Péntek este

Mennyi magányt bírunk viselni épp ésszel ?  

kérdezte magától Lori sokadik alkalommal a kertben ülve cigarettázás közben. Minden ciginél végig gondolta, hogy mi lenne, ha az volna az utolsó. Végül  sosem szokott le, a spórolás nem motiválta , a haláltól pedig nem félt , legalábbis ebből kifolyólag nem. Tudta, hogy nem ezt a végét szánta neki a sors. Délután öt körül járt az idő. ö már dolgával végezvén azon tűnődött, mit kezdhetne a napja hátra lévő részével. a mosás szárad az ebéd a tűzhelyen gőzölög, a szoba tiszta, a konyha tiszta, mint rendesen. A férje munkából csak este jön. ráért. kedves férfi volt az övé. még azt is elmondhatjuk,hogy szerette az asszonyt a maga módján.szerelmet ugyan sosem táplált iránta de a tisztelet és szeretet összetartotta a házasságukat, no meg leginkább az asszony kitartása. szívéből szerette a férfit. rászánta volna az életét,hogy közös létük boldogságban teljen. de a viszonzatlan szerelem egy tompa kés ,ami egyre beljebb fúródik a szívbe. minden lopott pillantással amivel idegen nőket méregetett a férfi , minden kacér üzenetváltással, mi játék csupán a számára és minden olyan nappal, mi bókok nélkül, hálószobai intimitás nélkül teltek. sokat tűnődött miket rejthet a férfi némaságba burkolt szíve és elméje mibe sose engedte be a nőt igazán. kit rejt? ez volt az igazi kérdés. Lori elhesegetette a csúf gondolatait majd ismét a teendőit listázta. átgondolta.

 -végeztem. 

mondta hangosan. 

-végeztem. 

mondta újra halkabban. hangját elvitte a süvítő szél. végig nézett mégegyszer a kerten, a fákat a virágokat, minden mi él, lélegzik. Besétált a konyhába, kinyitott egy fiókot a precízen elrendezett evőeszközök közül kivette a kést mit az aznapi csirkeszeleteléshez élezett és gondolkodás nélkül a torkához emelte majd egy bátortalan de határozott mozdulattal elvágta.