Marcsy prózái

 „Vén” fejjel is ( persze nem kell szó szerint érteni), tud az ember gyerek lenni, és szerintem ez nagyon jó dolog.

A magas Tátrában voltunk baráti társasággal, és csuda jól éreztük magunkat. Jó volt a szállásunk, a kaja és a szolgáltatások is nagyon a kedvünkre voltak.  Volt szauna, masszázs, úszómedence a szállodában. Az épülettel szemben pedig a sípálya.

 Sem a gyerekeink, és mi sem tudunk síelni, ezért a barátaink gyerekeit kísérgettük, és sétáltunk a környéken. Ez is nagyon jó volt, de én megláttam, hogy milyen klassz szánkópálya van. Sose láttam még ilyet. Széles, vályú alakú, néhol az oldalára lehetett futni a szánkóval. Erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam. Béreltünk néhány szánkót, és felvittük a pálya elejére. A lanovka jó magasra vitt bennünket. Csodálatos volt a havas táj. és az erdő. Látni lehetett a sípályát és szánkópályát is. A vidáman szánkózó gyerekeket és a felnőtteket is. Teljesen izgalomba jöttem.

-          Na ki jön velem?- Kérdeztem. A barátnőm erősen tiltakozott, hogy ő nem! A kislányom már tini, de még nem látott engem ilyen gyereknek. Le is becsült rendesen.

-          Anya én nem megyek veled, mert te nem tudsz szánkózni!-

-          Hát te azt miből gondolod? Én domboldal mellett nőttem fel, ki tudna jobban szánkózni mint én!- Nagyot nézett, és még egy kis rábeszélés, és fel is ültem mögé.

-          A lábadat semmilyen körülmények között ne tedd le! –

Parancsoltam rá. Féltettem azért, nehogy a lába törjön, nem ismertem a pályát, be is akadhat valamibe.

Hatalmas élmény volt neki is! Tényleg a szánkópálya oldalára felfutottunk a sebesség miatt. Jól felgyorsultunk, és ügyesen kikerültem minden akadályt. Kiáltoztunk az elénk kerülőkre, és sikítottunk a gyönyörűségtől. A legemlékezetesebb az volt, amikor a bokorba beugrott három síelő. Vesztükre a szánkópályán akartak ketten tanítani egy harmadikat. Közrefogták, és elfoglalták teljes szélességében a pályát, nem lehetett kikerülni őket. Amennyire tudtam, jobbra irányítottam a szánkót, de még mindig nem férünk el mellettük. Más választásuk nem volt, kettő ballra, egy jobbra ugrott ki a szélére. De baloldalon bokrok voltak. Szerencsére nem sérültek meg, csak a büszkeségük.

Kislányom azt mondta amikor leértünk:

-          Anya, én nem merek többet lejönni veled! Félelmetes vagy! De nagyon jól csináltad, nem is gondoltam volna rólad! –

Nagyokat nevettünk a bokorugrókon és jókedvünket nem szeghette semmi. Csodás jó levegő volt, nem volt hideg, szikrázóan sütött a nap. Persze, hogy még egyszer felmentünk és lecsúsztunk! Csak már nem volt idegen a pálya, még jobban tudtam irányítani a szánkót, egyszóval: csodásan éreztük magunkat. Mire leértünk, már jól elfáradtunk, a barátaink vártak már, mehettünk vissza a szállodába szaunázni és utána nagyon jól esett a finom és bőséges vacsora. Testileg kifáradva, de lelkileg megújulva utaztunk haza a néhány szép nap után.

 Ide még visszajönnék szívesen.

 

 

 

                                                                                                                           2008. február 10.

Szerepel a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

              Azt hiszem, azt a bizonyos „hangtalan kiáltás”-t én is átéltem már. Oly sok éven át, de voltak évtizedek is azok a gyönyörű nyarak.

Kislányként a szüleimmel és a testvéreimmel együtt a Balatonnál nyaraltunk. Fiatal lányként a későbbi férjemmel is ott ismerkedtem meg. Miután összeházasodtunk, minden évben ugyanoda jártunk vissza, már a saját gyerekeinkkel. A csodás élmények mellett azért egy nagyon emlékezetes rossz is volt. Az akkor megélt félelmet egész életemben nem fogom elfelejteni.

