Kedvenceim

Olvastam Dobronay László döbbenetes, szerintem igen meggyőző és mélyen elgondolkoztató halálközeli élményét, amit súlyos autóbalesete kapcsán élt át. Ennek a beszámolónak végkövetkeztetését idézem:

„Az utamon megtanultam, hogy mi a valódi szeretet.

Nem ártok senkinek, még magamnak sem.

Megbocsátok mindenkinek, még magamnak is.

Ott segítek, ahol tudok, még magamon is. Személyválogatás nélkül, viszonzás elvárása nélkül, teljes odaadással.

Nem teszek a másiknak olyant, amit nem akarok, hogy velem tegyenek, illetve azt teszem a másikkal, amit örülnék, ha velem tennének.

És ha még mindig nem tudom, hogy adott helyzetben mit tegyek, akkor a végső eligazító a lelkiismeret.

Most, mától, el lehet kezdeni a szeretet útján járni.”

Őszinteség... Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerü, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap...

http://byfiles.storage.live.com/y1pemHMCMs54Yljty60n5-r0mGphgMt1sY96YzBkn7nPUCcSSNg6X1MbHgyu2OENx78CfbWA7Kkems

Már régóta szeretném megtudni, hogy hogy költőtársaim vajon ugyanúgy írnak-e verset, ahogy én.
Számomra különleges élmény verset írni. Legutóbbi versemhez (Orfeusz dala) kapcsolódó élményemet megosztom veletek, kíváncsian várva véleményeteket.
Már régóta dédelgetem agyam egy rejtett szögletében ezt a témát, de valahogy sosem éreztem sürgető késztetést megírására. Odáig is elmerészkedtem már - hogy szokásommal ellentétben - versvázlatot írjak. (Amit-mondanom sem kell- természetesen nem tartottam be.)
Néhány napja számítógépemet böngészgettem, törölgettem a már szükségtelenné vált dokumentumaimat. Egyszer csak megpillantottam a régebben írt versvázlatom címét: Orfeusz és Euridiké.
Valami furcsa dolog történt velem. Hirtelen - mintegy látomásképpen - egy tengerparti sziklán találtam magam. Naplemente volt, lábam előtt morajlott a tenger. A sziklán ült ellenfényben egy csigás hajú, hajpántot viselő varázsos arcú ifjú ember, kezében lanttal. Tekintetét követve egy fűzfa szélben lengedező ágai alatt megpillantottam Euridikét. Gyönyörű  szőke haján megcsillant a búcsúzó nap sugara. Fehér, hosszú ruhában állt, jobb keze egy lábához simuló őzgida fején nyugodott. Mosolyogva, szerelmes tekintettel nézett az ifjúra hallgatva annak énekét.
Már nem is volt más dolgom: belehallgattam a balzsamos estébe és leírtam Orfeusz dalát.
A kép beleivódott elmémbe, ha festő lennék, vonásról vonásra lefesthetném a jelenetet.
Kíváncsi lennék arra, hogy más is látja-e a képet, amit meg próbál örökíteni versében.

"Bárkinek adtál már bármit, vagy akarsz, ne mutasd meg

annak a verseidet mert hálából s örömében

így kiabál: "Gyönyörű! Csudajó! Minden szava bölcs ám!"

Sápad, ahol kell, másutt meg könny hull a szeméből,

Ugrál izgalmában, a port rugdossa, bokázik

Mint bérelt siratók temetésen sírva sikoltnak,

Többet, s jobban, mint ki valóban szenved a gyásztól,

És titkon kinevetnek - a hízelgő ilyen éppen."

Horatius: Ars poetica