Mamamaci 40 blogja

Négyen vannak szép rendben,
nem ők tehetnek róla, hogy
mostanában cserél az idejük,
lila ibolya bújik elő
az enyhe novemberben,
és nyáron is volt már hideg idő.

De most félre a meteorológiával,
meghagyom másnak e feladatot,
én most a rendes időre gondolok.
Változik az idő, a világ
s változok én is,
nem biztos, hogy ma az vagyok
ki tegnap voltam,
s kíváncsian várom a holnapot.

Testvérekről írok négyen vannak,
mindegyik új, mindegyik más,
tavasz az első ő a megújulás,
nyár volt eddig egyedüli kedvenc
a csodaszép szerelem ideje,
de változom barát már az ősz is,
gyönyörű színeivel, csendjével,
a természet is lassan nyugovóra tér,
várj a pihenést a téli hótakarót,
minden titkát lassan felfedi,
elfáradt mint öreg vándor,
új útját most még feledheti.

Tetszik az ősz már,
idén is szedtem gesztenyét,
s bár már évek óta
nem készül bábu és kisszék,
de él még az emlék,
valahol az időben,
és ez az évszak a lélekmenedék.

Nagy-nagy titkok elefántcsonttornya zárja körül életem,
nem voltam érdemesítve a felfedésre,
büntetve voltam-vagyok, bűntelen.
Nem tudta, ki vagyok, aki ítélt, s nem volt fontos a megismerés,
kőfalak közt elzárva éltem, kenyerem volt a sok szenvedés.

Ám egy napon lelkem megerősödni kezdett,
s azóta töri a falakat, ítészeim nagyon meglepődtek,
jé, mégis nekik is van új a Nap alatt,
hallom a tétova hangokat, s mögöttük alig van gondolat,
sok év fekete terhe, nem tisztul napok alatt.

Most itt állok, boldogan, s mégis fulladozva,
iszonyú robajjal törnek a kőfalak,
szeretettel körülölel s mégis vakít Nap fénye,
belül fullasztanak a ki nem mondott szavak,
írni, írni, írni kellene, de nehezen gyógyítom
a sebeket, a segítség sajnos elmarad.
Lenne jelentkező, de utamat egyedül kell járnom,
bár ködös a cél, de kész az itiner,
egy napon földig rombolom a tornyot,
s a pici jó része a rossz nagyvilágnak
végre-végre megismer.

Igazságtalan lesz annyiból a dolog,
ítészeim sokat nyernek velem,
de belül lelkem könnyesen mosolyog,
meglett a "jutalma" hogy elbántak velem.

Végre-végre oly rettentően sok
bús-borongós idő után,
bár fogadalmat is tettem magamnak,
ha nem kell műtétre mennem,
mindenben más leszek,
szívből s nemcsak kényszerből nevetek,
még több mosolyt varázsolok,
kapun belül s kívül is,
most egyetlenegy szavam sem hamis.
Bár nemigen szokott az lenni,
de most köt saját adott ígéretem.

Végre be tudom mosolyogni a lakást,
árasztani a lélekmeleget,
nagy-nagy szükség van rá
a rideg világ ellen,
szív-kérdésemre megvan már a lélek-felelet.

Lassan eltelik tizennyolc szeptember,
lelkembe máskor tolulnak a szavak,
most csendben, egyedül ünnepelek,
még csendben, még egyedül...
nem is ünnep ez igazán, csupán
gondolatvarázs, szívmelengető
nosztalgia emlékezés.

Ránézek, szavai mindig megérintenek,
magamba rejtem mosolyát,
hogy majd ha elsodorja tőlünk az Élet,
szeretet-albumom megmaradjon legalább.

Az élet csodája, amikor anya lettem,
és ráébredtem már enyém is
ez a boldog felelősség,
szeretet és határtalan büszkeség.

Ránézek újra, s örömkönnyek csípik szemem,
tárul előtte lassan a világ,
gyorsan telt az idő, messziről integet a pólya
lassan felnőtté válik egyetlen gyermekem.

(ugyan vasárnap lesz 18 éves, s ma még
csak szerda van, de ünnepel lelkem
annak ellenére hogy 4 nap híja van!9

Itt álltunk akkor, s bizakodóan néztünk a jövőbe
most elhisszük, hogy jobb lesz tán jövőre.
Egyedül sétálok erre megint, a sok emlék elandalít,
a sok zizegő nyárfalevél kedves lélekmesét mesél.
Nem bánom most, hogy nagyon fúj a szél,
mintha elfújná lelkem szennyesét,
csak a fa, a csend, és én pillanatra egyedül
közben a szél már halk-szépen hegedül.