Szentmártoni János: Számvetés

SZENTMÁRTONI JÁNOS

 

Számvetés

 

Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is,

mikor csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?

Nem szép most a kérdések elől eloldalogni már.

Vállald hiányát a vak válaszok káprázatának.

Tedd össze a kezed, tégy úgy, mint aki imádkozik,

s lapulj, ha kérdik, istened hol terem, miféle égben.

Neked most már csak hallgatnod volna szabad,

ülni szótlanul, mint ki romos házban vendégre vár.

A reggel kikészített tárgyakat elpakolni este,

az ételt hűtőbe tenni, hisz senki nem fog enni már.

A köréd sűrűsödött magány ha ennyire mérhető,

szinte vágható, tapintható a szívedből ömlő csend

– mért hiszed, hogy betérnek hozzád, bezörgetnek testeden?

Ha kapudat kitárnád, s magad is kiállnál a fénybe,

hidd el, megkérdenék, mióta él itt, honnan jött, uram.

Látod, így dől el vers és élet sírnivaló harca.

Hogy haldoklasz, senkit sem érdekel, mert mindenki bajban.

A filozófusok csak kössenek farkukra csomót.

A költők meg? Istenem, angyalom: idejük lejárt.

Ne akard, hogy most megmagyarázzam, miféle téboly ül

a szíveken, mily riadalom önti el a földet.

Neked is úgy kell majd megkapaszkodnod hited bokrain,

ha ezek után lenne még üzennivalód tartalék.

Hát maradj fegyelmezett. Mint ki órájára pillant,

és tudja, érzi: szénné fog égni a pompeji őr.

Mégis: legyél ostoba, bolond. Így leszel fontos nekünk.

Ha marad még emberi arc, ki példádra föltekint.

 

Forrás: <http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0711/szentm.htm>