Maysa blogja

Igazából chaten ismerkedtem meg a barátommal. Nem úgy indult ez az egész, mint ami végül lett belőle. Csak beszélgettünk, elég sokáig és elég sokat. Volt miről, hiszen addig mindkettőnknek volt valakije, vagy legalábbis kiszemeltje, azokkal a kapcsolatokkal azonban egyikőnk sem volt teljesen megelégedve. Elmondtuk egymásnak, ami bántott és vigasztaltuk a másikat. Ez nem volt nehéz, néha megesik, hogy egy teljesen idegen embernek könnyebben kiöntjük a szívünket, mint a legjobb barátainknak, hiszen az illető így csak a mi szemszögünkől látja az eseményeket, valószínűleg a mi oldalunkon fog állni, és nekünk akkor épp arra van szükségünk néhány órára, amíg megnyugszunk. Mivel az "alkalmi hallgató" a történetünk más szereplőit nem ismeri, így nem tud saját véleményt mondani, és biztos nem kell azt hallgatnunk, hogy: én megmondtam, igazából a te hibád, vagy valami hasonlót, mert azért valljuk be, az ember ilyet még akkor se hall szívesen, ha tűrhetően érzi magát, nem hogyha még ráadásul a padlón van.

Mi egész jól elbeszélgettünk. Akkoriban én elég sok idióta dolgot csináltam, amiket tényleg nem szívesen osztottam meg még a legjobb barátnőmmel sem, így aztán ha rossz kedvem volt akkor mindig őt hívtam.  Már kezdtem agamban azt mondogatni, hogy ő legjob barátom, de igazából ez nem volt teljesen igaz. Néha esténként elképzeltem, hogy majd egyszer találkozunk, hogy majd megfogom a kezét, vagy legalább a kisujját. Nem gondoltam nagy dolgokra, nem is mertem sokat álmodozni erről, sőt neki sem mondtam el, hogy ilyesmi eszembe jutott... Nem is hittem volna, hogy bármi is lesz ebből. Akkor egyszerűen csak örültem, hogy van valaki, akinek bármit elmondhatok.

Aztán eltelt néhány hónap, úgy alakultaka dolgok, hogy mindketten egyedül maradtunk. Egy este pedig megérkezett a furcsaszerelmi vallomás smsben. Biztos sokan azt gondolják, hogy mese habbal, perszepersze...Én is megkérdezhetném magamtól, hogy vajon normális dolog-e látatlanban elhinni valakinek, hogy szeret, de akkor eszembe sem jutott kételkedni benne, elhittem, mert hasonlóan éreztem én is, sőt olyan volt, mintha már teljesen ismerném őt...

Mindenki azt hiszi, hogy az interneten keresztül nem lehet normálisan ismerkedni, mert ott mindenki csak hazudik, de ez nem igaz, mi sem hazudtunk egymásnak, meg nem próbáltuk másnak beállítan magunkat, mint amik valójában vagyunk és ennek meg is lett az eredménye... Találkoztunk. Én nagyon féltem, hogy mi leszha élőben nem fog tetszeni, vagy ha én nem tetszek neki, de végül kiderült, hogy egyáltalán nem volt okom erre. Olyan volt mintha már nagyon rég ismertük volna a másikat. Megöltetük egymást, kétségkívül életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Bár sose lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de arra a napra mindig szívesen fogok emlékezni.... Olyan ez az egés, mint egy tündérmese. Igaz hogy messze lakunk egymástól, de mégis ez a legjobb, ami valaha történt velem. Mint egy varázslat... amit otthon esténként elképzelek, hogy majd ezt meg azt fogjuk csinálni, és hogy milyen jó lesz, minden megtörténik... Sokszor mintha olvasnánk egymás gondolataiban... még ilyen messziről is megérezzük, mikor a másik ránk gondol... Nagyon tetszik ez az érzés, remélem még nagyon sokáig fog tartani... és hogy még nagyon sok olyan első ölelésben lesz részem...:) Boldog vagyok, hogy megismertem őt, és még mindig nagyonnagyon szeretem:)