Mamamaci 40 blogja

Egy telefonvonal végén süket csend honol, Pimpi zokog.

De kell az erő a hangomba itthonról haza is, talán talány, 

hogy hiányzom már kicsit, eközben én igen szívesen

csukok magamra minden ajtót. Nem tudok mesélni, csak

itt és a verseimben élek. 

A téli álom idén is elmarad, azt hiszem valahol a spájzban

egy dobozban hagytam mosolybefőttet, megkeresem. 

"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra"

... a létra eltört, lógok a semmiben, de ez a semmi

... a létem értelme. 

Barna takaró alatt pihen a föld,

a nyári palettán még ott volt 

a sárga, a zöld, az égszínkék,

ha lehetne, már tavaszt álmodnék. 

De, ideje van mindennek, s a sok bála

mint kipontozott gondolat, bíztat

ki tiltja meg, télen is írhatok nyarat, 

bensőmben magát kántálja a vers 

"Mit nekem te zordon Kárpátoknak"

a táj mindig jókedvre hangol

lelkemre megvan a gyógyír

magamnak, magamtól. 

Emléket lopott szívembe az idő, mindegy, hogy hányszor cseréltem azóta naptárt a falon, a parázs pislákolt csendesen 

lelkemben, hogy tűz születhessen, mint akkor. 

Farsang volt, nyolcadikosok nyitótánca, s csak álltam, földbegyökerezve, s zokogtam, kétszer. Maga a csoda volt, azóta őrzöm bensőmben a pillanatfelvételt. Csak a zenét, illetve egy darabkáját kerestem évekig, de ráleltem. S ha meghallom, mint a csoda lámpa mese, csak itt az Idő szelleme ébred. 

Dimitrij Sosztakovics: The Second Waltz

Nemrég átalakult a szobai ablakpárkány képe. A futókák "kifutottak" az előtérbe. Egyikük gyorsan földtulajdonos is lett, mert jól sejtettem, kinőtte a gyökere magát.

Gizike a karácsonyi kaktusz klónoztatta magát, most 3 az egyben,  a két megmaradt, életképes paradicsompalántám, és egy kis aloe Vera, ennyi most a párkány népe.

Érdeklődtem Ilditől, kell-e neki kaktusz. Nem Anya, én vagy tönkreteszem a virágokat, vagy túl aggódom őket. Emlékszem, mondtam kis megjátszott sóhajjal. Anno, amikor meglett a saját szobája, a kaktuszomat otthagytam az íróasztalán. Eltelt egy hét, valami fura, kérdeztem Ildit a virágom felől, nem fértem el tőle, beraktam a szekrénybe, látva vörösödő fejemet, még megnyugtatott, de meglocsoltam mindig.