Mamamaci 40 blogja

Innentől számolva tíz évig személy-azonos leszek magammal,
most már nekem is van ilyen szépséges kártyás megoldású,
nekem is lesz olyan helyes kis tartó ennek és a többinek,
kártyázunk, komoly-komoran vagy nevetve, egyre több lesz
az azonosító,
de félek néha az életünk a tét, s még magunkat sem ismerjük
kártyával sem...
és ez az igazán elszomorító.

Óra indul, pereg a sok homokszem, "szavatosságom"
innen tíz év, új a képem, új a formátum,
de jaj, a régi énemmel nézek szembe én...
a következő 10 éve megmutatja, ez mit és mennyit ér?!

Ilyenkor van igazán versenyem a múló idővel,
órákká duzzadnak az épphogy megszületett percek,
a munka ugyanannyi sem több, sem kevesebb,
kisebb e napi homokórám, délelőtt versem sem születhet.

Delelőre hág a nap, fáradt-öröm az enyém,
kifogástalanul minden ott van a helyén,
kispárna-takaró a jól megérdemelt jutalom,
önnön gyógyítéletemet végre is hajtom.

Mert azért, álljunk meg egy szóra,
nem sok, sőt semmi ez a negyvenvalamennyi,
de mellette sokszor a fájdalom embertelen,
hogy stílszerű legyek, medvétlenség.
Hiába, a piros, vagy fehér pirula,
ami nálam ritka egyébként mint a fehér holló,
mert inkább gyógymódom
a pozitív gondolkodás.
Ezt kaptam, ez a keresztem, én cipelem, nem más.

Most már készül a mai mesém is,
pihentebben dolgozok tovább,
Ildi is alkotott valami túrós csodát,
aztán ha újra tiszta a konyha,
a torta előtt
még meglessük a vén Dunát:)

Rejtheted vékaszavak, mosolyparaván mögé,
a túláradó udvariasság nagyon is szembeötlő,
az a csúf fekete gyilkos mérgezett valami,
az akkor is ott van és létért-térért kiált,
ha álnok-hamisság csodaszép szövetével
takarnád is.

A patakból lassacskán tenger lesz,
s a tengerből óceán,
nekem szívfájdalom a meglévőkre,
mi így sem kevés,
Neked, ha élted érted, görbetükör lenne,
mit mulasztottál el, életed tavaszán.

Elbújni, megfutamodni, menekülni,
tisztára mosni, kimosakodni,
hát ez nem az én műfajom,
kaptam egy új mesét, Te megírtad eddig,
én biztosan másképpen folytatom.
(anyámnak)

Végül is, ez is az volt, ez a tegnapi mosolygós pillanat,
ahogy életre kélt kezeink nyomán a régiből
egy új ruhadarab.

Ildi a bátrabb, olló a kezébe, ő tudja mennyit, hol a "határ",
nem tetszett úgy már, kicsit rövidebbre,
szempillantásnyi idő sem, kész az új vonal,
rám egyszerűbb feladat vár,
most nem a szavaim öltöm egymásba,
komoly a munka, a csend az úr,
szép sorban következnek az öltések,
lélekarcom ránca szép csendben elsimul.

Öröm ez is, de még mekkora,
óvatosan kísérni a csitrit útján,
persze már nem kézen fogva
hiszen tilos és ciki,
de szavaim még segítséget
adhatnak neki,
közös a munka, a jókedv,
az öröm is, hogy jól sikerült
a régi-új darab,
hiába a sok kolonca a mának,
van mitől a lélek lesz szabadabb.

Hangfoszlányok, egy lelkemben is megfakult kép.
Terített asztal, süteményillat valahol a valamikorban,
könnytelen szemmel, mosolygó lélekkel
ám egyre keserűbb szívvel, ahogy telnek az évek,
nézem a kiskertben a megújult életet.

Zöld levelek közt, aprócska fehér tündér,
látványa, illata maga a csoda.
Mindig megállít egy fájós-ihletett percre,
hiszen nagyanyám kedvenc virága volt,
drága gyöngyvirág, Te emlékeztetsz rá,
szívem szövetén egyre több a sötét folt.

Nem én mondom, hisz' én ilyet nem tudok,
de olvastam, a halál is az élet része,
ám ki gondol erre amikor naponta előbújik
eltávozott szeretteink "nincse".