Martinovics BloG

Jégvarázs

A nyolcadik osztályba járó Szűcs Peti nagyon izgatott volt, ugyanis így február táján, iskolája által kiválasztott napján, korcsolyázni mennek a város műjégpályájára. Petiről tudni kell, hogy nem a jég koronázatlan királya, inkább egy udvari bohóchoz hasonlítható az a technika, amivel siklik vagy inkább csetlik-botlik a jégen. Peti más miatt izgatott. Pontosabban valaki miatt izgatott. Pontosabban Molnár Noémi miatt izgatott. Noémi a kilencedik osztály egyik legügyesebb és legokosabb diákja volt. Bizonyítványa mindig kitűnő, és nagy várományosa az év végi "legkiválóbb diák" címnek. Emellett nagyon szépen korcsolyázik. Peti, amióta először meglátta a jégen, beleszeretett. Annyira elvarázsolta az a könnyedség, hogy tulajdonképpen ilyen jelenetet csak eddig a vasárnaponként a családi ebéd utáni pihengetős tévénézés közben látott. Majdhogynem versenyszerű légiességgel siklott az egyik és másik lábával Noémi. Szóval, Peti már alig várta, hogy ismét csodálhassa Noémi varázsát. Ahogy az szokott lenni, nap napot követve elérkezett a várva várt nap. A gyülekezést követően az iskola diákjai, apraja-nagyja elindult a város pályája felé. Peti már fejben lejátszotta az egész délelőtti jégen töltött idejét. Megígérte magának, hogy nem fog ismét bohócot csinálni magából mások előtt eséseivel, pláne nem Noémi előtt. Szóval megérkeztek az öltözőbe, ahol el is kezdték a diáktársak átölteni a ruhájukat, a korcsolyák felvétele is több kevesebb sikerrel már a lábakon termettek, mikor a nagy zsivaly közepette, ahogy Peti épp az utolsó lépésnél tartott a korcsolya befűzésénél, egy angyali hangot hallott. Valahonnan a B sor 6. ülésétől. A nevét hallotta ismételten ezzel a hanggal komponálva. 

-Peti! Hahó! Tudnál nekem segíteni bekötni a korcsolyám? 

A fiú nem hitt a fülének. Szemöldöke a homloka közepére telepedett. Megdöbbent. Az a lány, akibe belehabarodott, most megszólítja őt. 

Gyorsan legyőzve minden merevségét és döbbenetét, Peti máris ugrott Noémi kérésére, s már a lábai előtt térdepelt. Még inkább elárasztotta mindenféle gondolat. 

-Na, tessék! Akár egy lánykérés, vagy micsodának is nevezik a felnőttek - mondta magában Peti, miközben arcán piros pír lángnyelvei kezdtek el táncolni. Pedig még melege se volt. 

S most ott volt Peti a lány lábai előtt, fej lehajtva, nemhogy észreveszi a lány a fiú zavarát.

-Hiszen ez egy egyszerű kérés volt. Bárki más is megtehette volna ezt Noéminek - nyugtatta magát a fiú, miközben a fűzőket igazgatta a lány korcsolyáján. 

- Épp ezaz, -folytatta a gondolatot- bárki mást is választhatott volna, akár Kovács Zolit is az osztályából, de mégis engem szólított meg. Vajon miért? - szálltak a kérdőjelekkel teletűzdelt mondatok a fejében.

Kovács Zoliról tudni kell, hogy a kilencedik osztály nagymenője volt. Hosszú haja és furcsa modora mindig is elkápráztatta a fiatal lányok szívét. Tehát neki mindig volt csaja. Ha úgy tartotta kedve, hetente más lányt bolondított. 

Egy kicsit erősebben kösd, ha kérhetem! - mondta Noémi Petinek. 

Rendben - vágta rá a fiú, de fel nem nézett. -Jesszus, hogy kössem be erősebben a korcsolyát, ha kénytelen vagyok ennek az áldott teremtésnek ártani? - őrlődött gondolataiban Peti, aki mégiscsak eltökéltté vált, hogy őt kérte meg a lány. 

- Márpedig, most bebizonyítom, hogy minden kérését azonnal és tökéletesen tudom teljesíteni. 

S ezzel egy nagyot húzott a lány fűzőjén, talán életében ekkorát nem húzott. 

- Kész. Jó lesz így? - kérdezte Peti, miközben felemelte a fejét, és a lányra nézett. 

- Szerintem jó, köszönöm - mondta a lány lágy, könnyed hangjával. 

