Marcsy prózái

Személyes
Marcsy•  2021. június 24. 09:51

Közel volt az Őrangyal

              Azt hiszem, azt a bizonyos „hangtalan kiáltás”-t én is átéltem már. Oly sok éven át, de voltak évtizedek is azok a gyönyörű nyarak.

Kislányként a szüleimmel és a testvéreimmel együtt a Balatonnál nyaraltunk. Fiatal lányként a későbbi férjemmel is ott ismerkedtem meg. Miután összeházasodtunk, minden évben ugyanoda jártunk vissza, már a saját gyerekeinkkel. A csodás élmények mellett azért egy nagyon emlékezetes rossz is volt. Az akkor megélt félelmet egész életemben nem fogom elfelejteni.

Kicsi lányom két és féléves volt, már majdnem három. Eleven kis teremtés volt, de nagyon édes. Nem volt könnyű nevelgetni. Sokszor próbára tette a türelmemet. Mindig a vízben akart lenni, de félt is még tőle, ezért a gumimatracot lovagolta. Nagyon féltettem, hogy bele esik a vízbe, ezért szigorúan rászóltam, hogy hasaljon rá, és ne üljön. Persze, hogy nem fogadott szót, ezért átfogtam a derekát oldalról. Két lába belógott a Balatonba jobb és bal  oldalon. Nem volt mély a víz, de nagyon piszkos, zavaros, húsz centire sem lehetett lelátni. A kicsi addig izgett- mozgott, amíg fejjel előre belebukott. Aggodalmam beigazolódott. A jobboldalon álltam és ő balra borult be. Hiába fogtam, vizes volt a kis teste és kicsúszott a kezemből. Azonnal eltűnt, nem lehetett látni, hogy hol van! Lebuktam a víz alá, de semmit sem láttam, csak meresztgettem a szemem. Próbáltam a kezemmel kitapogatni a helyzetét, de nem értem el

 –Ne tedd velem kicsim! - Szólítottam az agyammal kétségbe esve.  Nem lehet leírni azt az érzést! A torkom elszorult, a szívem vadul kalapált, majd kiszakadt a dobhártyám a lüktetéstől. A végső kétségbeesés a hatalmába kerített már, amikor megérintettem egy kis kapálózó kezet! Azonnal megmarkoltam és kihúztam a vízből. Legalább három méterre voltunk onnan, ahol beesett a matracról. Csoda, hogy megtaláltam. Úgy éreztem, hogy meglegyintett a halál szele, de vigyázott ránk valaki. Teljes volt a megkönnyebbülés. Prüszkölve köpködte a lenyelt vizet és nagyokat pislogott az ijedtségtől. Kis karjait a nyakam köré fonta és nagy levegőket véve kérdezte: - Megijedtél anya?- Látszott a kis szemében  a rémület, de a bűnbánat is. Tudta jól, hogy ha nem fogad szót, akkor nincs az a felnőtt, aki megóvjon egy ilyen kisgyereket.

            De hála az őrangyalunknak, ott volt a közelben, és megóvta az életünket. Igen, mert egy anya, ha elveszíti a gyermekét. Akkor az ő lelke is meghal. Az enyém bizonyosan.

                                                                                                              Isaszeg  2008. január 21.

 Szerepel  a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

Marcsy•  2021. június 22. 14:14

A paprikás krumpli

 

Fiatalasszonyként, éppen, hogy az apósom házához kerültem. Más emberek voltak, mint a szüleim, más szokásokkal és más ízléssel.

Egy alkalommal valamiért otthon voltam egyedül, és eldöntöttem, hogy mire hazajön a család, jó háziasszony módjára vacsorával várom őket. Apósom nagyon szerette a paprikás krumplit. Úgy gondoltam, hogy egyszerű elkészíteni, hát megfőzöm.

Elmentem a boltba, megvásárolni a hozzávalókat: burgonya, kolbász, hagyma került a kosaramba. Nagyon ki volt számolva a pénzem, nem is maradt belőle egy zsemlére való sem. Sebaj, akkor is örömöt szerzek nekik.

Hazaérve, kipakoltam a konyha asztalra, és bementem a szobánkba átöltözni. Hát mire végeztem az öltözködéssel, nem volt a kolbász az asztalon! Volt egy kandúr macskája az anyósomnak, és a konyhaajtó előtt jó ízűen lakmározott belőle. Hát nem ellopta a bestia az asztalról! Majdnem sírva fakadtam! Dühömben olyat kiáltottam kandúrra, hogy leugrott a szerencsétlen a méter magas teraszról. Úgy elszaladt, hogy soha többé nem láttuk.

A paprikás krumplit megfőztem, úgy ahogy anyukámtól láttam: pirított hagymára raktam a krumplit, fűszereztem és felöntöttem egy kevés vízzel. Jól nézett ki, az íze is jó volt, de a kolbász nagyon hiányzott belőle.

Apósom, anyósom és a férjem hazaértek. Szépen megterítettem az asztalt, vágtam kenyeret, tettem savanyúságot.

