Kedvenceim

Vers
Marie_Marel•  2014. április 20. 16:02

Karinthy Frigyes - Lecke

Karinthy Frigyes - Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni...

Marie_Marel•  2014. március 29. 23:02

Várnai Zseni: Csodák csodája

Várnai Zseni: Csodák csodája


Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Marie_Marel•  2013. július 15. 19:52

Tóth Krisztina: Szülők

Tóth Krisztina: Szülők

A sárga fű között egy férfi, egy nő.
Szelet vetnek, hajladoznak a fényben.
Forog rajtuk a lomb árnyéka, felhő
vonul a kert fölött, hol beborul az éden,
hol fényben áll, az ágak közt a fákon
pókhálóban levél, darazsak lepte rések,
rothadó alma, selyemszálon
pörgő féreg, zsibongó seregélyek,
szelet vetnek, hajladoznak a napban,
anyaszült meztelen föld zúg, a ringló
potyog az ösvényre, fejét föltartva, halkan
megáll a sás között és vár a sikló.

Ne félj, ne félj, a felporzó morajba
belevegyül a percek surrogása,
ne fél, ne félj, nem jött el, déli nap van,
messze van még a szélnek aratása,
messze van még a felhősávos ég is,
a túlpart megdőlt jegenyéi, messze
mindig a test a testtől, mégis
ölelik egymást állva, nem eresztve,
mindig így indul, hajladoznak a fényben,
az apák nemzik folyton a háborút,
nem baj, ne félj, úgy lesz, mint egyszer régen-
megállt a szél, csönd lett és beborult-

A fal mellett a fűben szétdobálva
lyukas strandlabda, foszlott hintaágy,
már csak halványan látni odaátra,
dörgés hullámzik, úgy jön, mint a vágy,
ki tudja honnét, haránt veri a kertet,
görget egy vödröt, vacog az összes ablak,
dobog a bádog, áznak a kint felejtett
ruhák, részeg napernyőt dönt a falnak,
potyog a gyümölcs, leválik mind az ágról,
anyaszült meztelen föld zúg, hiába
futkos a visszhang, csak dől, szakad a zápor,
csak sír a felfordított csónak nagy hasára.

Marie_Marel•  2013. július 15. 19:50

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Tudtam, persze, kísértett létezése,
de most szagokkal üzent a más-világ,
mintha táborba induló kisfiának
pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek
és fehér zoknik a táskában összehajtva,
aztán ne maradj fönn soká.
Siettünk, lesz majd két napunk,
át a záróvonalon, át a túlba,
azt a sárgát előzd meg, és közel
érve, jól láttuk, ott a teherautó
alján, nevetnünk kellett volna,
te meg mit olvasol?
azt kellett volna,
nevetni mégis, írva állt:
“Síró ponyva”.

Marie_Marel•  2013. május 27. 20:51

Lesznai Anna: Félek tőlük

Lesznai Anna: Félek tőlük

Félek tőlük, kiket szerettem,
Tőlük, kik érteni búsak voltak,
Mindnyájuktól, kik jönnek, mennek,
Kik meglöktek és meghorzsoltak.

Most túl a hegyek kéklő láncán
Egész nap híves ködben alszom,
Csak alkonyatkor gyúl ki arcom
Piros léptű sugarak táncán.

Határtalan varázskertünknek
Fala neszfogó mesekőből,
Szúró szitákkal fenyők szűrik
A vágyat ki a levegőből.

Itt alszom, alszom, szempillámat
Korállkelyhek sejtése járja,
Óriás muskátlifa lombja,
Minden sóhajt elfojtva, nyomva,
Borul le az álomvilágra.

A földből tömjénpárák szállnak,
Körülöttem vánkossá válnak,
Megingatnak és megtámasztnak,
És kinyújtanak csendre halva,
A buja virág ravatalra.

Ha én itt alszom ezer évet,
És ha én sosem vágyom vágyra,
Úgy testem lassan szentté hervad,
És bémúlok a mennyországba.
Alszom, alszom sok kúszó inda,
Testem, lelkem bénára fonta.
...De míg egészen holt nem lettem,
Félek tőlük, kiket szerettem.

 

Lesznai Anna (Alsókörtvélyes, 1885. január 3.New York, 1966. október 2.)