Mandolin blogja

Deák Mónika: Hajnali Gravitáció

belebőgök az éjszakába

 ráncok nőnek az államon

 kiröhögnek a fásult hangok

 rántok egyet a vállamon

megvénülnek az agysejtjeim

 s gyomromra hányják magukat

 füstök szállnak az orrom alá

 nem bírom tovább a szagukat

összehasadt fadarabokkal

 ringatom még a tegnapot

 szilánkok ülnek koponyámban

 s elzuhannak a végtagok

 (1997.)

Deák Mónika: Nyelvújító kukaduma
(Mizu... Mizé... Mi van?) 

Helló! Mizu? Kapcsi, szemcsi...
s egyéb bárgyú szóelem,
túlgerjesztett plázacicák -
agyuk helyén pótelem.

Tizencenti neonsarok, 
IQ érték növelés,
mellbedobás teljes gőzzel,
atombombás bevetés.

Pótalkatrész, pótkerekek,
póthaja a szemembe,
hátradobja, illegeti,
bicska nyílik zsebembe.

Műszempilla, műköröm
és két kilónyi vakolat,
illatfelhő - 20 méterről 
hirdeti a szagukat.

Shoppingolás este 6-ig -
lételem az új ruci,
szolárium, sminkparádé -
kifizeti apuci. 

Helló! Mizu? Köszke, puszka! -
macska-effekt értelem...
Agyzsibbasztó kukaduma -
fejlődni már képtelen.

Lemerül a minikutya,
könyörög a világra,
hátha lesz ki megmenti, 
és lecseréli libára.

ÁLLAPOT

Színfalakról visszacsorgó
álmos-arcú fájdalom
bennem éled harcra készen,
tudni kéne váltanom.

Út porában, ég szemében
nem találom hol marad,
boldog órák, szép remények -
tőlem ez mind elszalad.

Néha hogyha megpihenve
szakadt gúnyám ledobom,
múlt-zsebének néhány kedves
emlék-gyöngyét kilopom.
(2012. 05. 16.)

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
(2012. május 11.)

BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!
(2012. május 9.)
Deák Mónika