Eltemetve

Marky•  2019. április 23. 21:40

Eltemetve

Én és a gondolataim, senki más. Harc önmagammal szemben, életem értékelése. Hová jutottam, mi vezetett ide. Egy hosszú küzdelem van kilátásban. Rá sem eszméltem hogy mi zajlik körülöttem. Csak folytatom a csatát, jó és rossz megszűnik létezni. Egymagam nézek szembe a vaddal.

-          Hibák vajon, amiket eddigi életem során ejtettem?

-          Rossz voltam az emberekkel, a hozzám tartozókkal?

Hatalmas ütésekként zúdítja rám a kérdéseket, a gondolat. Nem is szándékozik kímélni, most már úgy is késő lenne. Akár egy álom amiből nem tudok felébredni, el lettem zárva. Testemet nem bírom rá venni a mozdulásra. Inkább küzdök tovább, még meg nem békélek. Mondjuk az a legfőbb baj, hogy már egy áldott hete csak küzdök, és az egyetlen aki szóba tud állni velem még mindig csak én vagyok. Lassan viszont mintha éreznék valamit, kicsit mintha törne. Első érzésem mi más is lenne mint fájdalom. Hátam tájékán szögel a fájdalom, mintha valami keményen feküdnék. Olyan mint egy korhadt deszka.

-          Eltemettek..? Ugye nem haltam meg..?

De lélegzem, kizárt hogy már jött volna értem a végzet. Levegő lett a második amit érzéseim közé sorolhattam. Azt sem tudom hogy a szemem álomra derült, vagy elvesztettem szemem világát. A kezeim, mintha valami jelt adnának, pár centire félre tudom mozdítani őket. Ennyi is volt az örömöm. Olyan mintha nem engedne valami tovább.

-          Tán csak nincs oldalt is valami deszka ami nem enged tovább?

Egyre biztosabb hogy halott vagyok. Mindeközben a harc befejeződött. Úgy néz ki megbékéltem magammal, viszont mégis olyan mint egy kirándulás a purgatóriumban. Egyszerűen csak úgy vagyok. A fülem végre valahára, hallok némi nagyon halk zajt néha. Kopogások azok, biztosan a sír ásóm hangja, kicsit pihen az ásás közben. De nem biztos, hiszen napok óta hallom ezt, megadott idő közönként.

A lábam érzem néha megmozdul. Nem bírom fel emelni, egyszerűen nem. Vagy a test, vagy a koporsó nem engedi. Eltemettek, igen ez az egyetlen magyarázat miért nem bírok semmit. Pár nap elteltével csoda történt. Kinyílt a szemem.

-          Végre valahára!

Kiáltottam fel magamban. Szemhéjam mozgásnak indult, engedt az akaratomnak. De kárnak is kaptam vissza látásom. Szembe kellett néznem a valósággal. Nem a föld alatt feküdtem, és nem is vett körbe semmilyen deszka.

Egy fehér szobát láttam, és ami testem kordában tartotta az saját magam voltam. Egy ágyhoz láncolva, csövek nőttek ki karomból, lábam támaszban. A kopogás egy rohanó orvosé volt, ki folyton a szobámat járta. Szemem inkább álomra zártam, és rá eszméltem. Ez... az én földi koporsóm.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!