Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Marie_Marel•  2010. október 26. 12:30

MESTERSÉGEMHEZ

 

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

 

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

 

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

 

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

 

a szó, amely a földből égbe

sistergő döngés ütemét

ingázza folyton, összevétve

önrángását, s a fellegét –

 

erkölcs és rémület között,

vagy erkölcstelen rémületben,

mesterségem, mégis te vagy,

mi méred, ami mérhetetlen,

 

ha rángva is, de óraként,

mely képzelt ütemet rovátkol

az egy-időn – mégis a fényt

elválasztja az éjszakától.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!