my poems

Sötétbe borult odakinn a világ.

Tél lett, s télen nem nő több virág.



Évek óta elszökött a nyár,
Talán várbörtön, ahol ő vár.




Előbújik a tavasz is nagysokára.

Vigyázban áll, vár a halálára.




Ősz, te egyetlen! Halálod oly kegyetlen,

Nem lesz hiábavaló, de nem véletlen.

Kezdtem már megszokni a távolságot,

Lassan már nem vettem a fáradságot,

Hogy leírjam, éppen mi is bántott.



Rég nem gondolkodtam életen és halálon,

Most mégis visszafordítanám, azt kívánom,

Hogy visszatérjek, s újra elmerengjek a halálon.



Újra és újra visszatér a rettegett gondolat,
Hogy lesz-e majd valaki, ki értem imát mondogat?!

Vallomás


Minden percben csak rád gondolok, 
Az ágyon ülve csak várokozok.
Várok rád és két gyönyörű szemedre,
Nem fér hozzá kétség, ettől keltem életre.


Nem alszom már napok óta, 
Nélküled fájdalmas minden óra.
Nem telik az idő, nem is húzzák,
Nem vánszorog, nem is vonják.


Mindennap türelmetlenül várlak,
Örökre magam mellé kívánlak.
Várom, mikor belépsz az ajtómon,
Nevetsz, és dícséred a mosolyom.


Világom nélküled semmit se ér,
Vár valaki benne, ki semmit sem kér.
Világom nélküled, keserű, csendes,
Kell valaki, akivel együtt lehetek nevetséges.


Nem győzöm várni, hogy lássalak,
Szemeidből valami biztatást olvassak.
Nem bírok már egy helyben maradni,
Inkább elkezdtem feléd csak szaladni.


Itt az idő, hogy megtörjem a csendet, 
És a fejemben megszokjam a rendet.
Nincs mese! Be kell, hogy valljam:
Szeretlek, jóban, rosszban, bajban!

Talán túl sok lenne, ha az ember leírja mit is érez?! Nem hinném. Talán túl mélyek volnának a gondolatok? Magam sem tudom... 

Nézd, ahogy égek...


Nézd, ahogy égek!
Ne halld meg sikolyom!
Ne figyelj, ha félek! 
Ne halld, ha imám mormolom!


Szoríts közel magadhoz!
Ne érdekeljen, ha megfulladok!
Állíts oda a falhoz!
Húzd meg a ravasz, és meghalok...

Gyógyszer