Ruházkodok

Emlékvirágok gyűlnek, csokorba, bokrétába,
lassan-lassan annyi mint egy virágbolt kínálat.
Mivel a virág sem egyféle-fajta, mindenből
raktároz az emlékezetem is, minden igaz,
semmi sincs, ami mű vagy hamis.

Néhány ruhadarab ködlik fel a múltból,
elefántos pulóver, tengerész pizsama
(nagyim hívta így) két három darab,
ami nekem is kellett, mert akkor divat volt.
Csíkos póló, farmerkabát, rövid nadrág
(nyári tábor felé úton apám motorján,
ebben el nem viszlek, fel nem ülsz csak
szoknyában).
S a felejthetetlen lélekmelegítő,
bordás volt, gépi-kötött fehér-piros-kék,
hálás jó darab, úgy alsós koromból,
én megnőttem, "ő" akkora maradt.

Aztán jöttek mentek a ruhadarabok,
ám volt valami, amit anyám nekem
nem adott, nem is adhatott, mert
nagyanyám más volt, és én is más vagyok.

Nagyanyám, anyósom, sok bajuk mellett,
viselt gyönyörű látható-láthatatlan
lélekmelegítő derűruhát, irigy voltam,
fájtam, jajgattam, nekem nem lehet,
pedig nagyon kellene, én hogy adok meleget,
Ildi mit visz majd tovább?

Aztán...aztán...volt az a két hét,
többek közt, de magam-magam
megtaláltam a fonalat, kötögetni
kezdtem, és lassan az én derű
ruhám is készen van, már csak
a lélekmelegítőt varázsolom bele,
és ahogy én láttam, akkora
lesz az ereje.