Marky blogja

Gondozó

Egy letűnt kor embereként éltem,  volt esély az újbóli ragyogásra.. De senki sem élt a lehetőséggel, csak hagytuk úgy eltűnni  körülöttünk mindazt, ami értéknek számít. Elejében minden szépen és idillikusan indult. Az ember dolgozni járt, hogy megéljen, és a családját fent tudja tartani. A kisgyerek örült a karácsonyra kapott szerény ajándéknak, nem áhítozott többre. Maga a természet pedig élt. Mindezt lassan romboltuk le, nem is vette észre senki, nem voltak kritikus előjelek, csak apránként. Azt se vettük komolyan.

Elmúlt egy fél évtized, vagy kicsit több. A lassan terebélyesedő jelekből egyszerre egy hatalmas pusztító és mindent eltaroló özön lett. Egyik pillanatról a másikra dőlt össze az egész eddigi élet. Ami régen számított, az mára csak egy emlék maradt. Pár röpke év, amit észre se vesz az ember, elrepült. Pedig mennyire kiverte a szemünket minden egyes jel. Valahogy pedig nem foglalkoztunk vele, vagy csak nem vettük komolyan.

Az ember bejár ugyanúgy dolgozni, mint eddig. Csak már nem tud fent tartani semmit sem. Éhbérért és hitelekért húzza az igát a modern rabszolgaság láncaiba verve. A gyerek semminek se örül. Kiszámíthatatlan, őrjöngő állatá vált, aki a játék kisautót a földön veri szét egy új telefonért üvöltözve. Apja hiába tud fedélt biztosítani a feje fölött, anyja hiába akar törődni vele. Mindenki és minden haszontalan számára, elfelejt becsülni és értékelni.

Azt sem lehet már mondani, hogy nem láttuk a fától az erdőt.   Csordaként vonultak el az állatok az otthonaikból. Medve, farkas, róka, mind egyaránt futott. Még a madarak is velük próbáltak  szökni, persze, ha túlélték a golyófüggönyt. Hiszen kell otthonra egy szitává lőtt madár. Vizet csak egyszerűen ihatatlanná tettük. Az a sok vegyszer és radioaktív hulladék, még a baktérium se tudna megélni benne. A föld szárad, terméketlenné vált, élelemről ne is álmondjunk. Megesszük a tablettába zárt vitamint és húst. Az íz a lényeg úgyis.

Nem tehettem már mást..Mindent én sem bírok el. Nem fogtuk fel, mit jelent az élőhely, ahol mi is éltünk egykoron, és az állat is. Most már nem maradt nekünk sem hol élni...

Eltemetve

Én és a gondolataim, senki más. Harc önmagammal szemben, életem értékelése. Hová jutottam, mi vezetett ide. Egy hosszú küzdelem van kilátásban. Rá sem eszméltem hogy mi zajlik körülöttem. Csak folytatom a csatát, jó és rossz megszűnik létezni. Egymagam nézek szembe a vaddal.

-          Hibák vajon, amiket eddigi életem során ejtettem?

-          Rossz voltam az emberekkel, a hozzám tartozókkal?

Hatalmas ütésekként zúdítja rám a kérdéseket, a gondolat. Nem is szándékozik kímélni, most már úgy is késő lenne. Akár egy álom amiből nem tudok felébredni, el lettem zárva. Testemet nem bírom rá venni a mozdulásra. Inkább küzdök tovább, még meg nem békélek. Mondjuk az a legfőbb baj, hogy már egy áldott hete csak küzdök, és az egyetlen aki szóba tud állni velem még mindig csak én vagyok. Lassan viszont mintha éreznék valamit, kicsit mintha törne. Első érzésem mi más is lenne mint fájdalom. Hátam tájékán szögel a fájdalom, mintha valami keményen feküdnék. Olyan mint egy korhadt deszka.

-          Eltemettek..? Ugye nem haltam meg..?

De lélegzem, kizárt hogy már jött volna értem a végzet. Levegő lett a második amit érzéseim közé sorolhattam. Azt sem tudom hogy a szemem álomra derült, vagy elvesztettem szemem világát. A kezeim, mintha valami jelt adnának, pár centire félre tudom mozdítani őket. Ennyi is volt az örömöm. Olyan mintha nem engedne valami tovább.

