Maysa blogja

Tücsökciripeléstől zizegő nyári alkony volt, amikor megszülettem. A lehűlő szellőben éppen megrázogatták magukat a megperzselődött füvecskék, a virágok egymás vállára bólintották fejüket, a napraforgók még hunyorogva ágaskodtak a lenyugvó fényes korong után, amikor éles visítással romboltam le minden csodás idillt. Megszülettem.

Mindenki gyönyörködött a hatalmas tengerkék szemekben, a sötét babahajakban. Csacsogtak körülöttem értelmetlen dolgokról. Arról hogy az orrát az anyjától, a fülét a nagyapjától… Megszülettem és magamban hordoztam még minden ősi tudást. Tudtam, hogy apró kis részekből állunk össze, mindenféle atomokból, a tulajdonságainkat meghatározza a DNS-ünk, és hogy ezer meg ezer kis mitokondrium zizeg, mozog bennünk. Ezért rettentően idegesített, hogy nem vizsgáltak meg semmit pontosan. Ha az összes, de legalább a végtelen lehetőségek közül egy billiomodnyit átgondoltak volna, hogy az édes szüleim génjei közül melyek kölcsönhatásaiból alakultam, akkor tudnák, hogy a fülem és az orrom is teljesen az apámé. Vicsorogtam rájuk fogatlan ínyemmel, sikítottam, ahogy csak a hangszalagjaimtól és a tüdőmtől kitelt. Kis idő után azt se számoltam, hogy mennyi energiámat emészti ez fel, csak arra gondoltam, hogy milyen sűrű hullámokat okoznak a levegőben, és ezek a hullámok milyen nagyon bántják a körülöttem állók fülét! Nem érdekelt, csak hallgassanak már el, és adjanak enni. Végül megetettek. Majd mély álomba merültem, hogy évek alatt nagyra nőjek, és ahogy növök, szépen elfelejtsek minden tudást. Körülöttem a természet lassan feléledt az első sipítozásom okozta döbbenetből és suttogva jó éjt kívánt a csillagoknak.

            Susogott, csepegett, eleredt, zuhogott ránk a nyári eső. Épp egy kis séta közben ért minket a szüleimmel, és a kisöcsémmel. Hét éves voltam. Emlékszem menedékül berohantunk egy hatalmas, félelmetes, kissé dohos szagú, zord épületbe. Éppen abban a pillanatban villámlott egy hatalmasat és a folyosón az amúgy is gyér világítás egy pillanatra elaludt. Ráadásul pár másodpercre rá hatalmas dörgést hallottunk. Először az arcomra fagyott a félelem, mintha valami szellemet láttam volna. Hatalmas kék szemeim kikerekedtek, majd egy könnycsepp bukkant elő, amit nyomban egy kisebb hisztivé kerekítettem. Sáros, cuppogós cipővel végigrohantam a folyosón anyámék után. Egy hatalmas polcokkal teli, csudavilágos helyre értem, de elámulni nem volt időm, mert zavart, hogy a szüleimet nem láttam sehol. Újra bömbölésbe kezdtem és tovább cuppogtam a cipőmben. Többen felpillantottak a könyveikből, mások félrehúztak néhány kötetet és a lyukon pislogtak rám a polcok mögül. Végig sikítottam a termen, majd egy plafonig érő könyvállvány mögé bújtam. Pókok és ezer éves por közé. Szipogtam néhányat. A könnyeimen valami csodás poros csillogós fény szűrődött át a szembogaramba. Egy ajtó! A hatalmas állvány mögött egy még hatalmasabb faajtó volt, kicsi nyikorgós, csavart formájú fémkilinccsel. Nem zárt jól, mert csupa apró résen átfújt rajta, valami langyos szellő. Könnyes szemmel és remegő kézzel nyúltam a kilincs felé. Nyikorogva nyílt a faajtó, nagy nehezen mozdult csak befelé. Egész testsúlyommal nekinehezedtem, a lábamat a könyvállványnak támasztottam, kicsit mintha meg is inogott volna. Majd hirtelen az ajtó kitárult, én pedig bezuhantam egy pihe-puha szőnyegre, mintha ezer meg ezer kis szőrgombócot varrtak volna egybe. Lassan felnéztem és elámultam. Kör alakú szoba volt. Körülöttem rendezetlen könyvhalmok és papírkupacok. A plafonon gyertyákkal kirakott csillár. Hatalmas ablak, széles párkánnyal. A párkányon mindenféle csillogó kis műszerek, melyek rettentő törékenynek látszottak, mégis stabilan álltak és hagyták, hogy az ablakon besüvítő szél jobbra-balra csavargassa a fejüket. Tekintetem hússzor is körüljárattam a szobán. Majd a szőnyeg szőreit kezdtem vizsgálni és felfedeztem egy hosszan elnyúló kék tintapacát. Ekkor vettem észre, hogy egy furcsa öregúr hasal előttem, méteres ősz szakállal, ezer papírral a könyöke alatt, lúdtollal a kezében, és aranykeretes szemüvege mögül engem fürkész kicsi szürke szemeivel. Mormogni kezdett:

- Kislány! Könnyezel!

