Tavasztündér varázsol

Tavasztündér ébresztette a Napot.
- Itt az idő barátom, dologra csak
szaporán-szaporán, mosolyogj
a földre, ébredjenek a virágok, súgj
a felhőknek, itt az idő ne álmodjanak
téli álmot, locsoljanak szorgalmasan
pontos az órám, mindenkinek dolga van.

Elkészült a feladat, Tavasztündér elégedett.
- Jól van Nap, nem csalódtam benned,
megtetted amit csak meg kellett tenned.
- S Te mit teszel kedves tündér? - mosolyogva
kíváncsiskodott a Nap.
- Megtudod idejében ne félj, de nem hamarabb.
Inkább menj és ébreszd fel a dalnokaidat.

Közben a tündér sem tétlenkedett, kedvenc erdejében
megkereste a varázstölgyet, ébresztgette kedvesen,
tudta hogy a belsejében új köpönyeg és varázspálca terem.

Varázspálcával megsuhintotta a kerteket,
díszes színekbe öltöztette a fákat,
várta barátját a Napot, s kedvtelve nézte a csodákat.

- Milyen szép is ez! - kiáltott a Nap, ám most
Te várj kicsit tündér, és én teszem a dolgomat,
- Mi az ha szabad tudnom? - s várt feleletet,
- Nem szabad! - mondta a Nap és nevetett.

Bekukucskált a bezárt ablakokon,
s várta a hatást, mint mindig,
mert tudta, ha kinyílik az ablak,
az emberi lélek és szív is kinyílik.

- Igaz ami igaz, Mester vagy nem vitás! - bókolt
a tündér, majd búcsúzott - találkozunk még,
ha lejár az idő, Te tudod a dolgod,
ám én elfáradtam, s kell a kis pihenő.