Tanár úr

Nevét nem tudom, párom mondta, hogy a pedagógia élharcosa volt, és biztosan folytat most is komoly szellemi tevékenységet túl a hetvenen. Energikus, életteli idősember, forró nyári napokon is táncot járt kezében a sövényolló, ahogy fodrászolta az orgonabokrokat. Szikár termet, ősz haj, átható szellemiség, maga a nyugodt erő. A szürkéskék szempár a vesémbe lát. Tudja hogy írok, azt is, hogy toporog a könyvem. Múlt héten kétszer is találkoztam vele, élmény volt mindkettő. Egyik délután megállított hazafelé úton, és ahogy. Othelló vonta kérdőre. Desdemonát, hogy imádkozott-e, hasonló stílusban érdeklődött, írtam-e tegnap egy mesét. Mondtam, nem mert a mese az mese, ahhoz lélek kell, s mostanában nincs hozzá. Bólintott, elköszöntünk. Másodszor a rendelőben találkoztunk, neki is megmutattam az. Emlékek antológiát, versemet érdekesnek találta. Meglepve láttam, zsebéből összegumizott kartonlapokat vett elő, gyógyszeres dobozokról kivágott nevek, majd sebesen írogatni kezdett. Nem értem most sem okát, de megjegyeztem, hogy a főoldalas verseim elérhetősége van ceruzával beírva, felírta azt is. Ennyi jó után, csak azzal a boldog tudattal jöhettem még el a rendelőből, hogy a doktornő kisfia talán az én egyik mesémmel indul a versenyen. Papamacit kísérve, ma tudom meg, mit döntött. Nyugalom, nincs beteg a barlangban, ő is csak felveteti magát.