Vasárnapok meséi

Mozgalmas nap a mai. Autószerelés változtatta a szokásos menetrendet, s míg párom a testvérével autónkat gyógyítgatta, mi a lánnyal együtt elemeztük a magunk lelkivilágát. Sokadszor fakadt ki, ne akarjam már nevelni. Még nem érti, hogy nem nevelni akarom, talán irányítani a felnőtté válása útvesztőiben, de még azt se. Viszont állítom, hogy ahogy telnek az évek a beszélgetések egyre fontosabbá válnak. Akár játékos, és ebből kerül ki valamelyik fejezete a mesének, akár véresen komoly, vagy a "csak úgy". Nekem sajnos nem volt benne részem, s most már nem is lehet, hiszen ennyi évet nem lehet pótolni.
Akikkel én találtam meg a közös hangot, velük pedig végképp nem lehet. Párom mindenért kárpótol, és néha az orromra koppint, szíveskedjek már észre venni, hogy én lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, ha nem láncolnám magam fölösleges dolgokhoz.  Néha elveszek "mint Petőfi a ködben", néha megkerülök, néha két lépéssel elérem a Himalája csúcsát, néha még egy lépés és lenn vagyok a legmélyebb óceán mélyén, de míg tudjuk tolerálni a másik "életét", addig nem lehet probléma, és azt hiszem, ezért ember az ember.