Kedvenceim
Szabó Lőrinc: Új szemüveg
Szabó Lőrinc: Új szemüveg
Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
...Kifizettem az új szemüveget
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körül az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.
Nem győztem nézni. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.
Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párázatát, fény s árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak,
és lent a sín és fent a háztető
mind igaz lett, kemény és érthető.
így lobogtak négy-öt esztendeje
és azelőtt is, sokszor, régen is,
már diákkorom idejében is,
valahányszor gyengülő szememet
megreparálta egy-egy szemüveg.
Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repült vele,
kezem kinyúlt kilométernyire
és látott és ízlelt és szimatolt
és gyönyöréért csupa hála volt, -
S hiába tudtam, hogy mindezt csak egy
kis műszer teszi, egy új szemüveg,
ma egész nap örültem neki és
hit voltam megint és lelkesedés,
hogy bár öregszem (no, nevessetek!)
én mindig, mindig újjászületek.
(Szabó Lőrinc)
Tóth Krisztina: Síró ponyva
Tóth Krisztina: Síró ponyva
de most szagokkal üzent a más-világ,
mintha táborba induló kisfiának
pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek
és fehér zoknik a táskában összehajtva,
aztán ne maradj fönn soká.
Siettünk, lesz majd két napunk,
át a záróvonalon, át a túlba,
azt a sárgát előzd meg, és közel
érve, jól láttuk, ott a teherautó
alján, nevetnünk kellett volna,
te meg mit olvasol?
azt kellett volna,
nevetni mégis, írva állt:
“Síró ponyva”.
Arany János: OJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ
Arany János: OJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ
I. levél
Mit hallok Andris? engem uccsegéljen!
Nem hittem volna, hogy ezt is megérjem,
E nagy malheurt... vagy örömet (na, ni!
Az ember ki se győzné mondani)
Tudnillik, hogy te, édes jó rokon,
Poéta lettél, és a lapokon
Ritkán szedett betűi nagy nevednek
A hallhatatlanság felé merednek.
Ej, ej, fiú, beh sokra haladál:
Spiritusod van, vagy mi a tatár!
Nyelvem megáll, az eszem elakad:
Hiszen felleg se volt, és már szakad!
Azt hittem, a kozákjárás után
E rongy világban nem lesz több csudám:
Nagyobb az, hogy te költő vagy, kölök,
S ki is nyomatják versed, ami több.
Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.
S mivel hallottad volt, vagy olvasád
A Kisfaludi kalamárisát,
Shakespeare hogyan lopott egy őzbakot,
Vagy színpadon széket hogyan rakott,
Burns Róbert, a skótok Petőfije,
Költő mikép lőn, paraszt létire,
Mikép ama német csizmadia,
S a kiskunsági mészáros fia,
Ki mindenütt forgott húsz éveig
Csak ott nem, hol a túdóst nevelik:
Tehát, egy istenverte pillanatban,
"Író leszek!" kiáltál fel magadban.
És olvasál, ha postanap kerűlt,
Vasárnapi ujságot, Honderűt,
Petőfi vagy Rigó Pál műveit,
Divatlapok színes leveleit:
Itt, ott, mi történt: Cenken, Igaron
Hogy ment a színdarab, táncvigalom?
S a többi. És az olvasmány hatott:
Mindjárt megirtál egy... birálatot.
De Frankenburg, Vahot, vagy Jókai,
Beküldött műved nem nyomatta ki.
Azt mondta rá: csak nőj még, kis szamár,
Mielőtt bírálva megszólamlanál.
Te megfogadtad - a növést; de nem,
Hogy minden istenadta pénteken
(Ez volt a szerencsétlen postanap)
Pestre ne útazzon négy öt darab.
Persze, előbb csak bérmentetlenül;
Gondolva, hisz már ennyinek örül
A szerkesztő és örömest fizet;
Az ő malmára hajtod a - vizet.