Kicsi lányom két és féléves volt, már majdnem három. Eleven kis teremtés volt, de nagyon édes. Nem volt könnyű nevelgetni. Sokszor próbára tette a türelmemet. Mindig a vízben akart lenni, de félt is még tőle, ezért a gumimatracot lovagolta. Nagyon féltettem, hogy bele esik a vízbe, ezért szigorúan rászóltam, hogy hasaljon rá, és ne üljön. Persze, hogy nem fogadott szót, ezért átfogtam a derekát oldalról. Két lába belógott a Balatonba jobb és bal  oldalon. Nem volt mély a víz, de nagyon piszkos, zavaros, húsz centire sem lehetett lelátni. A kicsi addig izgett- mozgott, amíg fejjel előre belebukott. Aggodalmam beigazolódott. A jobboldalon álltam és ő balra borult be. Hiába fogtam, vizes volt a kis teste és kicsúszott a kezemből. Azonnal eltűnt, nem lehetett látni, hogy hol van! Lebuktam a víz alá, de semmit sem láttam, csak meresztgettem a szemem. Próbáltam a kezemmel kitapogatni a helyzetét, de nem értem el

 –Ne tedd velem kicsim! - Szólítottam az agyammal kétségbe esve.  Nem lehet leírni azt az érzést! A torkom elszorult, a szívem vadul kalapált, majd kiszakadt a dobhártyám a lüktetéstől. A végső kétségbeesés a hatalmába kerített már, amikor megérintettem egy kis kapálózó kezet! Azonnal megmarkoltam és kihúztam a vízből. Legalább három méterre voltunk onnan, ahol beesett a matracról. Csoda, hogy megtaláltam. Úgy éreztem, hogy meglegyintett a halál szele, de vigyázott ránk valaki. Teljes volt a megkönnyebbülés. Prüszkölve köpködte a lenyelt vizet és nagyokat pislogott az ijedtségtől. Kis karjait a nyakam köré fonta és nagy levegőket véve kérdezte: - Megijedtél anya?- Látszott a kis szemében  a rémület, de a bűnbánat is. Tudta jól, hogy ha nem fogad szót, akkor nincs az a felnőtt, aki megóvjon egy ilyen kisgyereket.

            De hála az őrangyalunknak, ott volt a közelben, és megóvta az életünket. Igen, mert egy anya, ha elveszíti a gyermekét. Akkor az ő lelke is meghal. Az enyém bizonyosan.

                                                                                                              Isaszeg  2008. január 21.

 Szerepel  a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

 

Fiatalasszonyként, éppen, hogy az apósom házához kerültem. Más emberek voltak, mint a szüleim, más szokásokkal és más ízléssel.

Egy alkalommal valamiért otthon voltam egyedül, és eldöntöttem, hogy mire hazajön a család, jó háziasszony módjára vacsorával várom őket. Apósom nagyon szerette a paprikás krumplit. Úgy gondoltam, hogy egyszerű elkészíteni, hát megfőzöm.

Elmentem a boltba, megvásárolni a hozzávalókat: burgonya, kolbász, hagyma került a kosaramba. Nagyon ki volt számolva a pénzem, nem is maradt belőle egy zsemlére való sem. Sebaj, akkor is örömöt szerzek nekik.

Hazaérve, kipakoltam a konyha asztalra, és bementem a szobánkba átöltözni. Hát mire végeztem az öltözködéssel, nem volt a kolbász az asztalon! Volt egy kandúr macskája az anyósomnak, és a konyhaajtó előtt jó ízűen lakmározott belőle. Hát nem ellopta a bestia az asztalról! Majdnem sírva fakadtam! Dühömben olyat kiáltottam kandúrra, hogy leugrott a szerencsétlen a méter magas teraszról. Úgy elszaladt, hogy soha többé nem láttuk.

A paprikás krumplit megfőztem, úgy ahogy anyukámtól láttam: pirított hagymára raktam a krumplit, fűszereztem és felöntöttem egy kevés vízzel. Jól nézett ki, az íze is jó volt, de a kolbász nagyon hiányzott belőle.

Apósom, anyósom és a férjem hazaértek. Szépen megterítettem az asztalt, vágtam kenyeret, tettem savanyúságot.

-De jó illat van! Csak nem paprikás krumplit főztél? Hát te főzni is tudsz?-

Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy sikerült örömet szerezni. Körül ültük az asztalt, levette a fedőt az edényről az apósom, és éktelen haragra gerjedt. –Ez mi!? Ez neked paprikás krumpli? Ebbe nincsen hús! Hát a te jó édes anyád nem tanított meg főzni?!-

Később derült ki, hogy apósomnak nem étel a hús nélküli étel. Ők pörköltöt főznek, és abba teszik bele a krumplit. Náluk ilyen a paprikás krumpli. Na de az én szüleim szegény emberek módjára, csak kolbásszal főzték, vagy azzal sem, csak úgy mezítlábasan. Hát nehéz a kezdő háziasszonyok élete!

