Maysa blogja

Régebben az írásaimban a "mindenséget" próbáltam megragadni, egyetlen versbe belefogalmazni az egész univerzumot, a világot, az összes megfoghatatlan érzelmet, a végtelen időt. Azt hittem ez komoly dolog. A saját botladozó életemet meg sem akartam említeni. Azóta rájöttem, hogy minden, aminek értelme van, benne van az én ügyetlen kis létemben, a mindennapjaimban; megtanultam, hogy az örökkévalóságot nem a világűrben kell keresni, mert ott számomra semmi nincs, csak a kimeríthetetlen üresség, hanem nagyon is a kis bolygónkon kell kutakodni. Ezentúl, ha a mindenséget akarom megragadni, akkor megölelem a barátaimat, és ez már tényleg komoly dolog...

Igazából chaten ismerkedtem meg a barátommal. Nem úgy indult ez az egész, mint ami végül lett belőle. Csak beszélgettünk, elég sokáig és elég sokat. Volt miről, hiszen addig mindkettőnknek volt valakije, vagy legalábbis kiszemeltje, azokkal a kapcsolatokkal azonban egyikőnk sem volt teljesen megelégedve. Elmondtuk egymásnak, ami bántott és vigasztaltuk a másikat. Ez nem volt nehéz, néha megesik, hogy egy teljesen idegen embernek könnyebben kiöntjük a szívünket, mint a legjobb barátainknak, hiszen az illető így csak a mi szemszögünkől látja az eseményeket, valószínűleg a mi oldalunkon fog állni, és nekünk akkor épp arra van szükségünk néhány órára, amíg megnyugszunk. Mivel az "alkalmi hallgató" a történetünk más szereplőit nem ismeri, így nem tud saját véleményt mondani, és biztos nem kell azt hallgatnunk, hogy: én megmondtam, igazából a te hibád, vagy valami hasonlót, mert azért valljuk be, az ember ilyet még akkor se hall szívesen, ha tűrhetően érzi magát, nem hogyha még ráadásul a padlón van.

Mi egész jól elbeszélgettünk. Akkoriban én elég sok idióta dolgot csináltam, amiket tényleg nem szívesen osztottam meg még a legjobb barátnőmmel sem, így aztán ha rossz kedvem volt akkor mindig őt hívtam.  Már kezdtem agamban azt mondogatni, hogy ő legjob barátom, de igazából ez nem volt teljesen igaz. Néha esténként elképzeltem, hogy majd egyszer találkozunk, hogy majd megfogom a kezét, vagy legalább a kisujját. Nem gondoltam nagy dolgokra, nem is mertem sokat álmodozni erről, sőt neki sem mondtam el, hogy ilyesmi eszembe jutott... Nem is hittem volna, hogy bármi is lesz ebből. Akkor egyszerűen csak örültem, hogy van valaki, akinek bármit elmondhatok.

Aztán eltelt néhány hónap, úgy alakultaka dolgok, hogy mindketten egyedül maradtunk. Egy este pedig megérkezett a furcsaszerelmi vallomás smsben. Biztos sokan azt gondolják, hogy mese habbal, perszepersze...Én is megkérdezhetném magamtól, hogy vajon normális dolog-e látatlanban elhinni valakinek, hogy szeret, de akkor eszembe sem jutott kételkedni benne, elhittem, mert hasonlóan éreztem én is, sőt olyan volt, mintha már teljesen ismerném őt...

Mindenki azt hiszi, hogy az interneten keresztül nem lehet normálisan ismerkedni, mert ott mindenki csak hazudik, de ez nem igaz, mi sem hazudtunk egymásnak, meg nem próbáltuk másnak beállítan magunkat, mint amik valójában vagyunk és ennek meg is lett az eredménye... Találkoztunk. Én nagyon féltem, hogy mi leszha élőben nem fog tetszeni, vagy ha én nem tetszek neki, de végül kiderült, hogy egyáltalán nem volt okom erre. Olyan volt mintha már nagyon rég ismertük volna a másikat. Megöltetük egymást, kétségkívül életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Bár sose lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de arra a napra mindig szívesen fogok emlékezni.... Olyan ez az egés, mint egy tündérmese. Igaz hogy messze lakunk egymástól, de mégis ez a legjobb, ami valaha történt velem. Mint egy varázslat... amit otthon esténként elképzelek, hogy majd ezt meg azt fogjuk csinálni, és hogy milyen jó lesz, minden megtörténik... Sokszor mintha olvasnánk egymás gondolataiban... még ilyen messziről is megérezzük, mikor a másik ránk gondol... Nagyon tetszik ez az érzés, remélem még nagyon sokáig fog tartani... és hogy még nagyon sok olyan első ölelésben lesz részem...:) Boldog vagyok, hogy megismertem őt, és még mindig nagyonnagyon szeretem:)