-          Tán csak nincs oldalt is valami deszka ami nem enged tovább?

Egyre biztosabb hogy halott vagyok. Mindeközben a harc befejeződött. Úgy néz ki megbékéltem magammal, viszont mégis olyan mint egy kirándulás a purgatóriumban. Egyszerűen csak úgy vagyok. A fülem végre valahára, hallok némi nagyon halk zajt néha. Kopogások azok, biztosan a sír ásóm hangja, kicsit pihen az ásás közben. De nem biztos, hiszen napok óta hallom ezt, megadott idő közönként.

A lábam érzem néha megmozdul. Nem bírom fel emelni, egyszerűen nem. Vagy a test, vagy a koporsó nem engedi. Eltemettek, igen ez az egyetlen magyarázat miért nem bírok semmit. Pár nap elteltével csoda történt. Kinyílt a szemem.

-          Végre valahára!

Kiáltottam fel magamban. Szemhéjam mozgásnak indult, engedt az akaratomnak. De kárnak is kaptam vissza látásom. Szembe kellett néznem a valósággal. Nem a föld alatt feküdtem, és nem is vett körbe semmilyen deszka.

Egy fehér szobát láttam, és ami testem kordában tartotta az saját magam voltam. Egy ágyhoz láncolva, csövek nőttek ki karomból, lábam támaszban. A kopogás egy rohanó orvosé volt, ki folyton a szobámat járta. Szemem inkább álomra zártam, és rá eszméltem. Ez... az én földi koporsóm.

Valóságból a virtuális térbe, ez a megszokott képlet. Korunkra jellemzővé vált már, a terek közti mély hasadásba való zuhanás. Gyakran igazinak találja, szürreálisan túl tolt virtuális énjét. A kommunikácóra alkalmas képességünkből nem sok marad. Egyre nagyobb rosszabodó tendenciát mutatunk mi is, a következő kor generációiról szó se essék. Menedéket nyújtanak a különfajta felületek. Akár egy Instagramm modell is lehet a személy, kaja blogger vagy egy hatalmas művész lélek kiben oly sok tinédzser kori fájdalom halmozódott fel. Melytől egyedivé válik. Hiszen mindenki egyedi szeretne lenni nem?

Különbözni az osztálytársaktól, barátoktól. Mindenkitől. Egy saját teret akarunk kialakítani, viszont csak egyel többen leszünk minden egyes “egyedi” személlyel. Mivel minden sablonon alapul. Szeretjük azt hinni hogy tényleg azok vagyunk, vigaszt nyújt. Könnyebb lesz a lelkünk tőle. Félre értés ne legyen. Mindig akadnak gyöngyszemek akik ténylegesen ki lógnak a sorból. Valamilyen hihetetlenül jó, vagy éppenséggel egy tragikusan nagy pofonnak köszönhetően. Melyet az élet személyesen osztott ki.

A tömeg csak bővül, depresszió, szerelem, öngyilkosság. Ezekből merítenek az emberek. Fájdalmukkal akarnak kitűnni. Vagyis pontosabban fájdalommal eljátszott szerepükkel. Bele bolondultak a szürkeségbe, kell a figyelem rám nézzen minden szem a Földön! Egy valamiről tényleg megfeletkeznek, és nem tudnak különbséget tenni aközött ha valakinek tényleg problémája van. Aki tényleg ki ontotta az életét, egy olyan indok miatt melyen segíteni lehetett volna.

De azt hittük mind, hogy ő is csak egy plusz akar lenni, aki ki tűnik a tömegből. Nem segített senki. A világ nem rájuk figyel. Képmutatás csak úgy tombol és rombol. Fiatalok akik az érett felnőttet játsszák, holott a szülői támogatástól nem tudnak elszakadni. Nem figyelünk, mindenki azt tesz amit akar. Valami baj van..Ki ölték az egyediséget, mintha a fogalom eltűnt volna. Hanyatlásnak indultak az emberek, magukat a problémákat se veszi senki valósnak. Homokba dugják a fejüket. Jó lesz az, majd elmúlik tovább gördül. Nos valakinél nem...

