Tóth Krisztina: Síró ponyva

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Tudtam, persze, kísértett létezése,
de most szagokkal üzent a más-világ,
mintha táborba induló kisfiának
pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek
és fehér zoknik a táskában összehajtva,
aztán ne maradj fönn soká.
Siettünk, lesz majd két napunk,
át a záróvonalon, át a túlba,
azt a sárgát előzd meg, és közel
érve, jól láttuk, ott a teherautó
alján, nevetnünk kellett volna, 
te meg mit olvasol?
azt kellett volna, 
nevetni mégis, írva állt:
“Síró ponyva”.