Kedvenceim
Egyébvargajulis
vargajulis 2013.03.15. 08:53
a talpamra ragadó
piócának elég hogy
csak bokáig érő
pocsolya vagy de
én fulladnék beléd
csak nem tudok
Karinthy Frigyes: Így írtok ti
Karinthy Frigyes: Így írtok ti
XIII
Én nyafogok
Az életben, mint kevesek
Én nyifegek
Távol mezőkön bőrző levesek
Én nyühögök
Valami van, valami nincs
Én szepegek
Valami kósza, kótya kincs
Én szüpögök
Az éjbe, későn és korán
Én szipogok
Az orromon, e roppant trombitán
Tóth Krisztina: Delta
Tóth Krisztina: Delta
Ha negyvenéves elmúltál, a tested
egyszercsak elkezd magáról beszélni,
és minden rejtett minta, mit az évek
az emlékezetedre tetováltak,
átüt a bőrön. Mint mikor a függöny
rajzát a fény a padlóra vetíti.
Figyeled lassan az erek vonulását,
hogy bontakozik ki testedből egy másik,
leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,
és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál
a gyerekkel egy múzeumi tárló
előtt, és néztétek, az ellapított homokra
hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.
Látod-, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.
És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?
http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_Krisztina_%28k%C3%B6lt%C5%91%29
Tóth Krisztina: A szeretet természetéről
Tóth Krisztina: A szeretet természetéről
Gyanakvással figyeld a hunyt szemet!
Kotyog a jég alatt a víz, az álom
statisztákat vezényel, és a szájon
kilép-belép a légnemű menet,
szavak, mik visszajárnak, éveket
kottázó utcatáblák, éjszakákon
átkanyargó buszok, vetetlen ágyon
reflektor húz vakító fényjelet –
- nem voltál itt, és nemsokára emlék
lesz majd az is, hogy itt fekszel, kegyetlen
kíváncsisággal vallasd hát a nemrég
saját kezedként mozduló kezet: nem
tudhatod, kié a függönyárnyék
rácsozta test, az ismeretlen.
Tóth Krisztina: Felejtő
Tóth Krisztina: Felejtő
Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.
Forog kéken, üres tájfunokat teremt.
Alszik, benti szeme a régi magmába lát át,
szivacsos belsejébe huzatot suttognak a bányák.
Lebeg a felejtő Föld a tőzeges féltekékkel,
erdőtüzeket próbál gyújtani minden éjjel.
A Hold felől jól látszik, hogy felejt,
nagy, fénylő tárgyakat a világűrbe ejt.
Lüktet rajta az Egyenlítő homlokpántja,
lombok közt verejtéksíkos autópálya.
Jobb és bal félteke illesztgeti össze a múltat:
újramondja a lucskos háborúkat.
Ügyet se vet a behallatszó jelenre,
gömbhéjában villámok futnak egyre,
gomolyfelhőt, migrénes port terelnek,
pulzál a víz és a piramissejtek,
az üres autópályák zümmögő axonok,
alszik, vakon felejt, völgyeket vigyorog,
szemei árapállyal pislogó tengerek,
szakad a nyálfonál, a völgyhíd megremeg
és a hajnali ködben a mélybe száll a busz,
jeleket küld tovább a topáz talamusz,
alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve,
émelygő, lassú álma emberrel telehintve,
skizofrén, kérges arc, bolyongó látomás,
halott vizek színén lebegve úszó záptojás.