Mancisztorik blogja

megbocsát (ige)1.  Büntetést elenged; elkövetett vétségért vagy hibáért járó megtorlásról lemond; sérelem viszonzásától eltekint.

2. Haragját megszünteti; véget vet a saját ellenséges indulatának. Hajlandó semmisnek tekinteni az elszenvedett kellemetlenségeit.

3. Nem hibáztat miatta; egy elkövetett hibát, mulasztást nem vesz komolyan.

Ma már meg is bocsáthatnék, hiszen nincs kire haragudni.

 Az egyik könyvedet olvasgattam még vártam, hogy haza érj. Hamarabb érkeztem és eluntam a várakozást. A nyelvtan könyvnél érdekesebb olvasmány is volt a birtokodban, de azok már dobozokban várták, hogy megint évekre elhagyd a szülői házat. Elmenekültél.

 Érdekes dolog ez a megbocsátás. Azt mondják, hogy jó dolog, a továbblépés saját lelki szükségletünk az életben…bla bla bla, de mit is jelent tovább lépni? Mit jelent megbocsátani? A legfontosabb kérdés, hogy mit kell megbocsátanunk? Magát a cselekedetet vagy a következményeit? Megbocsátható-e, ha az otthon arra tanít csak meg minket, hogy milyen félni, megnyugvást sosem találni, meghúzva magunkat a lakás egy láthatatlan zugában és túlélni? Megbocsátható-e, amikor a gyermek találja meg az apja holttestét a fán lógva? Megbocsátható, ha egy anya a gyermekeit bántalmazó új férfi mellé áll és a mindent megbocsátó jó asszony szerepét játsza el?

Beléptél. Az arcod gondterhelt volt, de megajándékoztál egy mosollyal.

-készen állsz? – kérdeztem.

-Mondd, jó úton járok?

 -A következő tíz évben szinte sosem jössz haza, a testvéreddel idegenné váltok egymás számára, mert nem vagy itt, mikor felnő. És soha az életben nem bocsátod meg magadnak, hogy cserben hagytad. Sosem térsz vissza többé. – ez lett volna az őszinte felelet. Megöleltelek.

-Mindvégig erős leszel.

Nem minden alkalommal talàlkoztunk, mikor nálad jártam. Ma éjjel jöttem. Már mindenki aludt otthon. Most sem ébresztettelek fel. Csak beültem az àgyaitok közé és néztelek titeket. Emlékszem mennyire utàltad, hogy a hugoddal laksz egy szobàban. Persze már nem így gondolom, bármit megadnék, hogy közelemben legyen. Közelebb mentem hozzà, végig simitottam a hajàt. A kis pofijàt, a szeme pont olyan,mint a miénk. Ràd még úgy nézett, ahogy ràm màr sosem fog. Bár vàltoztathatnék a múlton, olyan sok mindent másképp csinàlnék. azt mondják sosem késő. olyan nagyon önző voltam, magamat mentettem és őt cserben hagytam. Sóhajtottam és felàlltam. körbe néztem. a szobàt sosem hagyom el, de most szerettem volna többet làtni. Àt akartam surrani a szomszédba, hogy a papàt is làthassam, nem tudod,de már nem lesz sokàig köztetek. Megàlltam a konyhàban, olyan sok emléket őriz ez a hely, ez az egész lakás. Már nem tudom otthonomnak hívni. 

Köhögést hallottam. sok sok éve,hogy nem hallottam ezt a hangot és akkor megjelent az ajtóban. Néztem az utàlt arcot.Most még jól van, erős és egészséges. 

- már megint csavarogtàl.- mondta, fél àlomban nem vette észre,hogy nem Te vagyok - menj aludni mielőtt anyád észre vesz. amúgy meg honnan evett elő a rossebb?

- onnan ahol már nem bàntasz minket. - vetettem oda,majd bementem a szobàtokba eltűnni.

folyt.köv

Késő délután volt már. Ez kissé összezavart,mikor elindultam reggel volt. A könyvtár bejàratànàl àlltam. Beléptem. Kellemes helyiség volt, csendes. Eltűnhettem anélkül,hogy valóban egyedül lennék. Belemerültem történetekbe a magaméból. 

- szép napot, szép napot. - köszöntött a könyvtaros asszony.- új könyveket kaptunk. Vàlogass mielőtt elkapkodjàk őket. - rànéztem a borítókra.

- már olvastam őket, de köszönöm. most mást keresek. - ahogy arra szàmítottam az egyik sarokban ültél kopott, barna cipzáras kardigànodban. az iskolatàskàd a làbadnàl, vagyis ma sem mentél haza. sóhajtottam és közelebb léptem. A Harry Potter hatodik kötetébe merülve észre se vettél.

- Dombledore meghal a végén. - szólítottalak meg. utàltad,ha ezt csinálom. felnéztél, elfintorodtàl majd becsaptad a könyvet. a fintort kedves vigyor vàltotta fel. 

- első találkozásunk alkalmával már kértelek, hogy ne csinàld - vigyorogtàl.

- mikor mész haza? - vàltottam. az arcod megint elkomorodott. 

- otthon van. - ebből értettem mindent. 

- és Te ? te nem hiànyzol otthonról ? - kérdezted duzzogva.

- reméljük,hogy igen- vigyorogtam.

- húgod hol van most? 