Peti abban a percben a világ hőse volt. De leginkább Molnár Noémi és az önmaga hőse. Teljes mellszélességgel ment ki a pályára. És még a jégen se esett el, ahogy azt tenni szokta. 

S közben a szeme sarkából oda-oda nézett Noémi versenyszerű siklásaira. 

Elérkezett a szünet. Látta, hogy a lány a pályáról leérve ide-oda téve a lábát izgatja a korcsolyáját.

Leült a B sor 6. helyére és látta, hogy a lány fűzője kifűződött.  

S látta, hogy abban a pillanatban ott termett a lány előtt Kovács Zoli... 

És ő azzal a nagy erejével és lendületével befűzi a lány korcsolyáját. 

-Na, most már rendesen meg van kötve. Nem kell aggódnod, hogy kifűződik - mondta kaján, önelégült vigyorral az arcán Zoli, a kilencedik osztály nagy macsója, aki hetente váltogatja a csajokat.

Elismerő levél a szezonálisan falat néző karácsonyfadíszekhez

Tisztelt díszek, gömbök, gyöngysorok!

Szeretném megköszönni Önöknek az éveken át tartó gürizős munkájukat, amit természetesen senki nem lát, és mit sem hederítenek a fáradalmukra. Ettől a szezontól kezdve új időszámítás következik. Ígérem,, nem foguk csak a karácsonyfa mutatós oldalát csodálni. Nem fogunk álmélkodni holmi látszatgömbökön, mézes-mázas dallammal komponált égősorokon és lófarkas bohózatokon. Mit sem ér mostantól a fölösleges magamutogatás. Mert minden szépen díszített fa mögött Önök állnak. A csendes szolgálatot végzők, a gürcölők, kik a szívük lelkük beleadják, hogy minden smakkoljon.
Mától kezdve a dolgok megfordulnak, Önök lesznek a szó átvitt értelemben előrehelyezve.
A sok évnyi csöndes és hálátlan munkáért utólagos köszönet. Áldott karácsonyt Önöknek!
Maradok tisztelettel,
Karácsonyfadísz Csillag

Tudom, hogy nehéz. De valahogy próbálj erőt venni magadon. Mert ő aztán megérdemli. S mert neked ott kell lenned mellette. Gondolj bele, hogy az ő félemberöltőnyi életében te jelentetted számára az otthont nyújtó biztonságot, a védelmet, a családot, a Barátot. Te voltál neki a reggeli ébredés és az esti biztató tudat, hogy védve vagy általa. Nem hiába mondjuk, a legjobb barátaink. Őszinte szeretetével szeretett. Nem kért érte mást, csak törődést. Akkor most légy szíves, fogd meg a mancsát és légy mellette. Mert hiszen tudod te is jól, fáj neki, de nem tudja elmondani. És a biztonságodat, a jelenléteted keresi. Ne hagyd az idegenek körében. Ne hagyd hogy utolsó perceiben szemével keresve ne találjon. Ne hagyd magára. Ne csináld ezt vele. Simogasd meg a buksiját. Dúdolj valami nyugtató dallamot. Szólítsd nevén, és bíztasd, hogy hamarabb átjuthasson a fájdalmakon. Semmiképp ne hagyd magára. Tudom, nagyon nehéz. És nagyon fáj, de meg kell tenned érte. Végy erőt magadon! Mert megérdemli. Mert ő a leghűségesebb társad volt. És légy ott mellette az utolsó perceiben. Amíg utolsó leheletével, sóhajtva át nem adja földi életét a Teremtőnek, s hagyja meg emlékét gazdája emlékezetében.

Tegyük fel, hogy szeretek varrni. Tegyük fel. De ezt a gondolatot öltsük át egy-két öltéssel, nehogy leperegjen a gondolatunk vásznáról. Mert csak kereshetnénk a szőnyegen, vagy a kutya viszi el azon nyomban... Szóval, óvatosan bánjunk el a gondolattal, azzal, hogy tudok varrni. 

Továbbá tegyük fel azt is, hogy nem szeretem elhagyni a dolgaimat, azokat a dolgokat, amiket nagyon szeretek. Így ez esetben a varrótűket. Ezért ezeket a varrótűket, amiket az évek alatt innen-onnan összegyűjtöttem, egy varrótű párnába helyezem. Legyen ez a központja mindennek. Ide szúrom be a régi tűket, illetve az újakat is. Legalább egy helyen vannak. Kevesebb az esélye, hogy elvesszen akár egy is belőle. De sajnos sokszor előfordul, hogy mások is varrnak a környezetemben. Azonban nekik nincs párnájuk. Úgy gondolják, hogy az enyémet használják föl a beleegyezésem nélkül. És szúrnak sok száz tűt a párnába. Teljesen meggondolatlanul. Nem nézik, hogy az én varrótűim sorra potyognak ki a párnából, mert nincs már elég helyük. Ők csak önös célból cselekszenek. Így nem marad más hátra nekem, mint az idegenek varrótűi, amik az Én párnámba ágyazódtak, és arra várnak, mikor tudják az ujjam begyét úgy istenigazából megszúrni.