    Mi a vers? Pusztán formába öntött gondolatok, rímmé faragott sorvégek, egymásba kapcsolt szavak végtelen láncolata? Költői monológ? Művészi alkotás? Ha csak ez lenne, bizonyára alig akadna olyan ember, aki egyet is elolvasna. A forma és a rímek csak mellékes eszközök egy írott műben, ami azonban verssé tesz egy alkotást az nem más, mint az a varázserő, amit a művész tudtán kívül csempész bele. Ennek segítségével a betűk síkjából kiemelkedő képet lát minden olvasó.Egy képet, ami zenél, csilingel, illatozik és körülöleli az embert, aki ezáltal belecsöppen az alkotó bűbájvilágába. Míg a szavak mindenkienk ugyanazt jelentik, a vers olyan csodás, rugalmas dolog, melynek értelme személyre szabottan változik. Egyetlen sornak annyiféle értelmezése van, ahányan elolvassák. Egy vers tehát végtelen lehetőségeket rejt magában. Millió különféle eszköz helyett csak egyet használ: a fantáziánkat, de ezzel megérinti az összes érzékszervünket, és ezekre együttesen hat, ettől érezzük olyan természetfelettinek.

    ,,Néha egyetlen szó is elég, hogy ablakot nyisson a világ egy szeletére." Egy versben minden szó asszociatív jelentést kap, hiába értelmezzük a konkrét szöveget, mert a valódi gondolatokat a sorok közt kell keresni. A hétköznapi kifejezésekhez a szövegkörnyezet színeket, illatokat, érzéseket párosít, ezek megértéséhez az agy különböző területeit kell "mozgósítani", így új összeköttetések létesülnek, eddig számunkra elképzelhetetlen összefüggéseket fedezünk fel. Ezeket tudat alatt a saját valódi világunkban/életünkben is alkalmazni fogjuk. Akár tetszett egy vvers, akár nem, valamilyen benyomást gyakorolt ránk, és nnek nyoma marad. A sorok tartalmi átértelmezésének csak a képzeletünk szab határt, hiszen nincs két olyan ember, akiben egyazon mű teljesen ugyanazt az érzést keltené. Az agyban az alkotás hatására létrejött összeköttetések új lehetőségeket tárnak elénk, a formabontó logika pedig zseniális ötleteket eredményezhet. Erre való tehát a vers:,,Hogy megváltoztassa látásmódunkat, hogy új utakat keressünk önmagunkban."

    Mint azt már említettem, a vers a különböző érzékelési területeket összekapcsolja, ezért valóban állíthatjuk, hogy ,,este elolvasni néhány verset olyan az elme számára, mint a tornagyakorlat a testnek." Egy ilyen alkotás "mindent megmozgat", felfrissíti a gondolkodásunkat de egyben meg is nyugtat. Véleményem szerint, azoknak, akik sok verset olvasnak, sokkal színesebb, érdekesebb, tartalmasabb álmaik vannak éjszaka, hiszen ezek a művek felélénkítik az agyban a hasonló témájú emlékeket, és elmélyítik az ezzel kapcsolatos érzelmeket.

    Gyakran nem is szükséges egy egész verset elolvasni, egy sor is elég, hiszen már ez is magában hordozza a teljes mű hangulatát. Ezt a hangulatot nevezhetjük "magnak". Ahogy egy növény levelei, virágai ugyanabból az egy szemből fejlődnek ki, és ugyanazt az információt hordozzák, úgy egy vers minden sora visszavezethető az alapgondolatra -amit azért nem szokás tételmondatnak nevezni, mint a prózai műveknél, mert gyakran meg sem jelenik az alkotásban, csak következtetni lehet rá. MInden sorra úgysem fogunk tökéletesen emlékezni olvasás után, a "magra" viszont igen. Ehhez az alaphoz további gondolatokat kapcsolunk, olyan, mintha új életre kelne: ,,énekelni kezd bennünk".

    Tehát mi a vers? Gondolatok, érzelmek, érzések tömörre gyúrt, tökéletesre formázott szobrocskája, ami egyetlen falattal képes jóllakatni a lelket, egyetlen szóval elkáprázatatni a fület, a szemet, a szívet... Egyszóval a vers egy aprócska csoda, egy kis varázslat a beszürkült hétköznapokban.