- Nem tudom, gondolom otthon.

- miért nem hoztad el? 

- Mintha nem tudnàd. - De tudtam. Elszomorított a gondolat,hogy nem hibàztathatlak és rà sem beszélhetlek. Nem vàltoztathatok csak foghatom a kezed, mikor senki más.

Felàlltam.

- Elképesztő,hogy Piton megöli Dumbledore-t. - szóltam miközben a reakciódat lestem a szemem sarkàból.

-Az az elképesztő,hogy ekkora suttyó vagy - mondtad nevetve és hozzàm vàgtàl egy összegyűrt papírlapot. Nevettem én is. 

Már otthon ültem, újra a reggelimmel az asztalnàl, de még akkor is nevettem. 

folyt. köv. 

- Már megint egyedül üldögélsz. - Ritkán találkoztunk. A titkos helyeden voltàl,mint rendesen,ha el akartàl menekülni a világ elől.  Amint meglàttalak láttam,hogy sírtàl. könnyfoltos arcocskàdat felém fordítottad, szipogtàl, egy hümmögéssel jelezted,hogy észrevettél és visszamerültél a gondolataidba. csendben leültem melléd és vártam. A tájat szemrevételeztem, rég jártam itt. Egy elhagyatott garázs mögött, rég nem hasznàlt autofeljàron ültünk, előttünk a domb alatt kertek sokasàga és elburjánzott növényzet. senki sem járt erre az idő nagy részében. Soha senki sem tudott a helyről, ezért szeretted.

- bàntotta. - szólaltàl meg végül. - Nem rakta el a könyveit és megütötte és én semmit sem tehettem. féltem én is. olyan nagyon szégyellem. 

- igen, emlékszem.- nem tudtam, mit mondhatnék. 10 év telt el. De még ma is emlékeztem, a félelmemre, a tehetetlenségemre. Az előszobàban àlltunk, a férfi kiabàlt. Egy pillanatnyi csend àllt be, csak egy màsodperc. Minden idegszàlammal tudtam,hogy ezt a csendet ütés követi. a pofon elcsattant. néztem a húgom arcàt. olyan nagyon erős volt,mint én soha sem. sose mutatta a fàjdalmàt, a félelmét. Én nem bírtam és elszaladtam. Mint mindig akkor is erre a helyre menekültem.

- mondj valamit! - kérleltél- megszabadulunk tőle valaha ? 

- hamarosan

- a te vagy az én időm szerint hamarosan? kérdezted, de felelni már nem tudtam. Éreztem, hogy eltűnök.

folyt köv.

Minden otthon egy kis univerzum, ahol az élet kezdődik, telik el és ér véget. Kaphatunk betekintést, de látni sose látunk be igazán. A szívek mélyére. Csak a szép tiszta  ablakot látjuk, de a könnycseppek a pàrnàkon, az ököl nyomok a szekrényen és a pisis nadràgok làthatatlanok. 

-öltöztesd àt a lànyodat, mert behugyozott! 

- ha ez fogadott minket hosszú évek tapasztalatai alapján sajnos nagyon jól tudtam, mit jelent. Én először hozzàd futottam. Anyàd nem. Ő már immunis volt rá. A sarokban vacogtàl. Felsegítettelek. Zuhanyzàs után tiszta holmit adtam ràd. A padlón ültünk. 

- nagyon fáj ? - kérdeztem.

-nem. - hazudtad. Erről sose mondtál igazat. 

Lefektettelek és betakartalak. Némàn feküdtünk. Hallgattuk a zajokat a szomszéd szobàból. 

- Már megint pofátlan volt az a kis taknyos

-igen, igen igazad van, de hányszor mondtam , hogy nem bírok azzal a kis buzigyerekkel? 

- majd én megnevelem, ne aggódj!

közelebb húzódtàl hozzàm.

-félsz ? - kérdezted 

-igen 

A nyitott ablakon át hallgattam az utca zaját. Az élet hangjait. Nevető gyerekeket, viccelődő fiatalokat. És hallgattam a szuszogàsodat magam mellett, mi a külvilág zajaival együtt halkult, vált nyogottà. Elaludtàl. Reméltem, hogy a valósàgnàl szebb helyen jársz. Mikor elhalkul körülöttem a világ a gondolataim, akkor a leghangosabbak, nem lehet elnémítani őket. Kínzóak. kimentem a konyhàba. elszívtam egy cigit. Végig sétàltam a lakàson. Nem otthonnak, börtönnek láttam és utáltam ,mint az életünket, mint őt. Megàlltam az àgyànàl,  néztem,ahogy alszik.  100 kg szànalom. leültem az àgy szélére. Sok mindent akartam mondani, de nem tettem. csak néztem. Néztem a mellkasàt , ahogy süllyed és emelkedik, süllyed és emelkedik. A torka vonalàt. A kis gödröt. oda szúrtam a kést. abban a pillanatban ezer felé ömlött spriccelt a vér, a szeme kigubbadt, a torkàt szorongatta kétségbe esetten, vergődött, mint egy hátára fordult csotàny. Kidülledt szemével engem bàmult döbbenten, szólni már nem tudott.

Letöröltem az arcomra fröcsögött vért.

Közelebb hajoltam és búcsúzoul ennyit súgtam:

- öltözz àt. Behugyoztàl.