Utolsó történet

Barukarak•  2024. június 9. 21:19  •  olvasva: 23

Azt mondják, hogy abban a pillanatban, amikor lekapcsolnak a testben az ösztönösen működő szervek és életjeleink, tehát a szívünk leáll dobogni, és a légzésünk is folyamatosan fojtódik el, megtörténik az "átlépés". Szóval ekkor az agy védelmi mechanizmusa bekapcsol, és megkezdi utolsó vívódását, miközben a sejtek rohamosan pusztulnak el az oxigénhiány miatt. Szinte azonnal leállnak a látóidegek működései, s nem sokkal később a hallás is felmondja a szolgálatot. Ennek az eseménysorozatnak köszönhetően, már számos beszámolót hallhattunk olyan emberektől, akiknek sikerült "visszatérniük". Ezek a halálközeli élmények. Tudjuk a definíciót; a teljes nyugalom érzését érzik, kilépnek a testükből, s az alagút végén ott látják a fényt. Sokan beszámolnak halott szeretteik találkozásáról. Esetleg egy erőről, ami feléjük intézi szavait. S rengeteg alkalommal szólnak beszámolók arról, hogy lejátszódik előttük életük képsorai. Azon sorok, melyek számukra meghatározó események, személyek voltak az életükben -olvastam a cikket, s itt egy gondolatra megálltam. Vajon milyen képsorok játszódnak majd le az én filmem vetítésekor? Letettem a telefont, s a kanapéról felállva az ablak elé álltam. Zsebre tett kézzel. Így szoktam mindig cselekedni, mikor mélyen elgondolkodok valamin. S csak néztem ki az ablakon, s azon törtem az agyamat, hogy milyen vágott szcénát fog előttem lejátszani az agyam? Milyen furcsa s egyben érdekfeszítő. A tudatom magamra keltet. Vajon mik azok a meghatározó emlékek, amiket elraktároztam? A születésem pillanatai? Amikor anyám mellkasára tették le fejem, hogy hallván szívdobbanását megnyugodjak? Vagy amikor kiejtettek a kocsiból? S közben biztos szidtam testvérem emiatt, bár igaz, akkor még egy szitokszót sem ismerhettem... Vagy az óvodába lépést? Vagy a tőle búcsút intő kispajtásaim katonás lépéseit miközben a háttérben a Ballag a katona című R-Go zene hallatszik? Az alapiskolai emlékeket, amikor az egyik tanító nénit anyának szólítottam teljesen véletlenül? S emiatt én annyira szégyelltem magam? Vagy amikor mamám kezét fogva mentem végig a falu utcáján, és rengetegen álltak meg váltani pár szót, szinte méterenként megállítva őt? Olyan büszke voltam Rá... Ilyen pedagógus szeretnék lenni egyszer. Ezer és ezer kérdés született meg bennem, miközben az ablakom előtt gyerekek futottak el labdájukat kergetve és kacarásztak. Vajon a csínytevések valamelyike benne lesz a kisfilmben? Vagy épp az első szerelem, az első csók? Sírások? Kacagások? Összeveszések? Kibékülések? Kék vagy zöld vagy barna szempárok?  Nem tudni, talán jobb bele se gondolni. Mert ha bele gondolok, hogy Te is ott leszel a snittek között, felemás érzés fog el. Te, igen te. Aki ezt a történetet soha sem fogja elolvasni. Te, aki mindent tudott rólam, mégis annyira rideg volt. Vagy épp nem akart sohasem megbántani... Ezt már nem tudom meg soha. Egy biztos: Fájni fog. Fájni fog nagyon, hogy már csak az emlékeim utolsó jeleneteiben kapsz helyet. Hogy onnan már nem lesz visszaút. Már sohasem mondhatom azt neked, hogy mennyire hiányoztál. S mégis a fájdalom mellett, a beletörődés megnyugvó érzése fog elfogni. Talán így egy kicsit megnyugodhatok,... – elfordultam az ablakom elől s visszaültem a kanapéra. A fejem hátradöntöttem, és lehunyt szemekkel mosolyogtam – megnyugodhatok, mert te leszel az utolsó jeleneteim egyike. Ezután pár mázsás sóhaj után a szobám nagy magányában elcsöndesedtem, és lassan magamat átadtam az átlépés szakaszának, hogy még álmaimban boldog lehessek.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!