzok, a szeretve érzés igen, a közös setálások igen, a jövő a hit a remény az értelem. phu lehet mégis hiányzik.



Gyorsan ki innen el innen, vissza a száguldó kanyargó kövekre. Egyre erősödő zaj valami lassuló megáll. Felszállok a citromra. Ülőhelyet keresek de persze még ilyen kihalt napon is tele van az emberekkel. Legtöbb ember fülében fekete vagy fehér gombok, hogy elnyomják a zajt hangosabbat hallgatnak, és megnyugtatja őket a tudat, hogy ez az ő választásuk ezért valamivel jobb. Hogyne.

Kezem véletlen rácsúszik egy szoros férfi kézre a kapaszkodón, borzongva rántom el, de ő mintha észre se vette volna. Bámulva mered egy két sorral odébb álló ülésre, egy túlsúlyos köpcös 40 körüli ember az utasa, furcsának tálalom, hogy így felkeltette az érdeklődését emberünknek, nem az a megszokott szédítő tekintet vonzó fiatal hölgy. Döccenünk. Megállunk. A köpcös ember nem kapkod összehajtja újságját fejel lefelé.

Majd leszáll. Felpillantok a merengő emberünkre, aki változatlanul esküszöm, hogy pislogás nélkül ugyanúgy arra az ülésre szegezi tekintetét. Idegesít és unatkozok is szóval oldalba bököm a könyökömmel. Nem reagál. Megismétlem ezúttal már emberiesebben. Elkapja tekintetet és rám mered. 'HM??' Feszültség remeg a hangjában. Én pedig mint akit ezért fizetnének elkezdem kérdezősködni, hogy mégis mi különleges van abban a helyben amit ennyire kitartóan pasztáz a szemeivel. Csendesen maga elé mered majd megerednek a betűi. A végállomásig utazok hiszen úticélom nem lévén csak vágtatok a sárgán keresztül a városon. Válasza szakadozottból folyik át folyamatossá. Egy lányra vár, több napja akivel egyik útja folyamán többször is összeakadt a tekintetük. Nem értem. Ennyi? Miért olyan különleges ez a valaki? Mitől olyan fontos? Nem tudja megmagyarázni, de azt mondja érzi, ő nem egy olyan lány mint a többi, nem is ‘csak’ egy valaki más. Ő az, akit egész életében keresett, ő az igazi. Amikor ránézett nem csak egy kék izgató szempárt látott hanem a jövőjét, a boldogságát, mindenét. Nagy szavak, én pedig hitetlenkedve csóválom a fejem.Megremeg. ‘Piros pulcsi volt rajta, halványba átmenő kapucnival.’ Phu.

Honnan tudja, hogy még egyszer megismétlődik az a találkozás? Nem tudja, de reménykedik.Szinte már beteges kétségbeeséssel. Ostromolja magát kegyetlenül, amiért akkor ott, azon a délutánon nem ment oda, elvesztette.

Azóta minden áldott nap görcsösen várja, hogy meglássa még egyszer még egyszer a lányt azon az ülésen.

Döccenünk. Megállunk. Kezem izzadva tapad a jeges acél csőhöz, szemem parázslik és a mínuszokba melegem van. Leszállok. Már régen elvesztem és nem csak a zavartan kattogó fejemben, a város ismeretlen épületekkel merevedik fölém. Egy hosszú egyenes sétány, bal kanyar majd még egy bal és újra bal, csak sürgetően lépkedek a lábam után. Kimerülten leülök egy padkára és csak túrom magam előtt a piszkos havat. Mielőtt nagyon elmerülnék a cselekményemben, egy koromsötét árnyék tornyosul felettem. Összerezzenek, de csak egy egyetemista diák srác, barátságosan megszólít.



  • Hát te?

  • Csakúgy, csakúgy…. vagyok. - Bátortalanul csuklik szét a hangom.

  • Zavarok? - Kérdezi olyan közvetlenséggel mintha már régről ismernénk egymást.

  • Á nem, dehogy. -Mellém guggol zsebéből dohányt kaparászik elő, rágyújt, és csak hallgatunk. Megkínál, de udvariasan elutasítom, nem dohányzom. Megrántja a vállát. Nem kérdezek, kíváncsian néha rápillantok, de csak csöndben, halkan.

