Mancisztorik blogja

Késő délután volt már. Ez kissé összezavart,mikor elindultam reggel volt. A könyvtár bejàratànàl àlltam. Beléptem. Kellemes helyiség volt, csendes. Eltűnhettem anélkül,hogy valóban egyedül lennék. Belemerültem történetekbe a magaméból. 

- szép napot, szép napot. - köszöntött a könyvtaros asszony.- új könyveket kaptunk. Vàlogass mielőtt elkapkodjàk őket. - rànéztem a borítókra.

- már olvastam őket, de köszönöm. most mást keresek. - ahogy arra szàmítottam az egyik sarokban ültél kopott, barna cipzáras kardigànodban. az iskolatàskàd a làbadnàl, vagyis ma sem mentél haza. sóhajtottam és közelebb léptem. A Harry Potter hatodik kötetébe merülve észre se vettél.

- Dombledore meghal a végén. - szólítottalak meg. utàltad,ha ezt csinálom. felnéztél, elfintorodtàl majd becsaptad a könyvet. a fintort kedves vigyor vàltotta fel. 

- első találkozásunk alkalmával már kértelek, hogy ne csinàld - vigyorogtàl.

- mikor mész haza? - vàltottam. az arcod megint elkomorodott. 

- otthon van. - ebből értettem mindent. 

- és Te ? te nem hiànyzol otthonról ? - kérdezted duzzogva.

- reméljük,hogy igen- vigyorogtam.

- húgod hol van most? 

- Nem tudom, gondolom otthon.

- miért nem hoztad el? 

- Mintha nem tudnàd. - De tudtam. Elszomorított a gondolat,hogy nem hibàztathatlak és rà sem beszélhetlek. Nem vàltoztathatok csak foghatom a kezed, mikor senki más.

Felàlltam.

- Elképesztő,hogy Piton megöli Dumbledore-t. - szóltam miközben a reakciódat lestem a szemem sarkàból.

-Az az elképesztő,hogy ekkora suttyó vagy - mondtad nevetve és hozzàm vàgtàl egy összegyűrt papírlapot. Nevettem én is. 

Már otthon ültem, újra a reggelimmel az asztalnàl, de még akkor is nevettem. 

folyt. köv. 

- Már megint egyedül üldögélsz. - Ritkán találkoztunk. A titkos helyeden voltàl,mint rendesen,ha el akartàl menekülni a világ elől.  Amint meglàttalak láttam,hogy sírtàl. könnyfoltos arcocskàdat felém fordítottad, szipogtàl, egy hümmögéssel jelezted,hogy észrevettél és visszamerültél a gondolataidba. csendben leültem melléd és vártam. A tájat szemrevételeztem, rég jártam itt. Egy elhagyatott garázs mögött, rég nem hasznàlt autofeljàron ültünk, előttünk a domb alatt kertek sokasàga és elburjánzott növényzet. senki sem járt erre az idő nagy részében. Soha senki sem tudott a helyről, ezért szeretted.

- bàntotta. - szólaltàl meg végül. - Nem rakta el a könyveit és megütötte és én semmit sem tehettem. féltem én is. olyan nagyon szégyellem. 

- igen, emlékszem.- nem tudtam, mit mondhatnék. 10 év telt el. De még ma is emlékeztem, a félelmemre, a tehetetlenségemre. Az előszobàban àlltunk, a férfi kiabàlt. Egy pillanatnyi csend àllt be, csak egy màsodperc. Minden idegszàlammal tudtam,hogy ezt a csendet ütés követi. a pofon elcsattant. néztem a húgom arcàt. olyan nagyon erős volt,mint én soha sem. sose mutatta a fàjdalmàt, a félelmét. Én nem bírtam és elszaladtam. Mint mindig akkor is erre a helyre menekültem.

- mondj valamit! - kérleltél- megszabadulunk tőle valaha ? 

- hamarosan

- a te vagy az én időm szerint hamarosan? kérdezted, de felelni már nem tudtam. Éreztem, hogy eltűnök.

folyt köv.

Ha az a nap jön el

És a halál keblére ölel,

Soká szórakozik velem

Vagy tán észre sem veszem?

Vajon csinos lehetek

Vagy észrevétlen,

Hajamban fehér szálak lesznek

Vagy színek?

Táskám, órám, bérletem

Oda már nem viszem,

Magam után poros dobozokat hagyok

Mit szégyellnek kidobni a rokonok?

Élmények és számok papíron

Drágaságok,miket kergetek vakon,

De majd elmondhatom-e

Hogy szerettem, s szerettek?

Ki szerette a lelkem

S igaz valóm?

A démonokat a fejemben

És a zsírt a derekamon? 

Osztozhattam-e a párnámon

És a fogmosó poharamon?

Osztozhattam-e veled a terheken?

Hogy mindkettőnknek könnyebb lehessen

Megadatik, hogy öregen is veled lehetek,

Hogy veled nyugalmat lelhetek?

Megadatik, hogy ha most el is engedlek

A következő életemben is meglellek?

