Vártam már

Hiába, mindig is mondtam minden kornak megvan a maga nehézsége és szépsége. Akkor vagyok ügyes, ha a szépségen át tudom látni a nehézségeket, mert úgy könnyebb.

Miért nem marad mindig ekkora, a Tündiék is akkor voltak aranyosak, amikor kicsik voltak - fakadt ki egyszer nagyanyám, Ildi tán akkor hároméves lehetett. Először nem tudtam mire gondol, de csak először nem, aztán összeálltak a gondolatok, s kicsit nagyobbra vettem a hangerőt, s megtiszteltem őt mindennel ami úgy hirtelen eszembe jutott.

Aztán kicsit lehiggadva, kezdtem neki mesélgetni, s láttam a szemén eljutott az agyáig, mi több igazat is adott nekem, de azt már csak akkor mielőtt becsukta az ajtót maga mögött. 

A pólyás baba azért szép, mert pólyás, a kisgyermek is hozza a maga fényét. A kiskamasz a dacával, a nagy az értetlenkedésével. S még a felnőtt is lehet szüleinek aranyos, amíg osztozhatnak egymás életében.

Direkt kicsit elhúztam az érdemi mondanivalót, hogy mesélgethessek. Látok már egy ideje Ildi arcán egy különös mosolyt, s a szemében egy új csillogást. Tegnap óta tudom is...rajong a lányunk valakiért, aki idegen, s ez az új érzés tündérien zavarttá teszi. A "tetszik"-nél kicsit több a szerelemnél még sokkal kevesebb, de az világosan látszik, hogy Ámor nyila elérte szívét.