FVillon: Út a kapu előtt

Marie_Marel•  2010. április 2. 14:31

Út a kapu előtt


Kilépett a kapun, és talpa alá simult az út.
-Végre! Gyere. Te csak hagyd magad, viszlek.
-Ne siess! -mondta az ember -félek.
-Tudom. -súgta az út- De, te is tudod, amikor rám léptél, sosem bántad meg. Minden lépéssel több lettél.
-Már nem akarok több lenni. Fáradt vagyok. Riasztanak azok, amiket mutathatsz. Az egyedülléteket, a magányt. Az útszéli fogadók lármáját. A lélekrablókat, akik a kanyarulataid mögött rejtőznek. A kufárokat. Akik meg akarnak venni. A rabszolga-kereskedőt, aki a testemet akarja.
-Tudod, hogy nem csak ők vannak. Mindig csak a fájdalmakra emlékszel. Elbújnak mögöttük a reggeli kávék illatai, amivel mosolygós emberek kínálták. A nyitott mellkasú emberek, akik hagyták, hogy megérintsd a szívüket. Az a csendes szeretet, ami mindig körül vett. Érezted ezeket, amikor magadra csuktad az ajtót?
-Igen. Talán. Néha. Nem tudom! Ne kérdezz! Elhagytak! Magamra maradtam! Féltem. Fáztam.
-Most is félsz, most is fázol.
-Nem igaz, hazudsz!
-De igaz. Nem hazudok. Te is tudod.
Tudom, és ezért félek. Félek tőled, mert elhagytalak. Haragszol rám.
-Nem hagytál el. Nincs harag bennem. Tudod te is.
-Tudom, és ezért félek. Hogy lehet harag nélkül valaki? Mikor annyiszor elhagyták…
-Te, haragszol? Kire? Rám? Magadra? Egy másik emberre?
-Rád. Egy másik emberre. Magamra.
-Biztos? Nemcsak félelem az, amit érzel? A félelem az. ami hőssé teszi az egyszerű embereket. A bátrak sosem lesznek bajnokok, csak legendák.
-Nem akarok bajnok lenni! Nem akarok hőssé válni! Csak élni szeretnék! Jutni valahová.
-Juthatsz, csak engedd el a kilincset, én majd viszlek.
-Nem tehetem. Annyiszor fogtam már. Annyiszor adott erőt a tudat, hogy csak el kellene engednem, és lehetnék bármi.
-Igen, lehetnél. Először mindig egy félelmekkel megpakolt vállú, botladozó ember. Én, vinnélek. Ahogy szürke köveimet a szélemen hagynád, egyre könnyebb lenne.
-Azok az én kétségeim, hogy lehetnének a te köveid?
-Nézz a lábad elé. A por alól, amit az emberek lába hagyott, néha kilátszanak.
-Igen. Valóban. De akkor te egy rettegésekből épült út vagy?
-Igen. Azokból.
-Akkor az enyémek is benned vannak. Mutasd meg! Melyek azok?
-Nem tudom. Ott valahol hátul. Belesimulva a többi közé. Régiek, már te sem ismernéd meg. Újakat növesztettél. Azoktól nem bírsz lépni.
-Nagyképű vagy út! Hogy mersz elítélni?
-Tudod, hogy nem ítélek. Azt te szeretnéd. Majd azok fognak, akik már felsorakoztak a szélemen. Várják, hogy lépj. Hogy elbukj, vagy elindulj.
-Elbukni, vagy elindulni? Miért mondod, hisz mindenki nekem szurkol. Mert tudják, hogy szebb, erősebb, és okosabb vagyok, mint amilyennek látszom.
-Te is érzed, hogy erősebb, szebb, okosabb vagy, mint aminek látszol?
-Igen. Talán…
-Talán, és nem biztos
-Biztos, és menni fogok rajtad, és újabb kövek lesznek a félelmeimből? Azt mondtad, a talpam alá simulsz. Mi lesz, ha elfogynak a kövek? Mire fogok lépni?
-A földre. S nem lesz köztünk semmi, én akkor is út maradok. Te viszont lassabban fogsz lépni. Nem sietsz többé. Lesz időd meglátni a tücsköket, a kilométerkövek lábánál.
-Kilométer kövek? Olyanjaid is vannak?
-Nekem nincsenek, Azok is a tieid. Csak úgy hívod, évek, hónapok, napok, órák percek, másodpercek.
-És mindegyiknél vannak tücskök?
-Nem. Más áll mindegyiknél. Néha láthatatlanul.
-Akkor eddig is álltak, és alig vettem észre néhányat. Miket veszthettem el? Látod milyen vagy! Most sajnálom őket. Szívtelen és gonosz vagy!
-Nincs szívem, és gonosz sem vagyok. Út vagyok. Kanyargok, hegyek közé, síkságokra viszlek. Oda, ahova menni akarsz.
-De nem tudom, hova akarok menni!
