Vers

Maria_HS

Napjainkban

Száműzném, mint a romlott étel illatát,

s feledném örökre a szavakat, hiheted,

nem volt kedvemre való e közlés, rémes

látni` az emberi lénynek ilyen bukását.

Nehezen tűrtem s tűrtem, ott volt a muszáj,

ami most talán választ ad a kérdésedre.

Miért hagytam, hogy szobámba légyen, éjjel

és nappal lesve a mozdulatom, most is fáj.

Beteg agy azt gondolom, hiszen a normál

elme, erre képtelen, biztos a maligán`

késztette a szobámba, ott leselkedni

a csipkés hálóingemre, s elemezgetni.

Társakkal kibeszélni az öreg testnek

biológiai változását, és lesni

egy embert, aki erről semmit nem sejthet,

hisz becsületben dolgozott és öregedett.

Számtalan tanulmányban kereste naphossz`

ily` és hasonló tettnek okát, de nem lelte.

Közben fontolja, Uram, erre bocsánat

van-e, a beteg lélekkel mondd, Te mit teszel.

Kérlek, adj nekem tanácsot, én mit tegyek,

a gondolattól is kiver a víz, hogy néznek,

nézik, hogyan fekszem ágyamban, és milyen

a fehérneműm, csipkés vagy talán épp sárga.

Otthonomban hat szempár, gonosz tekintet,

mozdulatom mit sem sejt, hiszen titok lévén,

hogy vendég van nálam, éjjel s nappal hallom

most, hogy írom a sorokat, még fenyegetnek.

Száműzném, mint a romlott étel illatát

az otthonomból, mind, kik ezt tették, lecsúszott

lelketlen lények, ismertek, tehetősek,

és rendelnek ők koporsót az igaz szóért.

Ki e sorokat olvasod, némán hallgatsz

persze, mit is tehetnél, hisz hallgattam én is.

S nem tudtam, hogy mitől is fekete az ég,

attól, hogy ez megtörtént, vagy hogy kik is néznek.

Keresem a választ, segíthetsz, hátha együtt

megtaláljuk s kitesszük, mint a legókat.

S reménykedsz, hogy nem erről álmodsz majd az éjjel.

Nincs ok a tettre, s nincs bocsánat, nincs kegyelem.