  • Hm hol is kezdjem öcsi? - Töri meg a némaságot.

  • Szar az élet kurva szar, ugyanazok a pörgő megfojtó hétköznapok, de hidd el nekem, nem volt ez mindig így, nemhát. Volt az a csaj, csakegy csaj azzal a hülye faszom frufrujával. - hehe keservesen maga elé nevet.

  • Elbasztam, de te ígérd meg nekem tesó, hogy nem fogod, ne tedd, nem teheted

  • Az egész az egyetemen kezdődött szkeptikus de naiv, más csávó voltam akkor, más srác. Aztán megismertem őt. - Nagyon hosszasan mesél és a maga primitív stílusában, de nagyon szépeket, az évekről, ahogyan beleszeretett abba a frufrus lányba, a romantikus pillanataikról.

  • Valahogy teljes volt minden olyan nagyon teljes, egész. Nem hiányzott semmi, a legapróbb részletektől kezdve semmi, tökéletes volt. Aztán elbaszódtak a dolgok, ő cseszte el tudom, egyre kevesebb perc volt a ‘mi pillanatunk’ hullottak a darabok. Aztán jött egy másik faszi lelépett összetörte a szívem, kitépte, de nem csakhogy kitépte porba tiporta, széttaposta, apró mocskos darabokra szaggatta, leköpte és ott hagyta. De tesi hidd el annyira gecire hiányzik ez az érzés küzdöttem érte haldokoltam megszenvedtem, de éreztem. És ha mégegyszer átélhetném levágnám itt helyben előtted a fél karom csakhogy csakhogy mégegyszer tesó. Soha ne engedd el bárki is legyen az életedbe ne engedd el még mielőtt túl késő. Mert ilyen lányt csak egyet fogsz ismerni.

  • Azóta már végig basztam a fél várost a lelkem darabjait kutatva, de soha nem találtam belőle semmit, mert az bizony valahol nála maradt, egészen. 

  • És volt az a kötött piros pulóvere. -Hangosan felnevet.

  • Istenem de imádta, volt, hogy még nyáron is abba járt. Hülye akkora hülye tudott lenni néha. De tesó most nagyon erősködök, nem számít mennyire bánt téged valaki nem számít hányszor öl meg hányszor bőgsz miatta éjjelente. Ha valaki fontos számodra azt ragadd meg fogd jó erősen kapaszkodj belé, és kurvára ne engedd el soha. Vágod öcsi, SOHA. - Eltűnődik, majd ugyanúgy, ahogy érkezett feláll feltűri a bokáján a szakadt feszes farmert és tovább sétál a kongó ürességbe.


Jó társaság vagyok, állapítom meg büszkén magamról. Mennyi idegen és mindegyik cipel a hátán egy tonnányi terhet a múltat a jelent és a szerencsésebbek a jövőt is.

Én is feltornászom magamat a padkáról, és próbálok haza jutni haza. Villogó forgalmi lámpák sokasága, amit egyensúlyoznak a parki lámpák sárga fényei,  labirintus sugárutak, ami keresztül kasul vezet mindenfelé csak pont arra nem amerre kéne. Nem érzékelem az időt a hidegtől már kezdek szédülni elmúlt a izzó izzadás érzés, csak a nedves ruháim tapadnak a bőrömhöz, és olyan gondolatok kergetőznek a fejemben, hogy vajon mikor áll be egy fagyott embernél a hullamerevség? Hisz az már akkor is merev mikor még ver az a szíve.

Mersinho•  2023. augusztus 29. 16:25

a Balaton, a Nyár, Én és egy Szőke idegen

Utolsó hét a nyaralásból és megint megint minden kezdődik elölről. Utálom ahogy, az este hat óra egyre szürkébb lesz és az éjszakák egyre hidegebbek. Utálom ezt a visszarázkódást, ahogy megint kimosott aggyal mint egy élőhalott nap mint nap veszem fel a 20 kilós citromkék táskámat amin kézírásos betűtípussal ott virít Brazília jelmondata ordem e progresso (Rend és haladás). Szeptembertől az én jelmondatom is. Brr.. 