-De tudod. Engedd el azt az ajtót és viszlek!
-Nem engedem! Itt tudom, hogy mi van mögötte. Rólad csak azt tudom, mi lehet.
-Igen, hogy mi minden lehet. Nézd, mennyiem felsorakoztak a szélemen, csak téged várnak.
-Akkor indulnom kell ugye? Miattuk.
-Nem, magad miatt.
-Mi lesz, ha itt maradok? Félek. Félek itt maradni, félek tőled, és félek azoktól, akik drukkolnak nekem!
-Nem tudom, én csak egy út vagyok. Nem látom a jövőt. Csak azt ismerem, ami elmúlt. Volt, amikor az úton járó elbukott és a nézősereg széthordta, relikviának. Máskor saját félelmeiket is a hátára rakták, és úgy hajtották végig rajtam. Volt, aki visszalépett. Azt megkövezték.
-Félelmetes, amiket mondasz. Ezekkel akarsz biztatni?
-Nem nem biztatlak, nem könyörgöm, hogy vihesselek. Neked kell lépned. Én csak…
-Tudom, a talpam alá simulsz.
-Igen.
-Akkor? Most indulnom kell? Elengedni, mindent, ami visszatart? Menni, mert mindenki megkövez, ha nem teszem?
-Nem. Nincs az, hogy kell. Nem fog megkövezni mindenki. Csak a tömeg. Mert ők a műsort várják, és ha az elmarad, dühösek lesznek.
-Tömeget mondtál. Azok sokan vannak, és veszélyesek.
-Pedig azok is csak emberek. Olyanok, akik nem mernek lépni. Mások útjában élik ki magukat. Vannak emberek is.
-A kettő nem ugyan az?
-Nem. Az emberek látnak téged, míg a tömeg hisz benned. S tudod milyenek a hitehagyottak.
-Igen. Tudom… Már nekem sincs hitem.
-Igen. Azért kapaszkodsz még mindig a kapuba.
-Nem kapaszkodom, csak támaszkodom.
-Akkor támaszkodsz, fehéredő ujjakkal. Engedd el. Gyere. Érezd, meg milyen jó, amikor simogatom a talpadat.
-Nem akarom, félek elindulni, és félek itt maradni! Ha indulok, elhagyok mindent! Ha maradok, megköveznek. Mindenki.
-Nem mindenki. Lesz, aki nem dob sziklákat feléd. Még az is lehet, hogy eléd áll, felfogni néhányat.
-Lesz olyan eszelős? Aki magára vesz a nekem szánt kövekből?
-Hmm. A barátaidat nevezed őrülteknek?
-Barátaim? Maradnak?
-Maradnak. Pár biztos.
-Akkor? Mennem kell? Miattuk?
-Nem. Magad miatt.
-Veled mi lesz. Ha nem járnak rajtad, nincs célja a létezésednek.
-De. Kétszer mindenki. Először amikor tudatra ébred a világban. Másodszor, amikor az a tudat kihuny. Akkor én viszem őket.
-Akkor, most velem mi lesz?
-Semmi. Az, mint tegnap, meg tegnap előtt. Bár most kicsit könnyebb lesz egy darabig, mert megérintettél.
-Nem érintettelek meg! Nem merek rád lépni! Többé már nem! Nem érted?
-De, értem.
-Kegyetlen vagy, mert megértesz! Mindig megértesz!
-Én csak út vagyok. Akkor indulsz? Simulhatok a talpad alá?
-Nem, nem megyek. Most nem majd…
-Tudom. Én itt leszek.
-Tudom. Nem kérdezed, miért maradok? Vagy miért fogok rád lépni?
-Egy másik ember miatt…
-Igen, mindig tudod a választ.
-Jó az, nekem?
-Nem tudom, te vagy az Út. -mondta az ember, és magára csukta a kertkaput

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Marie_Marel2010. augusztus 12. 01:01

''-Kegyetlen vagy, mert megértesz! Mindig megértesz!''

Ez is mekkora mondat...

narnia2010. augusztus 12. 00:57

Nekem is megtetszett , igen Tündérke, markoljuk a kilincset .... mert emberből vagyunk.

De elgondolkodtató írás, köszönöm hogy megmutattad.

Marie_Marel2010. augusztus 12. 00:46

Teljesen véletlenül akadtam rá... annyira tetszik.

narnia2010. augusztus 12. 00:44

'' -Nem, nem megyek. Most nem majd…

... és magára csukta a kertkaput.''

Hm.

Marie_Marel2010. április 2. 21:06

Nem, ezt nem én írtam. Nagyon tetszik, azért került a kedvenceim közé.

Black2010. április 2. 16:27

olyan ismerős vagy Mari:)) valami dereng..ja jól írsz:))

sok vizet a nyakba vagy BKv-t

Törölt tag2010. április 2. 15:14

Törölt hozzászólás.