Határ

Határ

Hiába is menetelek előre,  sehogy sem érek oda  a végére. Ott a cél előttem, mégis, mintha az egészet egy homályos köd fedné el reménnyel teli szemem elől. Megindulok nagyszabású tervekkel, ötletgazdag elmémmel, az út még relatív egyenes. Néhol akadályokba ütközöm, viszont orvosolhatóak a problémák. Mire eljutok a következő fázisig, hogy nagyobbat lépjek, már egy rosszabb úton találom magam. Sietni kezdek, kapkodni,  már nem annyira megfontoltan dolgozom. A körülöttem lévő segítő tényezőket nem értékelem már úgy, mint eddig, csak a célom lebeg előttem. Majd rátérek a harmadik útra. Teljes erőmből rohanok. Egyre közelebb, amit szeretnék, ez persze másnak nem tetszik. Hisz ki látott már olyat, hogy egy ember örül a másik sikerének?

Senki. Itt megkezdődik a kínkeserves végső vágtatásom. Minden egy lapra feltéve, bukás vagy győzelem, életem és halálom. Egy sáros nehéz út ez, ahol már nem bíztatnak az emberek, nem örülnének, ha célba érnék. A gőg és az irigység vette át az uralmat fejük felett. Nekik a tisztánlátás egyenlő azzal, hogy bukj velük együtt, és elégedett lesz mindenki. Érdekes módon, senki más nem versenyzik velem az úton, mégis a vesztemet akarják. Pedig a választás, maga a döntés lehetősége a kezükben van. De az egyszerű megoldás is megoldás, és még annyi munkát sem igényel. Már tényleg egy kevés kell az egészhez, megpendül bennem egy húr, ami jó irányba terelt.

Aztán elkap valami. Egy kéz, egy sötét és rothadó végtag, ami pólómba kapaszkodva ingázik rajtam. Én futok a rossz úton tovább, nehéz, de megteszem. Nem maradt ez ennyiben, karok tömkelegének börtönébe kerülök. Kezdek lassulni, szinte már állok egyhelyben. A cél az orrom előtt, egy karnyújtásnyira tőlem. És képtelen vagyok még egyet-kettőt lépni, hogy elérjem. Gonosz, becsvágyó, irigy, kapzsi, öntelt és egoista emberek karjai láncolnak a földhöz. A romlást és a végállomást sugallják. Egymagam pedig sok mindent nem tudok megtenni, vagyis mindent biztos nem. Nem eleget ahhoz, hogy szabadulni tudjak.

Így hát egyhelyben maradok velük együtt. Megkímélem magam is az értelmetlen harctól, ami önpusztításba vezetne, és maradok együtt a lehúzóimmal. Hisz előbb vagy utóbb, mind elmúlnak. A végtelenségig senki sem marad ilyen. Akkor pedig hamvaimból kitörve repülök előre, a célom és a határaim átlépése érdekében.