Egy pofon kell a világnak és az embereknek, hogy ki másszanak ebből a mocsokból amit teremtettek. Szembe nézni a problémával, nem hisztériázni és tovább zavarni másra. Segíteni azokon, akikre ezt a szemetet rá zúdították. Mint birkák a vágóhídra úgy menetel mindenki a problémák elől, és adódnak belőle a hatalmas bajok. Az ember egyszer élheti az életét. Tűnj ki a tömegből és legyél ember!

Segíts!!

Akár egy tükör, mit mindenki elè tartunk.Stabilan magunk felè is. Látni benne az èrzèseink, szemèlyisègünk. Sokszor viszont minden össze mosódik benne, egy egèsz kerek kavalkád lesz. Bízunk, mivel menedèket nyújt. Hiszünk hogy el zavarjuk a rossz èrzèseket. Egy biztos pont leszünk. Megtörjük a szürkesèget, amit az idő hárít ránk. A tükröt viszont nem mindenki nèzi. Tudják ez nem az, se jó se rossz. Igazából semmi. Leng az èrzèsei között, akár a tükör lelke omladozó falán. Az emberekben tovább nő a kèp. Melyet önmaga alkot, mèg ha nem is vesz tudomást róla. Van aki tudatosan èpíti ezt, de sokakat nem is èrdekli. A romlás ilyenkor megindul. A tükör pedig lassan töredezik. Ekkor pedig elemèszti, fel sem fogja. Az idő nem gyógyít, csak elvègzi az èlet piszkos munkáját. Töredező kèpet nem lehetetlen, helyre állítani, ne csak lengjen. De ezt már egy kegyetlen harcal, tudják helyre állítani az idővel.

Foszlány folytatása.

Inferno

Az órákat tartják, a folyosók üresek, a termek telis tele ártatlan, mégis sötéten fortyogó lelkekkel.Rója a sétákat az iskolában, van ideje.Oly fájó, sőt nem régi emlékei csak törnek fel.Minden egyes terem előtt, megáll és betekint.Az újbéli megaláztatás paranoijája, tartja fogságban.Nem szép, nem jók a ruhái, nincs elég pénze.Okok melyeket könnyedén rá vetettek, diáktársai.Arra senki sem gondolt, hogy egy sebzett lelkü, forrongó fiatalnak ez hatalmas stressz.Folyosói túrájával nem, hagyott fel.Lepusztult kattogó neonlámpák csöveiről, vissza verődő fény megtörik a kezében lévő tárgyon.A pokol eljő, nem vár.Saját kezűleg teremti meg, egy középiskolában.Hol is máshol.Sétája abba marad, utolsó óra zajlik.Pár perc, és mehetnek haza, az otthon melegébe, biztonságba.Útja végéhez ért.Kopog majd belép, a hatos terembe.Gúnyolódva de megkezdik.Hol voltál eddig te gyökér?Nem látod hány óra, maradtál volna otthon sírni.Az osztály nevet.Diákunk meghasad.Eltelt egy perc.Ajtó kulcsot ellopja az asztalról, ajtó zárul.Tanárnőjük meghökkenve nézi mi a történik.Mire megszólalna hogy hasra, csak a durranások hallhatóak.Eltelt a következő perc.Ablakon keresztül menekül aki tud.Fő tettesek a földön hevernek, ki holtan, ki sebesülten.Odalépve mélyen szemükbe néz, kik túlélték ezt a hirtelen, traumát.Maradékkal bevégzi munkáját.Érzi magán hogy könnyü, tudja hogy megpecsételődött a sorsa, amíg csak él eme Földön.Mégis, megszűntette ami ide vezette, elégtételt vett azoktól, akik a legszebb éveit egy földi pokollá tették.Sőt ezentúl, az életét is.Az utolsó perc is eltelik.Kicsöngetnek.Fekete könnyeivel, megkönnyezi akik bentmaradtak.Sziréna hangja egyre csak erősebb, és érzi..hogy lezárult mindene.Szabadon.