-De jó illat van! Csak nem paprikás krumplit főztél? Hát te főzni is tudsz?-

Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy sikerült örömet szerezni. Körül ültük az asztalt, levette a fedőt az edényről az apósom, és éktelen haragra gerjedt. –Ez mi!? Ez neked paprikás krumpli? Ebbe nincsen hús! Hát a te jó édes anyád nem tanított meg főzni?!-

Később derült ki, hogy apósomnak nem étel a hús nélküli étel. Ők pörköltöt főznek, és abba teszik bele a krumplit. Náluk ilyen a paprikás krumpli. Na de az én szüleim szegény emberek módjára, csak kolbásszal főzték, vagy azzal sem, csak úgy mezítlábasan. Hát nehéz a kezdő háziasszonyok élete!

De a kandúr azóta sem került elő. Ő nem bocsátotta meg nekem a vétkemet. Biztosan világgá ment. Igaz, akkor este legszívesebben én is azt tettem volna.

Azután még sokszor élcelődött velem az apósom a mezítlábas paprikás krumpli miatt, de akkor már együtt nevettünk a dolgon. Sikerült eltalálnom az ízlését,  nagyon jókat főztünk és ettünk együtt.

 

                                                                                               2007. december 11.

                                                                                                        Isaszeg

 

Szerepl a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

Marcsy•  2021. május 27. 17:27

Mire jó seprűnyél?


 

Sok éve jártam már az öreg kisautóval. Általában nem volt semmi baja, de akkor reggel,( rohantam volna a munkahelyemre) nem akart sehogy sem beindulni. Többszöri próbálkozás után már félő volt, hogy lemerül az akkumulátor. Felnyitottam a motorháztetőt. A kis polskinál ez hátul van. Azért is süketül meg az utas, aki hátra ül. Felszólok a férjemnek mobilon, hogy jöjjön le, nézze meg, hogy mi a baj. Miután megszemlélte a makacs kisautót, azt mondta, hogy azonnal megoldja, és felszaladt a lakásba. Állok a kocsi mellett, a gépháztető felnyitva, megáll mellettem egy autó és kiszól a vezetője:

-          Segíthetek hölgyem?

-          Köszönöm, nagyon kedves, de a férjem már hozza a seprűt.

-          Miért? Azzal fog tovább menni?

Persze a vicces pasas azonnal bocsánatot kért nevetve:

-          Ne haragudjon, de ezt nem lehetett kihagyni, annyira kézenfekvő volt.

Kora reggel jót nevettünk, a férjem is hozta seprűt és beindította a nyéllel a rakoncátlan kisautót. Késve ugyan, de én is beértem a munkahelyemre.

 

                                                                                                                          2007. október 28.

 

Szerepel a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

Marcsy•  2020. szeptember 30. 16:23

Micsoda fogás!


           

El sem hinném másnak ezt a történetet, ha nem velem esett volna meg, és más se hinné nekem el, ha nem lett volna velem a párom.

             Mint sok-sok nyár este, most is az adácsi horgásztó vizén ringatóztunk csónakunkkal. A horgászbotok süllőre bedobva, elevenen ficánkoló csalihalakkal. Mindig kettő horoggal, tehát kettő csalival felszerelve vártuk a nagy kapást. Csodálattal néztük a naplementét, és figyeltük az elcsendesedő élővilágát a nádasnak. Fürdőruhámra már fel kellett venni egy melegebb ruhát, annál is inkább, mert a szúnyogok erős támadásba lendültek. Hiába, nekik is élni kell, mondogatta a párom. Élcelődtünk egymással,  csak azért is, mert egy árva mozdítás sem volt órák óta. Már éhesek is voltunk, a vizünk is elfogyott, és nagyokat ásítottam. Ilyen unalmas horgászatra időtlen idők óta nem is emlékszem.

Ahogy lenyugodott a Nap, a szürkület elterült a tó vízén, a fecskék is már elcsendesedtek, csak a békák énekeltek még kánont a parton. Lassan szedelőzködni kezdtünk, ideje már kievezni. Még az utolsó horgászbotot nem tekertem ki, ugye a remény utoljára hal meg…

Hatalmas rántás a boton, úgy kaptam utána, kicsit még „nyelettem” amikor újra meghúzta berántottam a halnak. –Megvan! Nem tudom mi ez, de nagyon nagy! – Párom látja, hogy küzdök, el akarja venni tőlem a horgászbotot, majd ő segít. Hát persze egy igazi horgász hogyan is adná ki a kezéből, amit már egyszer megfogott! Vagy félórás küzdelem után már lehetett látni a csónak mellett a süllőt. – Hát ez meg mi a szösz?- Volt vagy két és fél kilós a hal. – Miért jött ez ki olyan nehezen? Azt hittem van vagy 6-8 kiló.- Párom lehajol, ki akarja venni a zsákmányt, és elhűlt a meglepetéstől. Feljött még egy süllő. Mindkét horgon, csaknem teljesen egyforma két ragadozó volt. Azt sem tudta, hogyan vegye ki merítőháló nélkül őket. Persze a tapasztalat segített, közös erővel sikerült mindkettőt szájbilincsre kötni.

Hát ezért tűnt nagynak, mert ketten kétfelé akartak menni! A párom elismeréssel és büszkeséggel élcelődött velem.

Az élménytől dagadó mellénnyel újságoltuk a barátainknak az esetet. Azóta is csak úgy emlegeti a párom, hogy túlszárnyalni úgysem tudja egy horgász sem az én kis feleségemet.