Kedvenceim

„Ha követed azt, amit a szíved diktál, ha igazán hallgatsz rá és készen állsz keményen dolgozni, minden lehetséges.” (Michael Flatley)

Tóth Erzsébet: Gyémántok

Ó, a cikk-cakkos szélű képek!
A fénykép egérrágta, bágyadt csodája.
Bámulok szelíd gyermekszemembe.

Ilyen lettem volna?
A matrózblúz, a szörnyű masni!
Kockaformára vágott idétlen frizura.

Látom anyámat, ahogy bajlódik
szénakazal-hajammal, cibálja, simítja,
befonja. De az iskolába?!

Hiába Röltex Rózsi műselyem fénye,
a szigorú igyekezet, ráncba szedni
kislánya megveszekedett hajgubancát.

Levágja, nem tehet mást.
Ahogy fiatalon egy idegen férfi mellé szegődött,
úgy teszi ezt is, megadja magát...

De én a két gyémánt-kislánya közül az egyik vagyok.
Nincs semmije, csak két gyémántja.
Kicsi lányai.

Vigyáznia kell rájuk,
mindent elfelejt, ha rájuk néz.
sírást,  magányt, szegénységet.

„ Miért nem az anyja hozta ezt a gyereket?"
Mordult rá az orvos, amikor karján velem,
félszegen álldogált a rendelésen.

„De hisz én vagyok az anyja!"
Bizonygatta büszkén,
ahogy azóta is oly sokszor...

Húgomat szülte, amikor nyolc nap után
az orvosok már hazaengedték volna,
de útra készen, az ágy mellett összeesett.

A méhlepény pici darabját bent felejtették
szüléskor, vérmérgezéssel feküdt napokig,
szoptatta, dédelgette újszülöttjét.

A titokban dolgozó méregre, a rosszullétekre
nem figyelt föl sem doktor, sem nővérke.
De az angyal időben érkezett.

Baranyi Ferenc: Túl az éjszakán

10. A költő árnya:

Magad vagy hát az űrrel.
                Világnyi csend körötted.
Magad kivel hitesd már?
                Ne tartsd tovább a könnyed.
Nem láthat senki, senki.
                Magad látod magad csak.
Nem kell, hogy engedelmes
                legyél a rajtparancsnak.
Magad vagy. Valld be végre,
                hogy régesrég ijeszt már
mi egykor lelkesített.
                Hol már a piedesztál
mire magad helyezted?
                Pellengér lett belőle.
Legjobb, ha hátrafordulsz,
                hogy arccal bukj előre.
Magad vagy. Valld be végre:
                erődöd volt az asszony,
nélküle védtelen vagy,
                mint szál gyopár a karszton,
jeges viharra vágytál?
                Megkaptad. Nosza, tessék!
Nem vagy több, mint a többi,
                ha elhagy a melegség.
Magad vagy. Valld be végre,
                hogy csontodig a bú mar,
ha sétáló apát látsz
                falatnyi kisfiúval,
hogy ezrek únt csodája
                - amit megmosolyogtál -
benned is ámulás még,
                lelkedben is csak oltár.
Magad vagy. Valld be végre:
                a lányt nagyon szeretted,
elég lett volna egy szó
                s a tűzbe is veled megy,
de gyávának nevezni
                kapóra jött a gyávát,
ki bátran megelőzte
                kettőtök gyávulását.
Magad vagy. Valld be végre:
                nincs elszántságod annyi,
mi hagyná vén szülédet
                saját sorsára hagyni,
s valld be: ki égre küldött,
                hogy sorsa igazát védd -
nem éltető közeg már.
                Csupán csak absztrahált Nép.
Ám sorsod már a pózod:
                a hitnek hitt erőszak,
pár lépést még továbbfut
                sután a fejbelőtt vad,
pár lépést még továbbfut
                s csak aztán hull a fűre.
Menj, míg a lendület visz
                s alélj bele az űrbe.
Mert példa kell azoknak,
                kik náladnál erősebb
belső parancsra szállnak
                utánad majd, de följebb,
és példa kell azoknak,
                akik nyugodt nyomorban
alattad vesztegelnek,
                lelkükön éjnyi folt van.
Ó mégis több erőd volt:
                kitörtél, bárha félig,
lehet, nem hit vezérelt,
                csupán felismerés vitt,
a fényt nem vágyta szíved,
                csak szükségét belátta,
ha így esett, ha úgy volt -
                sehogy se volt hiába.

A megbocsátás puszta fogalma eleve feltételezi a rosszat, az Eredendő Bűnt. De ha a fejlődés próbálgatás és tévedés útján való növekedés, akkor hogy lehet a tévedés bűn? Ha egyszer hozzátartozik a növekedéshez? Miért, egy anya talán úgy érzi, hogy meg kell bocsátania a gyerekének, hogy éretlen almát evett vagy a tüzes kályhára tette a kezét? Szerettél már valaha igazán valakit vagy valamit? Például egy nőt: voltál már szerelmes? Ha tényleg igazán szeretted, ugye, sose jutott eszedbe, hogy megbocsáss neki valamit? Igaz? Akármit csinált, azt mind helyesnek találtad, nem? Akármilyen fájdalmat okozott vele. Akit szeretünk, annak nem kell megbocsátani. Megbocsátani azoknak kell, akiket nem szeretünk.