Hajdu Mária: Az öntelt kisveréb

 

A szürke kisveréb társaival röpködött és hangoskodott. Olyan embert idegesítő össze-vissza csiripeléssel és vircsaftolással. A száraz homokban hempergett, beleivott a kutya vizébe és még arra is vetemedett, hogy belefürdött. Az a bamba, nagy kutya pedig ügyet sem vetett rá. Pedig ő bosszantani akarta.

Miért nem próbálja elkapni, vagy legalább elkergetni? Még a lelógó fülét is megcsípte, de éppen csak ránézett a nagy boci szemeivel. Meg is kérdezte tőle a szemtelen kisveréb:

-          Mondd, te kutya! Téged nem izgat, hogy szemtelenkedek veled?

-          Hát, nem sok vizet zavarsz. – Válaszolta a dog. A kisveréb sértődötten elreppent.

Mérgesen elhatározta, hogy majd megmutatja, mire képes. Ő tud repülni, az a lomha kutya pedig földhöz van kötve. Szó szerint. Napközben láncon tartják, csak éjszakára engedik el, hogy őrizze a házat. Ahogy így elmélkedett, megirigyelte a kutyát: mennyire fontos a gazdájának! Ő meg csak repked a világban, senkinek nem fontos.

Odaszállt a kutyaház elé, és elmondta a gondolatait. A dog elcsodálkozott rajta. Nem értette a kisveréb szomorúságát.

-          Hiszen én is itt vagyok neked, és a népes családod is! Nem ez a fontos? Te nem vetted észre, hogy miért nem zavarlak el, vagy kaplak be?

-          De te nem is figyelsz rám! Nekem olyan barát kell, aki megmondja, hogy szeret!

Ezzel haragosan elrepült. Ej-ej, gondolta a kutya. Milyen öntelt egy kis jószág! Még valami baj éri.

A magasban egy héja körözött zsákmányra lesve, és hallotta a kisveréb cívódását a kutyával. Nahát, kisveréb! Majd én bebizonyítom, hogy mennyire szeretlek! Gondolta magában. Lejjebb ereszkedett és odaszólt a kisverébnek:

-          De szép fényes és szürke a tollad kisveréb!

-          Igazán? Komolyan mondod? A kutya rám se hederített, hiába akartam a figyelmét magamra vonni!

-          Ne is törődj vele, gyere inkább velem. Mutassuk meg, milyen magasra tudunk szállni.

A veréb melle dagadt a büszkeségtől, hogy a héja barátja lehet. A társai hiába óvták új barátjától, nem hallgatott senkire. Repült fel a héja után a magas égbe. Kicsi tüdeje már zihált, nem bírta a tempót. Már alig emelgette a szárnyacskáit, mikor meglátta a héját felé száguldani...

-          Ej-ej kisbarátom! – Mondta a kutya, mikor a tavaszi szellő egy apró szürke tollacskát

ejtett az orra hegyére.

 

 

                                                                                                                      2010. április 10.

                                                                                                                             Adács