- Megijedtem a villámlástól…- nyöszörögtem. Mire megint dörmögni kezdett valamit.

- Nos… igen, igen… hm. A könny olyan különböző lipideket tartalmazó folyadék, amelyet elsősorban az erre hivatott mirigyeink szemszárazság ellen termelnek… igen, igen…Hm, hm… De a te esetedben másról van szó. Nézzük csak! Az érzelmekkel teli könnyezés! Igen! – Beszéd közben a szakálla furcsa táncot járt, szinte összegabalyodott a szőnyeggel. Mormogott, és kutatott a papírjai között. – Örömtől, boldogságtól, szomorúságtól, szépségtől, méregtől, félelemtől, fájdalomtól a könnyünk megtelik hormonokkal, melyek a megnyugvásunkat szolgálják.

-Hormo… Mikkel? – nem igazán értettem, miről beszél, de megtöröltem a szemem, és még nagyobbra nyitottam. A dörmögése teljesen megigézett. Úgy éreztem egyetlen szisszenését, apró mozdulatát sem szabad elmulasztanom. A szemüvegén csillogó fény rám mosolygott és azt suttogta, hogy itt ma valami nagyon fontos dolog fog történni. Mindjárt kiderül, hogy varázs könnyem van, egy különleges bűbájos csodaszer. Olyan könny, amivel mindenkit meg tudok vigasztalni. A mamáját kereső kiscicát, az öcsémet, amikor éjjel felébred és még anyukámat is, mikor odaégeti az ebédet.

- Hormon? Olyan apró jelhordozó részecskék, amelyek a testünkben üzeneteket szállítanak az agyunktól a szerveinkig, a sejtjeinkbe, valamilyen tevékenységre, vagy éppen valamilyen tevékenység befejezésére ösztönözve azt. Hormon sarkallják a testünket növekedésre, a hormonok miatt érezzük magunkat boldognak, szomorúnak is. Kislány! Ha valamilyen erős érzelmi hatás ér téged, akkor ezekből a hormonokból hirtelen nagyon sok fog benned dolgozni. A könnyeidben olyan hormonok jelennek meg, amik ezeket ellensúlyozzák. Az érzelmi hatás erejét csökkentik. Ezért megnyugszol. – Barátságos pillantás villant át a szürke szemeken. Abbahagyta a dünnyögést és mormogást. Éreztem, hogy amit most mondott, azt valóban nekem szánta, és azt szeretette volna, ha értem is. Rettentő érdekesnek találtam a dolgot.

- Mindenkinek ilyen csoda könnye van? – kérdeztem izgatottan. Az öregúr hezitált. Feltápászkodott a földről. Megigazította kockás mellényét, és az arany óraláncot, ami kilógott a zsebéből.

- Nem mindenkinek. Csak az olyan kislányoknak, mint te! – kicsit megremegett a hangja. Még hétévesen is tudtam, hogy hazudik, de örültem neki. Én is felpattantam és elárasztottam mindenféle kérdésekkel. Ki ő? Mit csinál itt? Mi ez a hely? A szőnyeg mitől ilyen puha? És azok a műszerek az ablakban mik? És miért bújt el ide, ebbe a titkos szobába? És a szakállát mióta növeszti?

- Tudós vagyok.

- Tudós? Azok mit csinálnak?

- Tudománnyal foglalkoznak.

- Mi az a tudomány? – Nem szólt semmit, csak kitárta a karját, körbemutatott a szobán, majd kitekintett az ablakon. Minden tudomány. Minden, ami csak körülöttünk van. Az ember kíváncsisága éppoly végtelen, mint a világ, és nem nyugszik addig, míg fel nem fedezi mindennek az értelmét. Míg meg nem tudja, hogy mi hogyan működik, mi miért történik. Mindent tudni akar. A tudós az, aki az emberi kíváncsiságot szolgálja, egész életét a tudománynak szenteli. Az öregúr szakállát a bölcsesség növesztette, ezer éven át, mert nem csak azt az apró tudást birtokolta, amelyet maga néhány esztendő alatt összegyűjtögetett, de elődei minden okosságát is igyekezett magába szívni. Ám aznapra amikor én érkeztem, már igencsak elfáradt. Gondolta, elszórakoztat, ha már a könnycseppekkel is így fel tudta kelteni az érdeklődésem. Percekig bámult ki az ablakon, és én lélegzetvisszafojtva vártam, hogy újra mondjon valamit, mindegy hogy miről, könnyekről, bogarakról, porszemekről. Csak szóljon megint valami okosat. A műszerekre mutatott.