De ah! a szép "vidéki levelek"
(Mert e nemben valál akkor remek)
Felbontva, olykor még bontatlan is,
Kályhába, vagy hová, repültenek,
S helyettök a szerkesztőség hamis,
Csufondáros élcei dőltenek.
Hej, Értesítő, Mondanivaló,
Nyilt posta, Tárca, vagy mi a manó,
Beh tönkre sujtál sok fiók-zsenit,
Ki volna most irodalmi zenit!
Igy téged, Andris, akkor legalább,
Szörnyű módon megtérdelt a galád:
Írhattad álnevül az O. P. Q-t,
Mégis örökké járt terád a rúd.
Majd megfizetted a levél diját,
Sőt olykor egy kis accidentiát
(Fertálybankót... de még nem volt, igaz...
Akármit, ide nem tartozik az)
Rekesztél a szerkesztőnek dohányra,
Mégis örökké rád füstölt pipája,
S te meg nem láthatád az örömet:
Hogy' néz ki nyomtatásban leveled,
Azon betűk, amelyeket te írva
Mázolgatál a rózsaszín papirra.
Kitört ezenben a forradalom,
Szépen lecsücsült az irodalom;
Azóta nem hallottam híredet,
Már azt hivém, a muszka had megett!
Hát dehogy ett! majd bizony, ily darab
Bolondgombába az beléharap!
Keresztül estél a rostán, s azonnal
Gyürni kezdéd a verseket halommal.
"Szabad a vásár, most költő leszek,
Úgyis kipusztultak a céhesek"
Kiáltád, s íme hogy bámul a hon
Égverdeső, merész tyúk-szárnyadon!
Pegazusod befogja a futár is,
Gondolva, hol ló nincs, jó a szamár is.
Így töre ki belőled a zseni;
Vétkeltem ezt meg nem érinteni. -
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.
Mindenekelőtt azt tanácsolom:
Verset sokat! legyen bármily bolond.
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.
Mint a halandó ember, aki nyers,
Szellemi, testi részbül áll a vers.
Az első láthatatlan semmiség,
Csak holmi vaskalapos hiszi még;
A test, az a vers, ami látható,
Fonállal mérhető, tapintható:
Ezzel van egy kis gépszerű dolog,
A másik... az magátul jőni fog.
Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.
Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím,
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!
Igaz, hogy a rím bőven nem telik.
Lelnek biz azt, akik nem restelik -
És holmi rossz rímnél becsesb zománc
A versen a szép csengő asszonánc,
De ez utóbbi szót, nem is csoda,
Nem minden bikfic érti, micsoda:
S ha p betűnek b visszhangja lett,
Fülét csóválja a rossz rím felett.
Azonban itt szabály van: s te, zseni,
Nem fogsz pedant szabállyal küzdeni,
Te ugyanazon szót hangoztatod:
Igét igével, raggal a ragot.
"Hőssel - könnyeddel" keblét és szivét
Rímnek nagyon jó, szépen kivivéd,
Mint a Tinódi százötven valá-ja...
(Ha ugyan jól emlékezem reája).
Megállj: mi könnyű és mégis be szép
Kádenciás vers az ilyen beszéd:
"Barátok - arcok; sírtál és aludtál,
Könnytől - beszédtől; ajtónál - sokaknál,
Kezére - tetejére - képzetére;"
És még ezer hasonló ára, ére;
Vagy: könnyeim, szemeim, bérceim,
Vagy: léptein, hölgyein, leplein,
Vagy: küldének, jövének, és menének;
És több efféle szentiványi ének;
Sőt: szerelem, ha jő rá gyötrelem,
Vagy: érzelem, kegyelem, értelem,
Vagy: fájdalom, síralom, hatalom,
Nyugalom, aggodalom, bántalom,
Vagy látás, hallás, szaglás és tapintás
(Mire én e rímet csapom: Amintás)
Ellenben, hogyha egy sor vége párját,
És ráfelelne másik rím: bevárják.
