Mandolin blogja
SzerelemDeák Mónika: Csillagok alatt
CSILLAGOK ALATT
Újra a tenyered volt, a szemed, mellkasod,
a biztonság, mit csak lényed adhatott,
a két karod, a vállad, óvó menedékem,
s a pillanat, hogy egyszer újraélem...
Ennyi volt csak Kedves, egy megkésett vallomás.
Az idő megrágta saját vasfogát,
hogy a lehet, nem lehetből lehet-e mégis?
Hogy a "külön jobb" csak rossz hipotézis...?
Mert hiába távol, hogyha szeret az ember,
szalmaszál ruhánk még mindig úgy perzsel,
s a csöndünk, ó a csönd is sóhajokat kerget,
kihagyott esélyből gyúr egy + egyet.
Reményt és kételyt összead és kivon,
a józan észt hagyja, hogy magában igyon;
a gondolat rohanva össze-vissza téved,
s két ember lelkéből gyúr egy merészet.
Vágyak horizontján, hol a hold olvas mesét,
már semmi sem számít, vonzás küld feléd,
s az elmélet tűnik, csak a pillanat marad,
ott a tóparton a csillagok alatt.
(Budapest, 2017. augusztus 11.)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva
KÖSZ, JÓL VAGYOK...
KÖSZ, JÓL VAGYOK…
Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.
Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.
Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.
Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
(2012. május 11.)
BÚCSÚNK
BÚCSÚNK
Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.
Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.
Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.
Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.
Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!
(2012. május 9.)
Deák Mónika