Gergely Ágnes: Apu

Gergely Ágnes: Apu

Emléke napszínű falakban.
A falak hűlt helye a Napban.
Árnyéka nőttön nő. A fény fia.

A temető nem szerves kémia.

A levegőváz üvegesedik.
A nyirok és a köd
nem vár novemberig.
Ablakok mögött fuldoklik, kinek
nem vált vérévé, hogy a falakat
többé már senki nem építi meg.
A csontok közt lakó tudja, hogy
nem tünemény az, ami elforog,
ha szinkópásan elrémül a szív.

Az emlékezés nem vegetatív.

Az a katonaszínű hátizsák
az asztallapban kitapintható.
Ha nincs benne diófagörcs,
akkor is látható, hogy a fán
végigömlött a tea. Pedig a
termoszban kellett volna maradnia.
A melegnek az alsóneműben,
a szónak benn, az imakönyvben.

A küszöbről végképp nem illan el.

Kilép, elindul, mindent magával cipel.
Harmincnyolc áldott férfiév.
A súlya körülhatárolható.
Tárgyak, vonzalmak, tollpehely.
Az idő, mint a só.
A szavannán, örök tulajdonán
végignéz napnyugtakor az oroszlán.
De azt őrzi a só mindenkiből,
amivé utoljára lefokozták.

Pária. Így van igazán közel.
Az ajtófélfán elbarnult a jel.
A rács a gyenge fűvön felviláglik,
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd,
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda,
átparázslik egy Memphis cigaretta,
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj.

A falak hűlt helyén Dávid király.