"Harag - marad, darab - farag, győz - ősz"
Vagy pedig erre hogy csősz, plane főz,
És ezt azonmódon megszenveded,
Nem félsz, bizony kiszúrja a szemed!
Mert szemnek írunk, a fül második
Érzés, gyakran hibáz, hamarkodik,
Csak angolul nézhetni ilyet el
Hogy bird-nek sword, moan-nak alone felel.
De kürtöl a posta; megjött s megyen,
Azért, jó Bandi, most elég legyen;
A papirosom se nyúlik tovább:
Bezárom ez első episztolát;
Jövőre többet, jobbat is talán,
Hogy emlékezzél néha-néha rám.
Gergely Ágnes: Apu
Gergely Ágnes: Apu
Emléke napszínű falakban.
A falak hűlt helye a Napban.
Árnyéka nőttön nő. A fény fia.
A temető nem szerves kémia.
A levegőváz üvegesedik.
A nyirok és a köd
nem vár novemberig.
Ablakok mögött fuldoklik, kinek
nem vált vérévé, hogy a falakat
többé már senki nem építi meg.
A csontok közt lakó tudja, hogy
nem tünemény az, ami elforog,
ha szinkópásan elrémül a szív.
Az emlékezés nem vegetatív.
Az a katonaszínű hátizsák
az asztallapban kitapintható.
Ha nincs benne diófagörcs,
akkor is látható, hogy a fán
végigömlött a tea. Pedig a
termoszban kellett volna maradnia.
A melegnek az alsóneműben,
a szónak benn, az imakönyvben.
A küszöbről végképp nem illan el.
Kilép, elindul, mindent magával cipel.
Harmincnyolc áldott férfiév.
A súlya körülhatárolható.
Tárgyak, vonzalmak, tollpehely.
Az idő, mint a só.
A szavannán, örök tulajdonán
végignéz napnyugtakor az oroszlán.
De azt őrzi a só mindenkiből,
amivé utoljára lefokozták.
Pária. Így van igazán közel.
Az ajtófélfán elbarnult a jel.
A rács a gyenge fűvön felviláglik,
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd,
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda,
átparázslik egy Memphis cigaretta,
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj.
A falak hűlt helyén Dávid király.
Szentmártoni János: Számvetés
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Számvetés
Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is,
mikor csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?
Nem szép most a kérdések elől eloldalogni már.
Vállald hiányát a vak válaszok káprázatának.
Tedd össze a kezed, tégy úgy, mint aki imádkozik,
s lapulj, ha kérdik, istened hol terem, miféle égben.
Neked most már csak hallgatnod volna szabad,
ülni szótlanul, mint ki romos házban vendégre vár.
A reggel kikészített tárgyakat elpakolni este,
az ételt hűtőbe tenni, hisz senki nem fog enni már.
A köréd sűrűsödött magány ha ennyire mérhető,
szinte vágható, tapintható a szívedből ömlő csend
– mért hiszed, hogy betérnek hozzád, bezörgetnek testeden?
Ha kapudat kitárnád, s magad is kiállnál a fénybe,
hidd el, megkérdenék, mióta él itt, honnan jött, uram.
Látod, így dől el vers és élet sírnivaló harca.
Hogy haldoklasz, senkit sem érdekel, mert mindenki bajban.
A filozófusok csak kössenek farkukra csomót.
A költők meg? Istenem, angyalom: idejük lejárt.
Ne akard, hogy most megmagyarázzam, miféle téboly ül
a szíveken, mily riadalom önti el a földet.
Neked is úgy kell majd megkapaszkodnod hited bokrain,
ha ezek után lenne még üzennivalód tartalék.
Hát maradj fegyelmezett. Mint ki órájára pillant,
és tudja, érzi: szénné fog égni a pompeji őr.
Mégis: legyél ostoba, bolond. Így leszel fontos nekünk.
Ha marad még emberi arc, ki példádra föltekint.
Forrás: <http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0711/szentm.htm>