Tóth Krisztina: Felejtő

Tóth Krisztina: Felejtő

Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.
Forog kéken, üres tájfunokat teremt.
Alszik, benti szeme a régi magmába lát át,
szivacsos belsejébe huzatot suttognak a bányák.
Lebeg a felejtő Föld a tőzeges féltekékkel,
erdőtüzeket próbál gyújtani minden éjjel.
A Hold felől jól látszik, hogy felejt,
nagy, fénylő tárgyakat a világűrbe ejt.
Lüktet rajta az Egyenlítő homlokpántja,
lombok közt verejtéksíkos autópálya.
Jobb és bal félteke illesztgeti össze a múltat:
újramondja a lucskos háborúkat.
Ügyet se vet a behallatszó jelenre,
gömbhéjában villámok futnak egyre,
gomolyfelhőt, migrénes port terelnek,
pulzál a víz és a piramissejtek,
az üres autópályák zümmögő axonok,
alszik, vakon felejt, völgyeket vigyorog,
szemei árapállyal pislogó tengerek,
szakad a nyálfonál, a völgyhíd megremeg
és a hajnali ködben a mélybe száll a busz,
jeleket küld tovább a topáz talamusz,
alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve,
émelygő, lassú álma emberrel telehintve,
skizofrén, kérges arc, bolyongó látomás,
halott vizek színén lebegve úszó záptojás.