Mikor az a nap jön el

És a búcsú a keblére ölel

Elmondhatom-e,

Hogy szeretsz, s szeretlek?

Minden otthon egy kis univerzum, ahol az élet kezdődik, telik el és ér véget. Kaphatunk betekintést, de látni sose látunk be igazán. A szívek mélyére. Csak a szép tiszta  ablakot látjuk, de a könnycseppek a pàrnàkon, az ököl nyomok a szekrényen és a pisis nadràgok làthatatlanok. 

-öltöztesd àt a lànyodat, mert behugyozott! 

- ha ez fogadott minket hosszú évek tapasztalatai alapján sajnos nagyon jól tudtam, mit jelent. Én először hozzàd futottam. Anyàd nem. Ő már immunis volt rá. A sarokban vacogtàl. Felsegítettelek. Zuhanyzàs után tiszta holmit adtam ràd. A padlón ültünk. 

- nagyon fáj ? - kérdeztem.

-nem. - hazudtad. Erről sose mondtál igazat. 

Lefektettelek és betakartalak. Némàn feküdtünk. Hallgattuk a zajokat a szomszéd szobàból. 

- Már megint pofátlan volt az a kis taknyos

-igen, igen igazad van, de hányszor mondtam , hogy nem bírok azzal a kis buzigyerekkel? 

- majd én megnevelem, ne aggódj!

közelebb húzódtàl hozzàm.

-félsz ? - kérdezted 

-igen 

A nyitott ablakon át hallgattam az utca zaját. Az élet hangjait. Nevető gyerekeket, viccelődő fiatalokat. És hallgattam a szuszogàsodat magam mellett, mi a külvilág zajaival együtt halkult, vált nyogottà. Elaludtàl. Reméltem, hogy a valósàgnàl szebb helyen jársz. Mikor elhalkul körülöttem a világ a gondolataim, akkor a leghangosabbak, nem lehet elnémítani őket. Kínzóak. kimentem a konyhàba. elszívtam egy cigit. Végig sétàltam a lakàson. Nem otthonnak, börtönnek láttam és utáltam ,mint az életünket, mint őt. Megàlltam az àgyànàl,  néztem,ahogy alszik.  100 kg szànalom. leültem az àgy szélére. Sok mindent akartam mondani, de nem tettem. csak néztem. Néztem a mellkasàt , ahogy süllyed és emelkedik, süllyed és emelkedik. A torka vonalàt. A kis gödröt. oda szúrtam a kést. abban a pillanatban ezer felé ömlött spriccelt a vér, a szeme kigubbadt, a torkàt szorongatta kétségbe esetten, vergődött, mint egy hátára fordult csotàny. Kidülledt szemével engem bàmult döbbenten, szólni már nem tudott.

Letöröltem az arcomra fröcsögött vért.

Közelebb hajoltam és búcsúzoul ennyit súgtam:

- öltözz àt. Behugyoztàl. 

-a kurva életbe! - kiáltott fel Adam. Egy méretes pocsolyából zúdította rá a vizet egy autós, aki már persze messze járt. Adam még állt egy pillanatig az út szélén a hajnali forgalmat majd vizes ruháját méregette, sóhajtott és tovább indult. Mehetett volna busszal is, de szeretett végig sétálni az ébredő városon, hallgatni a madarak csicsergését, az autók zaját és saját szívének suttogását, melyre az élet forgatagában olyan ritkán van alkalmunk figyelni igazán. Próbált már nem a pöcs főnökén agyalni,aki a mai műszakban is a legnehezebb, legszivatósabb feladatokat bízta rá, hanem már az otthon melegére. Egy forró zuhanyra. A kedvesére. Talán még alvás előtt kapható lesz egy kis szexre, reménykedett. A kapcsolatuk elején köztük izzó lángolás már nem volt a régi, sem az ágyban sem máshogy, de az okosok szerint ez a kapcsolat előre haladtával normális. Egy bolthoz ért, ahol minden reggel megállt. Egy ékszer üzlet kirakatában már fél éve kinézte a tökéletes gyűrűt. A tökéletes gyűrű a tökéletes nőnek. még két hónapig kellett spórolnia rá, de megérte. Minden reggel megállt elképzelte a pillanatot, mikor felteszi a nagy kérdést, elképzelte ahogy kedvese a meghatódottságtól könnyes szemmel igent mond. Már nem járt messze, kissé felgyorsította lépteit, fázott a vizes ruhákban . 10 perccel később belépett az ajtón. Beleszagolt  a levegőbe. Az otthon illata. Tisztítószer, sütemény és az asszony parfümjének fura keveréke, ünnep volt ez az illat. Mikor  felért az emeletre a nő köntösét látta a földön, ettől bizakodó lett, már azon agyalt miként teszi magáévá kedvesét, ahelyett,hogy megint  a saját kezébe kellene vennie a problémát a zuhany alatt majd belépett a hálóba és földbe gyökerezett a lába.

- korábban végeztél Kicsim? - kérdezte volna a nő, ha nincs tele a szája a szomszéd férfiasságával.