Pedig, de ott maradnék még a nyárban, abban az 1 hétben. Júliusi forróság a Balaton parton mert ugye kinek mit intézett a kormánya én nem az a fajta srác vagyok aki görögbe, olaszba horvátba vagy akár thaiföldre kimehetne. De sohshem irigykedtem. Ott azon a héten találkoztam veleh. És annyira kurvára fáj, hogy tudom tudom, hogy soha többet nem fogom látni a balatontól ázott szőke haját a lebarnult arcon gyengéden végigfutó szende mosolyát és azt a buta rózsaszín szandálját ami olyan kislányossá tette a maga nőiességében. Ő sohshem úgy tekintet rám mint a többiek mint az osztály mint az iskola. Nem volt múltunk sem jövőnk, csak jelenünk. Nem tudta, hogy én vagyok az emberek szemében a furcsa gyerek a furcsa ingeiben az elnyűtt kalapjában. Ő csak engem látott egy rákszínűre leégett nyurga srácot akinek vörös haja folyton ziháltan hullott a szemébe. Az az egy hét Július közepén a Balaton, a Nyár, Én és egy Szőke idegen.

Idegen, mert lényegében az, de mégis úgy érzem, hogy nincs senki ezen a földön aki nála jobban ismerne.
Találkozunk jövő nyáron... Van ennél fájdalmasabb mondat? Ott van benne minden az a rengeteg bizonytalanság ott remeg a szavak között, és tudom valahol legbelül a realizmus szaga facsarja szívemet, hogy soha soha többet nem találkozunk. Visszamegy az életébe nem tudom milyen lehet, de sokszor elképzeltem már ki lehet az iskolában az unalmas hétköznapokban, a népszerű lány aki körül mindenki nevet és mosolyog akiről sugdolóznak az alsóbb évesek és akiért versenyeznek a többiek.
De engem vár már a szeptember és a levehetetlen furcsa srác zubbony.


1999.08.22 

Egy gimis (nem is olyan furcsa) srác

Mersinho•  2023. augusztus 6. 14:22

Effektusok

Nem értem magam. Pedig annyira durván egyszerű volt elfeledni. A tavalyi depresszió legkisebb nyoma sem mutatkozott. Hozzá szokott a szervezetem mint a nikotinhoz, először üt utanna már csak a megszokás. 

És aztán jön egy kép látod őt távolról egy társaságban, és így beléd sújt valami, elkezd hevesen dobogni a szíved aminek ezereve nem hallottad a hangját a szíved amiről azt hitted hogy már talán nincs is. 

Egész életemben nem tudtam sohshe szeretni egy lányt. 

Kivéve őt, az elsőt. Effektusok. Több effektusbol áll ez az egész.

Az "első effektus'. Tunete a soha elnemmulo érzés, és ezt csak tetőzi hogy Arih az első és lehet hogy az utolsó olyan ember is volt az életemben akit képest voltam szeretni. Soha nem lehet teljesen kizarni még annyi mereggel sem amit én tolok a testembe.


'piramis effektus' Ez csak a gyenge embereknél játszik, nálam létezik mert az vagyok hiú. Ha van egy nagy társaság egy szociális csoportulas állati ösztön szerű hogy a 'legjobbat' mindenki megakarjakapni. 

Simogatja az embert belül hogyha a rengeteg vetélytárs mellett te vagy a sikeres befuto. Az az érzés hogy a nyalcsorgatas közepette te vagyh az egyetlen aki el is érte és kitort az almodozasbol és a kudarcbol, felemelő. 

Tisztelem azokat akiket ez hidegen hagy. 

És gecire fáj nem is az hogy elvesztetted a poziciodat hanem hogy más is képes a helyemre lépni. Au érzékeny a büszkeségem. 


Úgy nagyjából ezekkel magyarázom hogy miért is ér néha villám csapaskent a szar érzés. 

Sokat javultam, egoista lettem aki tudja hogy nem éri be seholshe csak a legjobbal, sikerek tornyát halmozhattam ezzel a hátam mögött. 100%ig sikerült az összes érzést kigyotornom magamból, de valahogy Arih mindig is az Akhiliusz pontom marad, szörnyű érzés abban a tudatban élni h nem vagy hibátlan.

És jelenlegi tudásom szerint soha nem is lehetek az. 

Őt nem tudom lefedni kipotolni semmivel, senkivel.