Marcsy prózái

 „Vén” fejjel is ( persze nem kell szó szerint érteni), tud az ember gyerek lenni, és szerintem ez nagyon jó dolog.

A magas Tátrában voltunk baráti társasággal, és csuda jól éreztük magunkat. Jó volt a szállásunk, a kaja és a szolgáltatások is nagyon a kedvünkre voltak.  Volt szauna, masszázs, úszómedence a szállodában. Az épülettel szemben pedig a sípálya.

 Sem a gyerekeink, és mi sem tudunk síelni, ezért a barátaink gyerekeit kísérgettük, és sétáltunk a környéken. Ez is nagyon jó volt, de én megláttam, hogy milyen klassz szánkópálya van. Sose láttam még ilyet. Széles, vályú alakú, néhol az oldalára lehetett futni a szánkóval. Erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam. Béreltünk néhány szánkót, és felvittük a pálya elejére. A lanovka jó magasra vitt bennünket. Csodálatos volt a havas táj. és az erdő. Látni lehetett a sípályát és szánkópályát is. A vidáman szánkózó gyerekeket és a felnőtteket is. Teljesen izgalomba jöttem.

-          Na ki jön velem?- Kérdeztem. A barátnőm erősen tiltakozott, hogy ő nem! A kislányom már tini, de még nem látott engem ilyen gyereknek. Le is becsült rendesen.

-          Anya én nem megyek veled, mert te nem tudsz szánkózni!-

-          Hát te azt miből gondolod? Én domboldal mellett nőttem fel, ki tudna jobban szánkózni mint én!- Nagyot nézett, és még egy kis rábeszélés, és fel is ültem mögé.

-          A lábadat semmilyen körülmények között ne tedd le! –

Parancsoltam rá. Féltettem azért, nehogy a lába törjön, nem ismertem a pályát, be is akadhat valamibe.

Hatalmas élmény volt neki is! Tényleg a szánkópálya oldalára felfutottunk a sebesség miatt. Jól felgyorsultunk, és ügyesen kikerültem minden akadályt. Kiáltoztunk az elénk kerülőkre, és sikítottunk a gyönyörűségtől. A legemlékezetesebb az volt, amikor a bokorba beugrott három síelő. Vesztükre a szánkópályán akartak ketten tanítani egy harmadikat. Közrefogták, és elfoglalták teljes szélességében a pályát, nem lehetett kikerülni őket. Amennyire tudtam, jobbra irányítottam a szánkót, de még mindig nem férünk el mellettük. Más választásuk nem volt, kettő ballra, egy jobbra ugrott ki a szélére. De baloldalon bokrok voltak. Szerencsére nem sérültek meg, csak a büszkeségük.

Kislányom azt mondta amikor leértünk:

-          Anya, én nem merek többet lejönni veled! Félelmetes vagy! De nagyon jól csináltad, nem is gondoltam volna rólad! –

Nagyokat nevettünk a bokorugrókon és jókedvünket nem szeghette semmi. Csodás jó levegő volt, nem volt hideg, szikrázóan sütött a nap. Persze, hogy még egyszer felmentünk és lecsúsztunk! Csak már nem volt idegen a pálya, még jobban tudtam irányítani a szánkót, egyszóval: csodásan éreztük magunkat. Mire leértünk, már jól elfáradtunk, a barátaink vártak már, mehettünk vissza a szállodába szaunázni és utána nagyon jól esett a finom és bőséges vacsora. Testileg kifáradva, de lelkileg megújulva utaztunk haza a néhány szép nap után.

 Ide még visszajönnék szívesen.

 

 

 

                                                                                                                           2008. február 10.

Szerepel a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

           

El sem hinném másnak ezt a történetet, ha nem velem esett volna meg, és más se hinné nekem el, ha nem lett volna velem a párom.

             Mint sok-sok nyár este, most is az adácsi horgásztó vizén ringatóztunk csónakunkkal. A horgászbotok süllőre bedobva, elevenen ficánkoló csalihalakkal. Mindig kettő horoggal, tehát kettő csalival felszerelve vártuk a nagy kapást. Csodálattal néztük a naplementét, és figyeltük az elcsendesedő élővilágát a nádasnak. Fürdőruhámra már fel kellett venni egy melegebb ruhát, annál is inkább, mert a szúnyogok erős támadásba lendültek. Hiába, nekik is élni kell, mondogatta a párom. Élcelődtünk egymással,  csak azért is, mert egy árva mozdítás sem volt órák óta. Már éhesek is voltunk, a vizünk is elfogyott, és nagyokat ásítottam. Ilyen unalmas horgászatra időtlen idők óta nem is emlékszem.

Ahogy lenyugodott a Nap, a szürkület elterült a tó vízén, a fecskék is már elcsendesedtek, csak a békák énekeltek még kánont a parton. Lassan szedelőzködni kezdtünk, ideje már kievezni. Még az utolsó horgászbotot nem tekertem ki, ugye a remény utoljára hal meg…

Hatalmas rántás a boton, úgy kaptam utána, kicsit még „nyelettem” amikor újra meghúzta berántottam a halnak. –Megvan! Nem tudom mi ez, de nagyon nagy! – Párom látja, hogy küzdök, el akarja venni tőlem a horgászbotot, majd ő segít. Hát persze egy igazi horgász hogyan is adná ki a kezéből, amit már egyszer megfogott! Vagy félórás küzdelem után már lehetett látni a csónak mellett a süllőt. – Hát ez meg mi a szösz?- Volt vagy két és fél kilós a hal. – Miért jött ez ki olyan nehezen? Azt hittem van vagy 6-8 kiló.- Párom lehajol, ki akarja venni a zsákmányt, és elhűlt a meglepetéstől. Feljött még egy süllő. Mindkét horgon, csaknem teljesen egyforma két ragadozó volt. Azt sem tudta, hogyan vegye ki merítőháló nélkül őket. Persze a tapasztalat segített, közös erővel sikerült mindkettőt szájbilincsre kötni.

Hát ezért tűnt nagynak, mert ketten kétfelé akartak menni! A párom elismeréssel és büszkeséggel élcelődött velem.

Az élménytől dagadó mellénnyel újságoltuk a barátainknak az esetet. Azóta is csak úgy emlegeti a párom, hogy túlszárnyalni úgysem tudja egy horgász sem az én kis feleségemet.