- Látod ez a kicsi ezüstös színű itt, amelyiknek olyan a vége, mint két kanál. – odaszaladtam, hogy közelebbről is láthassam. Veszettül forgott körbe-körbe. – Ez azt méri, hogy milyen erősen fúj a szél. Ez a másik meg az irányát mutatja. Ebben a kis csőben néhány esőcseppet gyűjtöttem össze. Más anyagokkal összekeverve vizsgálom majd, hogy mik találhatók egy csepp esőben. Káros szennyező anyagok például. Ha sok esőcseppet vizsgálunk meg, tudni fogjuk, hogy milyen arányban vannak jelen, az összes lehullott esőben…- a homlokomat ráncoltam. Erre ő is összeráncolta a homlokát. Kitartotta a tenyerét a nyitott ablakon, majd felém nyújtotta az esőáztatta öreg kezet – Látod ezek a cseppek is kicsi részekből állnak össze, mint minden más a világon. Leginkább vízből. De a víz mellett más anyagok is vannak benne, olyan picik, hogy a nem láthatod. Szóval, például ha ebben az esőcseppben…- Órákon keresztül hallgattam, ahogyan magyaráz. Éreztem, hogy ez különös nap. Akkor még nem ismertem ezt a szót, de megtiszteltetés volt tőle, hogy az én hét éves nyelvemre fordította a tudása töredékrészét. Rengeteg érdekes dologról mesélt. Még azt is kiszámolta, hogy milyen sebességgel csapódnak a párkányra a cseppek, és azt hogy milyen magasan volt a felhő. Mesélt a villámlásról, és hogy a dörgést miért halljuk megkésve. Mesélt a szivárványról, a fényről, a Napról, a csillagokról, még azt is elmondta, hogyan készült a csuda puha szőnyeg, ahova újfent letelepedtünk, és elfogyasztottunk egy csésze mézes teát. Elmondta, hogyan készül a méz, és hogy a tea milyen hatással van a szervezetünkre. Megmagyarázta, hogy mitől kék a szemem, és hogy miért hagyunk sáros nyomokat a padlón. Rettentően élveztem. Ám már lemenőben volt a nap, és úgy éreztem egyre távolabbról hallom, mély, kissé dörmögős hangját, és hogy minden hosszú szempillám végére egy apró súlyt kötöttek sok-sok láthatatlan molekulából, hogy már pislogni sem bírok. Elmerültem a puha a szőnyegben. Álmomban minden apró csillag mosolygott rám az égen, majd összeálltak egy még apróbb molekulává, és előbukkantak a kék szememből, egy fényes könnycsepp alakjában.

            Arra ébredtem, hogy édesanyám simogatja az arcomat. Hazaindultunk. Sosem fogom tudni, hogyan kerültem ki a titkos szobából, de abban biztos vagyok, hogy mindig emlékezni fogok a szürkeszemű, szakállas öregúrra, aki megmutatta nekem a tudományt. Megtanultam, hogy az egész világ tudomány, és hogy nem is olyan unalmas, és rettenetes, mint ahogyan később az iskolában hallottam a nagyobbaktól. Épp ellenkezőleg, iszonyú izgalmas, és csodálatos. Végtelen, megérthetetlen és épp ezért olyan varázslatos.

            Azóta sosem ijedek meg a villámlástól. Ha elered egy jó kis frissítő nyári zápor, akkor kiülök a teraszra, és hallgatom az eső kopogását. Mélyet szippantok az illatos levegőből, és együtt örülök a szomjas természettel. Bámulom a füvecskéket, ahogy nagyokat kortyolnak apró gyökerükkel, a virágokat, ahogy egymás szirmai alá bújva vigyáznak társaikra és a bogárkákra, és a napraforgókat, akik még esőben is kitartanak imádott istenük mellett. Már alig tudok valamit a világról, minél többet tanultam, annál butábbnak éreztem magamnak. Inkább nem akarok mindent megérteni, csak csodálni, ahogy a szakadozó felhők közül előtörnek az apró fénysávok, és mire leérnek a földre, olyan szélesek, hogy bevilágítják az egész aranyló búzatáblát.