Valahol és az ott között, a keleti partvidék nagy mezőin, ahol a nyári nap sugarai először bukkannak fel a horizonton, ahol a szél is inkább szellőnek mondható, s ahol az emberek is megértőbbek, éltek nagy nyugalomban a vidék dicső szépségei, a pampafüvek. Kis- és nagy csoportban, apró szegleteken, és egy nagy mezőt is befedve billegették jobbra-balra óriás, díszes fejüket, ahogy a szellő táncoltatta azokat. Épp reggel lehetett, mivel a napsugarak első pálcái törték fel a sötétség páncéljat, s nyújtóztak el olyan nagyon, mint egy jól kialudt gyerek az ágyon. A vidék lassan-komótosan fölébredt. A rizsföldeken a hosszúnyakú daruk keresgették a reggeli békaadagjukat. Tücskök ciripeltek egy ősi sírkertben, s a lágy szellő elkezdte komponálását a pampafű-mező felett, azok pedig belekezdtek a mindennapi bólog...

-Hé, pszt! .... Hahó, hallasz!? - szólított meg egy fiatal pampafűsarj egy mellette ide-oda bólogató nagy pampafüvet. Az csak lenézett a sarjra. S látta, hogy az még túl fiatal volt, így nem nagy ügyet fordított rá. Ugyan, mit akarhat tőle egy ilyen kis ügyetlen....

-Igen, te! Ide tudnál figyelni egy picit?- szólította meg ismét a fiatal az idősebbet. 

A tapasztalt pampafű, ha lettek volna szemei, biztos, hogy forgatta volna azokat. Azonban belátta, hogy nem tudja levakarni magáról a frissen nőt túlbuzgót...

-Tessék? Hozzám szólsz? - kérdezte fölényes hangnemben a tapasztalt pampafű a kis sarjat, mintha mindidáig nem volt volna benne biztos, hogy őt szólogatták már egy ideje. 

-Igen, hozzád szóltam. Csak lehet, a nagy bólogatás közepette nem hallottál- piszkálódott a fiatal. 

-A hallásommal nincs gond- vágta rá a tapasztalt. De már ha itt tartunk, mit akarsz? -kérdezte. Igyekezz a válasszal, mert oda kell figyelnem a szellő dallamára! - szólította fel a fiatalt, s közben a nagy díszes tapasztalt feje ide-oda himbálózott. 

- Egy kérdésem lenne, s pont ezzel kapcsolatban. Miért kell nekünk folyton-folyvást a szellő komponálására ide-oda billegni? 

- Tudod, ez így van rendjén. Ne kérdezd a miértjét. Ez a mi feladatunk. Ebből fakad a mi szépségünk. Mindig azt mondják az emberek, mikor elmennek mellettünk, hogy hullámzunk, mint a tenger. Csak mi valamivel szebben. 

- És mi lenne, ha megszakadna ez a folyamat?- kérdezte a fiatal, majd folytatta- Mi történne, ha valaki úgy gondolná, hogy többet nem fog bólogatni?

-Az eszedbe se jusson! A szél nem szereti azt, aki nem bólogat- förmedt rá a tapasztalt- hallottam, hogy egyszer valamikor régen volt olyan, aki nem bólogatott. A szél olyan dühös lett rá, hogy össze-vissza törte nádszál testét. Nem is élt sokáig a szerencsétlen -zárta le rémisztő történetét. 

- Szóval a szél nem is olyan barátságos... S mi pedig félelemből járjuk táncunk, amíg el nem száradunk- eszmélt föl a fiatal sarj, s érezte ma is egy arasszal magasabb lett, s tapasztaltabb. 

-Nőjj föl, hamar! Ilyen a világ. Pár nap és te is olyan magas leszel, hogy táncolhass- zárta le végleg a pampafű-diskurzust az öreg. 

S a fiatal pampafű valóban pár nap alatt a nagyok sorába nőtte be magát, s minden nap járta a szellőtáncát a többiekkel. Mikor egy mellette lévő fiatal sarj megszólította: 

-Hé, pszt! Hahó....hallasz?!