De a kandúr azóta sem került elő. Ő nem bocsátotta meg nekem a vétkemet. Biztosan világgá ment. Igaz, akkor este legszívesebben én is azt tettem volna.

Azután még sokszor élcelődött velem az apósom a mezítlábas paprikás krumpli miatt, de akkor már együtt nevettünk a dolgon. Sikerült eltalálnom az ízlését,  nagyon jókat főztünk és ettünk együtt.

 

                                                                                               2007. december 11.

                                                                                                        Isaszeg

 

Szerepl a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

 

Sok éve jártam már az öreg kisautóval. Általában nem volt semmi baja, de akkor reggel,( rohantam volna a munkahelyemre) nem akart sehogy sem beindulni. Többszöri próbálkozás után már félő volt, hogy lemerül az akkumulátor. Felnyitottam a motorháztetőt. A kis polskinál ez hátul van. Azért is süketül meg az utas, aki hátra ül. Felszólok a férjemnek mobilon, hogy jöjjön le, nézze meg, hogy mi a baj. Miután megszemlélte a makacs kisautót, azt mondta, hogy azonnal megoldja, és felszaladt a lakásba. Állok a kocsi mellett, a gépháztető felnyitva, megáll mellettem egy autó és kiszól a vezetője:

-          Segíthetek hölgyem?

-          Köszönöm, nagyon kedves, de a férjem már hozza a seprűt.

-          Miért? Azzal fog tovább menni?

Persze a vicces pasas azonnal bocsánatot kért nevetve:

-          Ne haragudjon, de ezt nem lehetett kihagyni, annyira kézenfekvő volt.

Kora reggel jót nevettünk, a férjem is hozta seprűt és beindította a nyéllel a rakoncátlan kisautót. Késve ugyan, de én is beértem a munkahelyemre.

 

                                                                                                                          2007. október 28.

 

Szerepel a Rímes gondolatok című önálló kötetemben. (2008)

 Megdöbbentő esetet láttam, nem akartam hinni a szememnek. Még most is felzaklat, ha rágondolok. Autóval Budapesten, pontosabban a Népszínház utcában araszolgattunk, szépen, lassan türelmesen a csúcsban. Már megszoktuk a tempót, nem is olyan régen itt dolgoztunk a közelben, a József körúton.

 A villamos mögött megálltunk, mert ezen a szakaszon keskeny az utca, nem lehet előzni. Nézelődtünk, milyen szépen felújították az utcát, új burkolattal, új villamosmegállóval látták el. Egészen szép lett, nem olyan lepusztult már, mint néhány éve volt. A padon egy munkásruhás fiatal srác ült, kicsit eldőlve bóbiskolt. Látszott rajta, hogy az építőiparban tevékenykedik segédmunkásként. A mai világban biztosan azt is csak alkalmi munkaként. Valószínűleg részeg lehetett, vagy annyira fáradt, hogy nem vette észre, hogy kiveszik a tárcáját a farzsebéből. Egy barna bőrű, testes, fiatal férfi (nem tudom, hogy a cigány kifejezés nem sérti e az önérzetét), fagyizás közben, csak úgy lezseren, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kivette a zsebéből a félig kilógó tárcát, kinyitotta, alaposan szemügyre vette a tartalmát, megállapította, hogy pénz nincs benne, és megvető grimasszal ledobta a padra az alvó srác mellé.

Döbbenten néztünk egymásra. – Láttad ezt? Hihetetlen! Micsoda emberek vannak? Hogyan merészel ilyet tenni bárki a másik emberrel?- Tehetetlen dühömben csak mondtam a páromnak a véleményemet, és szégyenkeztem miatta, hogy nem tehettünk semmit. Közben elindult a villamos, amire a fiú is felszállt, mintha mi sem történt volna.

Sokáig azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha a padon ülő srácnak a fizetése benne lett volna a tárcájában, és elveszi tőle ez a fiú. Biztosan egyik napról a másikra él. A másik ezt nagyon jól tudja, mégis beletaszította volna egy még rosszabb helyzetbe, ha lett volna mit elvenni tőle. 

  Hát ezért jutott eszembe ez a cím, hogy ”Ember, embernek farkasa”.