Mandolin blogja

Szerelem
Mona74•  2017. augusztus 25. 20:22

Deák Mónika: Csillagok alatt

CSILLAGOK ALATT

 

Újra a tenyered volt, a szemed, mellkasod,

a biztonság, mit csak lényed adhatott,

a két karod, a vállad, óvó menedékem,

s a pillanat, hogy egyszer újraélem...

Ennyi volt csak Kedves, egy megkésett vallomás.

Az idő megrágta saját vasfogát,

hogy a lehet, nem lehetből lehet-e mégis?

Hogy a "külön jobb" csak rossz hipotézis...?

 

Mert hiába távol, hogyha szeret az ember,

szalmaszál ruhánk még mindig úgy perzsel,

s a csöndünk, ó a csönd is sóhajokat kerget,

kihagyott esélyből gyúr egy + egyet.

Reményt és kételyt összead és kivon,

a józan észt hagyja, hogy magában igyon;

a gondolat rohanva össze-vissza téved,

s két ember lelkéből gyúr egy merészet.

 

Vágyak horizontján, hol a hold olvas mesét,

már semmi sem számít, vonzás küld feléd,

s az elmélet tűnik, csak a pillanat marad,

ott a tóparton a csillagok alatt.

(Budapest, 2017. augusztus 11.)


Deák Mónika
 © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Mona74•  2012. május 13. 14:45

KÖSZ, JÓL VAGYOK...

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
(2012. május 11.)

Mona74•  2012. május 9. 21:07

BÚCSÚNK

BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!
(2012. május 9.)
Deák Mónika